Napsütés. Iványi-Grünwald Béla alkotása (19. század vége).

Újságírói kíváncsiságom okán is szeretek belelapozni a különféle szakmai lapokba, egy-egy cikket elolvasni, még akkor is, ha az adott szakterülethez mit sem értek. A minap az Ügyvédek Lapja került a kezembe, és bár a kiadványban sok olyan írást találtam, amelyeket leginkább csak a jogot jól ismerők tudnak értelmezni, akadt több olyan cikk is, amely nekem, a jogban avatatlan embernek is érdekes volt. Az egyik például arról az ügyvédről szólt, aki a törvényben előírt latin nyelv helyett hazánk történelmében első ízben magyarul adott be egy ügyvédi keresetlevelet. Az eset persze nem mostanában, hanem a távoli múltban, 1826-ban történt és az illető pesti ügyvédet Gozsdu Manónak hívták.
   Az aromán-cincár apától és magyar anyától származó fiú 1802-ben, Nagyváradon, Emanoil Gozsdu néven látta meg a napvilágot. Nagyon szép pályát futott be ügyvédként és kiváló üzletember is volt, ő alapította például a Gozsdu-udvarként ismert épületegyüttest, amely a mai Budapest vigalmi negyede. Volt még főispán és főrendi főjegyző is, vagyis igen színesnek nevezhető az életpályája.
   Hasonlóan kiváló embert szerencsére sokat találhatunk a magyar történelemben, ő azért is emelkedik ki a többi nagyszerű embertársa közül, mert hidat akart képezni a sokat ellenségeskedő románok és magyarok között. Voltak román barátai, miközben óvóan védte, sőt művelte a magyar nyelvet, olyannyira, hogy magyarul írt versei a kor egyik irodalmi lapjában is megjelentek.
   Gozsdu Manó, ahogy ez várható volt, szép számmal szerzett ellenségeket magának, különösen a két nép szélsőséges nacionalistái közül, miközben többet tett hazájáért, (hazáiért) mint sok, önmagát erősen fényező embertársa. Ugye milyen ismerős a jelenség?

Tájkép alakkal. Réti István alkotása (1906).

- Üljön le – ugrott fel udvariasan a magas, vékony, húsz év körüli fiatalember. Tiltakoztam, maradjon csak ülve, de végül is nem akartam megsérteni, hát elfoglaltam a felkínált helyet. 
   Aznap ez volt a második olyan történés, ami életemben először fordult elő velem. Bár már tizennégy éve része a budapesti közlekedésnek a Combino típusú villamos, első ízben volt szerencsém utazni vele és ugyanazon a járművön történt, ami történt, a fiatalember rám nézett és átadta a helyét. 
   Az első, mármint a villamoson utazás messze nem hagyott akkora nyomot a lelkemben, mint a második. Mert bár tudom, hogy is felejthetném el, hogy már javában benne járok a „bácsi” korszakomban, de miután hetente kétszer is lehúzom a magam ötezer méterét evezős egométeren, vagyis egy evezős edzőgépen és ha az időjárás engedi, háromszor is szembe nézek a teniszpályán az engem, vagy a párosunkat a kétórás játék során legyőzni vágyó ellenfeleimmel, fel sem merült bennem, hogy olyan idős lennék, akinek illik átadni a járművön a helyet. Nyomasztó érzés. 
   Az eset után szemügyre vettem magam a tükörben. A látvány alapján valószínűleg én is átadnám magamnak a helyem.

Mi megmondtuk – üdvözölhetik a konteók vagyis a Conspiracy theoryes, összeesküvés-elméletek hívői azt a tudományos megállapítást, hogy az 5G mobiltechnológia eszközei miatt az egész világunk végveszélyben van. Ők eddig is váltig állították, hogy az 5G az ördögtől való és célja az emberek agyának átprogramozása, vagy az emberek megbetegítése, lám már itt is van a koronavírus-járvány.
   A minap látott napvilágot a hír, miszerint harminc év alatt a rovarok háromnegyede tűnt el a dél-nyugat-németországi Krefel melletti természetvédelmi területről. A riasztó eredményt egy nemzetközi kutatócsoport rögzítette, amelynek vezetője szerint nem csak néhány ritka faj tűnt el, de a legelterjedtebb fajták egyedszáma is erőteljesen csökkent.
   Több németországi és a luxemburgi természetvédelmi szervezet közösen 190 tudományos kutatást elemzett szerte a világból. A vizsgálat szerint a rovarölő szerek használata és a rovarok élőhelyeinek eltűnése mellett a környezet elektromágneses sugárzással történő egyre nagyobb mértékű terhelése is valószínűleg negatív hatással van a rovarvilágra. Az ilyen hírek jelenthetik a táptalajt azoknak, akik óvnák a világot az 5G technológiától. Pedig ez csak egy az élővilágot az utóbbi két évszázadban veszélyeztető technológiák sorában.

Elment a hajó. Péli Tamás alkotása (20. század utolsó harmada).

A kis szálkásszőrű tacskólány vakarózni kezdett. Jobb hátsó lábával látványos lendülettel vakargatta jobb füle tövét. Mind gyakrabban, mind hosszabb ideig. Gazdája azonnal bolhára gyanakodott, mert bár a tacskónak bolha- és kullancsnyakörve is van, meg naponta ellenőrzi is testét, simogatja, keféli szőrét, attól még a kertben, vagy séta közben az út porából bármit összeszedhetett.
   A kiskutya egy idő után már nem elégedett meg a vakaródzással, őrült módon nekiállt rázni a fejét, hosszú fülei úgy repkedtek, mint egy kolibri szárnyai. Tette ezt ébrenléte alatt rövid szüneteket leszámítva már-már szinte folyamatosan. Irány hát a jó állatorvos – gondolta a gondos gazda –, ő majd orvosolja a bajt.
   A történet innen fordult rosszra, mert a kis kutyus fülében rejtőzködő, ott súlyos gyulladást okozó valamit csak bódításban lehetett eltávolítani. A műtét után a kába jószágot gazdája karjában vitte haza, ahol aztán kezdetét vette a másfél napos kínszenvedés. Hányást, hasmenés váltotta, majd újból hányás következett. Legkedvesebb tevékenységéről az evésről, még csak szó sem eshetett.
   Aztán egyszer csak az aggódó gazda legnagyobb örömére a még mindig nem túl fürge kislány megjelent a konyhában és jelezte, ő bizony megéhezett, enne valamit. Nagy volt öröm, hiszen kevés elszomorítóbb látvány van a kutyaszerető számára, mint egy elesett, magába fordult, étvágytalan kutya. 
   Hirtelen derűsebb lett a világ. A kis szálkás meggyógyult.

A hazai kábelhálózatokon is látható amerikai főzési csatorna egyik műsorának séf főszereplője az egyes amerikai államok városainak arra érdemes éttermeit, étkezdéit látogatja végig, hogy a konyhában kísérje figyelemmel egy-egy arrafelé közkedvelt étel készítését. A műsorvezető séf ott helyben meg is kóstolja a különlegességet és ha ízlik, elismerését egy ökölpacsival fejezi ki. Ha valaki nem tudná, a nálunk szélesebb körben csak most, a koronavírus terjedésével teret nyerő érintkezés angol neve fist bump (fiszt bámp) és vélhetően amerikai eredetű.
   A világ számos országában sokan különös külföldi szokásként kezelik és kezelték korábban is a kézfogást, amikor még nem foglalkoztak azzal, hogy betegségek sokaságának terjedéséért is felelőssé tehető ez a köszönési mód, amely már az ókortól jelen van az emberiség életében üdvözlési, vagy éppen üzletkötést szentesítő formulaként. Az ókori görög és római kultúrában, ahol majd’ minden szabad ember fegyvert viselt, ha két ismerős találkozott, úgy üdvözölték egymást, hogy jobb kezüket előre lendítették, vagy magasba emelték, ezzel is biztosítva a másik felet arról, hogy nem fognak rá fegyvert. A kézfogás, mint köszöntési forma hagyománya hasonló okból a lovagkor 11. illetve 13. század közötti időszakára vezethető vissza, de csak a reneszánsz korában, nagyjából a 16. századtól vált általánossá az európai férfiak közt.
   Napjaink új üdvözlési trendje tehát az ökölpacsi, az öklök összeérintése, kutatások szerint ugyanis a fertőzések 80 százaléka kézzel terjed. Az Egyesült Királyságban azt is kimutatták, hogy a kézfogás 90 százalékkal több baktériumot (és nyilván vírust is) ad át, mint az ökölpacsi. A brit szakemberek szerint jobban tennénk, ha meghajlással vagy egyszerű fejbólintással üdvözölnénk egymást.
   Már csak azt kell kitalálni, hogy kézfogás helyett mivel szentesítsük majd a megállapodásainkat. Elég lesz hozzá a bólintás?

Régi rögeszmém szerint a világ minden országában van egy néprosszléti szervezet, amelynek feladata az elfogadhatóan működő dolgokat rosszabbra változtatni. Létezésüket igazolni látszik, hogy szinte naponta találkozunk olyan változással, amelyik egy újabb megszokott dolgunkat teszi kellemetlenebbé.
   Közel hét évvel ezelőtt fedeztem fel a Duolingo elnevezésű ingyenes nyelvoktató alkalmazást, amely segítségével számtalan nyelvről lehet egy másikat megtanulni. Miután volt már előéletem az angol nyelv tanulása terén, ezt választottam. Ahogy az alkalmazás ismertetőjében az amúgy teljességgel ismeretlen üzemeltetők írják „azért hoztuk létre a Duolingót, hogy mindenki ingyenes nyelvtanulási lehetőséghez juthasson – nincs rejtett költség, nincs prémiumtartalom, csak ingyenes”. Tekintsünk most el a nyelvi helytelenségtől, a vállalás igen tiszteletreméltó. Használja is világszerte sok millió ember ezt az alkalmazást.
   A nyelvtanulás a Duolingoval szórakoztató, játékos, nincs nyelvtan, magyarázat, csak mérhetetlenül sok ismétlés, gyakorlás. Közben lehetőség van barátok, követők bevonására és velük versengve pontok és lingotok (virtuális pénznem) szerzésére, ez utóbbival a tanulást színesebbé tehető szolgáltatások vásárolhatók. Egyik ilyen az időmérős gyakorlás, amely felgyorsítja a tanulót, hiszen minden másodpercre szüksége van ahhoz, hogy teljesítse az adott feladatokat és a végén, ha ügyes volt megkapja jutalmát, a hagyományos gyakorlás pontszámának dupláját. A versengés a folyamatosan szaporodó társakkal, amelynek mindenkori pillanatnyi állapotát is mutatja az alkalmazás, igen ösztönző. Volt.
   Az üzemeltetők ugyanis gondoltak egy nagyot és a tanulók jelentős részétől egyik pillanatról a másikra egyszerűen elvették ezt a lehetőséget. A kommenteket figyelve kiderül, hogy a tiltakozás mit sem ér. Marad tehát a csalódottság és azok irigylése, akiket ki tudja miért, nem sújtott az üzemeltetők kénye.
   Miután csak Magyarországon sok tízezerre tehető az ingyenes nyelvoktató program használóinak száma, ez a probléma nem is oly kicsi. Sajnos mindez nem egyedi, számtalan területen találkozhatunk érthetetlen változtatással, például a közigazgatásban, adózásban, vagy a jogszabályok terén.
   Csak hogy ne unatkozzunk?

Tabán. Turmayer Károly alkotása (20. század első fele).

„Nem szeretném, ha a gyerekem ilyen világban nőne fel.”
   Éppen csak felszaladt a bolt redőnye, elsőként léphettem be az üzletbe, hogy beszerezzem azt, amiért odamentem. A fiatal, csinos és vélhetően szép arcú hölgy – ez utóbbit csak sejtettem a fél arcát fedő fekete maszk miatt – kedvesen kiszolgált, majd miután fizettem és pakoltam el a tárgyakat, megkérdeztem, hogyan bírja egész nap a munkát a koronavírus-fertőzés ellen védő, kötelező arcmaszkban. Nehezen – érkezett a válasz és ekkor tette hozzá a fent idézett mondatot.
   Nem folytatom, bizonyára hasonlóan vélekedünk mindannyian, hiszen nem normális az az állapot, amelyben a világ majd’ valamennyi lakosának száját, orrát eltakaró lepellel kell járműveken közlekednie, üzletekben vásárolnia, értekezleten ülnie, iskolában tanulnia, moziban, színházban szórakoznia. Nem is véletlen, hogy mind több a vírustagadó, a maszkviselés és más korlátozó szabályok ellen tiltakozó ember.
 

- Vonszold már gyorsabban magad nyanya! – üvöltött ki lenyitott ablakú kocsijából a zebrán botjára támaszkodva átigyekvő idős hölgyre az ifjú autós, és hogy nyomatékot adjon szavának még rá is dudált az asszonyra.
   A tanárnő – mert ezt szokta meg, mindig arra tanította a gyerekeket is, hogy ne húzzák az időt, végezzék el feladataikat gyorsan, szorgalmasan és mindig törődjenek másokkal is –, a tőle telhető legnagyobb igyekezettel tartott az út túloldala felé. Közben nagyon figyelt minden lépésére, nehogy megbotoljon, elessen. Nem akarta feltartani az autósokat, a dudaszóra még gyorsabban akart tovább haladni, de nagy igyekezetében elvesztette egyensúlyát.
   Miután az asszony elbicegett sokmilliós járműve előtt, a türelmetlenkedő fiatalember, arcán elégedett vigyorral, hatalmas gázt adott, lóerők tucatjait engedve szabadon és nagy sebességgel kilőtt, rohant célja felé.
   Messze járt már, amikor a szirénázva érkező mentő megállt a zebrán fekvő asszony mellett.

Lelkesen, a találkozásunk feletti örömmel az arcán, kézfogásra nyújtott kézzel jött felém, harsányan közölve örvendezését, hogy végre ezer év után összefutottunk. S bár az alkalom, egy nagy hirtelen elhunyt közös ismerősünk megemlékező eseménye nem éppen a harsányság ideje volt, a viszontlátás öröme mentette az esetleges illetlenséget.
   A nyújtott kéz láttán a koronavírus-járvány előírásainak és a józan ész parancsainak megfelelően hátrább léptem, és hárítóan emeltem fel tenyeremet. Ne haragudj, mondtam, de én mostanában nem fogok kezet.
   - Félsz? – nézett rám sajnálkozva és miután elmagyaráztam, hogy nem félek, csak óvatos vagyok, még megkérdezte:
   - Te elhiszed, hogy valóban járvány van? Ez nem más, mint egy világméretű gazdasági összeesküvés – azzal felfedezvén egy újabb ismerősét, magamra hagyott óvatosságommal.
   Meg ugyan nem ingatott ismereteimben, de elgondolkodtam azon, hogy vajon egy az egész világot érintő gazdasági összeomlás kinek lehet jó? Állítólag a háttérhatalmaknak, meg Bill Gates-nek, meg az 5G-s mobiltechnológiát bevezető cégek tulajdonosainak, hogy az antiszemita változatot ne is említsem. De lassú felfogásomra jellemző, hogy még ezek után sem értem, hogy ha összeomlik a világ teljes gazdasága, leáll a termelés, kereskedelem, turizmus, akkor az kinek, kiknek hajthat hasznot?
   Talán csak a Földtől mintegy 303 fényévnyi távolságra elhelyezkedő Alfa Draconis kettős csillagról származó gyíkembereknek, akik köztudottan köztünk élve régóta dolgoznak azon, hogy leigázzák a Földet és persze bennünket, embereket.
   Így már minden érthető.

„E-újságot indítani egyszerű. Fogja magát az ember, készít, vagy készíttet egy honlapot, esetleg blogot indít, aztán leír néhány gondolatot, feltölti az internetre és kész.”

Kedves Olvasó!

   A fenti mondatokkal több mint 11 évvel ezelőtt indult útjára a v-to.info, majd a v-to.eu, vagyis ahogy olvasóink szóhasználata után én is elneveztem, a Vétó. Úgy vélem, hogy ennyi idő, amely alatt egy akkor született fiúcska már kiskamasszá, a leányka meg bakfissá cseperedhetett, rohanó világunkban oly hosszú, hogy időközben jelentősen megváltozott a környezetünk. Naponta születnek újabb hír – és főleg – álhírportálok, amelyek által keltett zajban nehéz újságot csinálni. Ezért döntöttem úgy, hogy időben kell abbahagyni. Ezek tehát a búcsú szavai.
   A Vétó 2009. július 29-én jelent meg először az online-térben. Célom volt az indításával a Velencei-tó környéki települések, városok és a nagyvilág, elsősorban hazánk közérdeklődést kiváltó történéseinek, híreinek közzététele, érdekes események, újdonságok megismertetése. Tettem mindezt mindvégig direkt párpolitika nélkül, mert vallom, hogy a pártpolitika csak megosztja olvasóinkat. A Vétó informatikai hátterét a születésétől fiam és e téren kollégám, Máté Gábor biztosította a lap számára.
   A búcsú egyúttal újjászületést is jelent, mert bár a lap címe, a Vétó változatlan marad, az eddigi újságból véleményportál lesz. Mostantól ugyanezen a felületen – bár egy darabig még olvashatók lesznek a korábbi hírek, információk – nem a nagyvilág híreit, hanem saját, reményeim szerint sokak érdeklődésére számot tartó írásaimat teszem közzé.
   Vallom és remélem, amit korábban is, hogy a vélemény szabad, ezért a saját véleményemet írom meg a Vétóban a bennünket körülvevő világunk viselt, vagy örömteli dolgairól. Ezek nem kinyilatkoztatások, lehet velük vitatkozni, egyet nem érteni, mert a szlogenem ugyanaz, mint volt a Vétó újságé is: én így látom, ön láthatja másként.
   Kérem, maradjon velem a jövőben is.

                                                                 Máté G. Péter

Kávéházi jelenet. Farkas István alkotása (1922). 

Magyarországon időről időre fellángol a vita arról, hogy ki a magyar, pontosabban ki az igazi magyar. Elintézhetjük ezt röviden azzal, hogy magyar az, aki annak vallja magát. Ehhez egyáltalán nem kell Magyarországon élnie az illetőnek.
   Az elmúlt három évtizedben is sokszor volt téma a magyarság kérdése, ilyen volt a „mi” (mélymagyarok) és „ők” (nem igazi magyarok) időszaka, meg az, hogy aki nem keresztény, az nem is lehet magyar, meg aki nem nemzeti gondolkodású, értsünk ezen akármit is, az sem magyar. Sőt azok sem magyarok, akiket egyik-másik felejthető politikus időről időre kitagad – egyelőre szerencsére csak szóban – a magyarságból.

(Ismeretlen címen). Knopp Imre alkotása (20. század első fele).