Erősen hiszem, hogy bolygónk számtalan baját, gondját, megoldhatatlan problémáját a túlnépesedés okozza. Előszeretettel szoktam emlegetni, hogy amikor a velem egykorúak születtek, mindössze 2,5 milliárd ember lézengett a Földön, ez a szám ma már közel 8 milliárd. Vagyis nagyjából hét évtizeddel később 5,5 milliárddal többen lélegzünk, eszünk, iszunk, végezzük kis- és nagydolgunkat, szennyezünk, éljük ki vásárlási, birtoklási vágyainkat, pusztítjuk a környezetet.
   Mindent persze nem foghatok a túlnépesedésre, hiszen akkor is voltak háborúk, volt éhínség, amikor még csak pár ezer, vagy néhány tízezer ember próbált életben maradni a sártekén, de például a klímaváltozást, amelynek hatásaiból mind több ízelítőt kapunk napjainkban, már igen. Sokáig Kínát vettük alapul, mint a túlnépesedés legjelentősebb példáját, de most a világelsőségért más trónkövetelő jelentkezett be. Az ENSZ becslése szerint ugyanis 2023-ban India megelőzi Kínát, és átveszi az első helyet a Föld legnépesebb országainak kétes értékű versenyében. Ráadásul teszi ezt egy, a kínainál kétharmaddal kisebb területű állam. Csupán e két országban ma jóval több ember él, mint volt az általam említett 20. század közepei összemberi létszám. Ezek ismeretében nemigen értem azokat a konzervatív gondolkodású politikusokat, akik az abortusztörvények végsőkig szigorításával tovább akarják növelni az embertömeget. Állításuk szerint azért, mert az élet pártján állnak. (Bár tennék ezt a háborúkban is!). Nyilván ők is másként gondolkodnának, ha nekik is sorban kellene állniuk a napi fejadagnyi ivóvizükért, ennivalójukért, ahogy ez néhány túlnépesedett afrikai, ázsiai országban már előfordul.

Mostanában új kihívás terjed Magyarországon, bár nem olyan meghökkentő, mint mondjuk az aranyhalevés, mosógél fogyasztás vagy az ájulásig fojtogatós játék. Napjaink kihívása a közüzemi számlák böngészése, amelyek után ki kell találni, hogy miből fogja fizetni a család augusztustól a villany- és gázszámláit, mert télen ezek előreláthatóan sokak egész havi bevételét meghaladják majd.
   A kormány megvigasztalta az aggódókat, a nagy hirtelen kihirdetett áram- és gázáremelés tulajdonképpen a világhírű rezsicsökkentés új módja, amely során az átlag alatt fogyasztók továbbra is rezsicsökkentett áron kapják az energiát. Az átlag felett fogyasztók pedig dupla összeget fizetnek az áramért és hétszereset a gázért. Igaz, mondják a kormányzati emberek, ez csak keveseket érint.
   Kezdjük azzal, hogy az éves átlagfogyasztásba beleszámították a nyaralóingatlanok villany- és gázfogyasztását is, amelyekben többnyire hónapokig nem világítanak és nem fűtenek, mert telente nem használják az épületet. Sok tízezer ilyen téli álmot alvó épület csökkentette a lakóingatlanokra (felhasználási helyekre) eső rezsicsökkentett árú villany és gáz mennyiséget. Így aztán hiába nyugtatta meg az éppen megkérdezett kormányzati ember az aggódókat, hogy csak a fogyasztók egynegyede fizeti az emelt árat, a valóságban a gazdasági szakemberek számítása szerint ez inkább a háztartások felét érinti majd.

Karnevál (?). Krieg Ferenc alkotása (20. század második fele).

Egy szép július közepei hétköznap kora délutánján a Velencei-tó partján sétáltam. A simogató szélben és kellemesen meleg időben fürdésre csábító volt a zavartalan napsütés. Bár a közelmúltbeli partfelújítás során érthetetlenül megemelt sétányról szédítő mélységbe húzódott vissza a megmaradt víz, a táj szépsége, a nyári körülmények mindenképpen tömegeket sejtetettek a partra. De ez a legforgalmasabb nyaralási szezon ideje ellenére sem volt tapasztalható. A sétányon alig volt ember és a vízben is mindössze messze tőlem bukkant fel két fürdőző feje.
   A hangulat a zavaró üresség ellenére sem volt ellenemre, elmúlt már számomra az az időszak, amikor magával ragadott a strandolók, nyaralók vidám zsibongása, a gyerekek zsivaja. Miközben a hangulatos vidéket néztem, gyönyörködtem a vízben, amely majdnem úgy nézett ki, mint több évtizeddel korábban, amikor még egészséges volt a tó és én evezős edzőként motorcsónakomból irányíthattam tanítványaimat, vagy amikor barátaimmal kenu-túráztam a zegzugos nádasok közötti járatokban. Mégis a táj szépsége ellenére a kihaltság lehangolt. Vajon miért maradnak el az emberek a Velencei-tó mellől? A tó valóságosnál is rosszabb állapotáról szóló hírek, a mind tragikusabb vízhiány, a méregdrága szolgáltatások, a száguldó infláció, a nagy hirtelen ránk borított adó- és rezsinövelés, a határunktól pár száz kilométerre dúló borzalmas háború az oka?

A napokban, miután 2,5 millió honfitársammal egyetemben 3,9 százalékos nyugdíjemelésben részesültem, leültem, hogy egy szívből jövő köszönőlevelet írjak pártunk, kormányunk és így hazánk egyszemélyi vezetőjének, amiért ilyen komolyan veszi saját ígéretét, miszerint megőrzi a nyugdíjak értékállóságát. Aztán elmentem a szokásos bevásárlásomra, és kiderült, hogy a havi nyugdíjemelés majdnem elég a heti élelmiszerköltségem felére. Már ha nem veszek a nagy melegben jégkrémet, nem kívánom meg a dinnyét és úgy általában gyümölcsöket, nem veszek húst, sajtot, és felére csökkentem a napi három-négy szeletnyi kenyérfogyasztásomat.
   Szóval csak ültem a számítógépem előtt és fogalmaztam a köszönőlevelemet, amikor agyamba villant a felismerés: mi ugyan kaptunk egy kis pénzt, ami a kisnyugdíjas Irénke néninek és Józsi bácsinak még talán a négyezer forintot is eléri, de mi lesz az értünk legtöbbször még éjfél előtt egy perccel is tevékenykedő országgyűlési képviselőinkkel, államtitkárainkkal, minisztereinkkel? Nekik nem járna több pénz?
   Újraterveztem, mintha GPS lennék, hogy a köszönőlevelemben javaslatot tegyek arra, hogy a képviselők évente havi egy, vagy kétszázezer forinttal kapjanak többet. Belátható, hogy nekik többször kell jó autót, márkás ruhát venni, luxus étteremben ebédelni, vacsorázni, mint Irénke néninek, vagy Józsi bácsinak, akinek elég az ezerszer mosott mackónadrágja is. De aztán eszembe jutott, hogy nyitott kapukat döngetek, hiszen ők minden évben megszavazzák maguknak az amúgy is milliós fizetésük e szerény emelését. Már miért is irigyelné bárki is ezt tőlük?

Szürkület. Mihalik Dániel alkotása (1910 előtt).

Mi van itt? – teheti fel magának a kérdést az a közép-európai lakos, aki eddig úgy gondolta, nagyjából ismeri hazája és a környező országok állatvilágát. Tavaly év végén ugyanis egy szervált fogtak be a szakemberek, aztán egy többfelé látni vélt párduchoz hasonló fekete nagymacska látványa borzolta a közhangulatot, majd a minapi Börzsöny-beli eset előtt a közelmúlt egyik vasárnap hajnalán a XXI. kerületbe riasztották a rendőröket egy kóborló kenguru miatt.
   Azt már szinte említésre sem méltó, hogy medvék vándorolnak a magyar erdőkben, nemrégiben meg a Normafánál egy gazdájával sétáló szürke farkassal találkoztam. Arról is hallhatunk, hogy engedélyköteles vadállatok sorát tartják otthonukban az ilyen vadak iránt fogékony emberek, még ha a jobb sorsra érdemes hüllők, emlősök és madarak az ilyenféle szeretetnek aligha örülnek.
   Nagy kutyabarát vagyok, de még a macskákkal is meglehetős, bár távolabbi barátságot tartok fenn, ahogy kedvelem a madarakat is, örömmel nézem parányi kertem fáin tevékenykedésüket, röpülésüket és igen komoly napi élményt jelent számomra egy-egy mókussal szemezés (én alulról, ő felülről persze), vagy a nagy zajjal közlekedő, hangosan csámcsogó sünök megfigyelése. Mégis úgy gondolom, hogy az állatszeretetem egy pontján meg kell állnom és jobb, ha csak szemlélője, támogatója vagyok a vadon élő állatoknak, mintsem börtönőrük.
   Éppen ezért igen nehezen fogom fel, hogy miért is kell, vagy érdemes olyan állatot tartani otthon, amelynek nincs gazdasági haszna, közös programot sem lehet vele csinálni, az ellátása különleges és emiatt drága körülményeket, feltételeket igényel. Egy kenguru is ilyen, aki ráadásul szeret ugrálni, hosszú távon száguldozni a szabadban.

Én még annyi, a kormányra és legfőbb fejére irányuló átkot nem hallottam – pedig a magyar ember indulatában máskor is könnyen szórja a szidalmakat –, mint 2022. július 12-én, amikor a parlament „legbátrabb” frakciója elfogadta a KATA néven ismert adóforma sok százezer kisvállalkozót egy csapásra tönkretevő átalakítását.
   Ma már mindenki előtt ismert a gazdaságilag mindinkább egérfogóba kerülő kormányzat kapkodó törvényalkotásának és pánikkormányzásának eredménye, amellyel igen sok ember megélhetését veszélyeztetik. Aki netán a kapkodó szót kifogásolná, ne felejtse, hogy a törvénytervezet benyújtása után egy nappal fogadta el az ország egyszemélyi és így teljhatalmú vezetőjének akaratát mindenben ellenvetés nélkül teljesítő állampárti frakció a törvényt, amely alig hat hetet ad arra, hogy az új adóra áttérhessenek az eddig a kisadózó vállalkozások tételes adóját (KATA) választók.
   Nem tudom, hogy egy demokratikus országban, ahol egy ilyen horderejű döntést hoz a valódi parlament, hogyan zajlik az adóváltoztatás, de gyanítom, nem nagy hirtelen, a hatásában át nem gondolt módon történik. Azt viszont feltételezem, hogy egy jól működő országban nem kell állandóan módosítani a törvényeket, okozva ezzel jogbizonytalanságot, tervezhetetlenséget. Mert bár nyilvánvaló, hogy a társadalmak fejlődnek, változnak, vagyis időnként felül kell vizsgálni a törvényeket és ha szükséges, módosítani azokat, de nem így. Ezt csak egy kapkodó, rosszul gazdálkodó, az adóforintokat saját vagyonaként kezelő kormány teszi meg. A nép érintett rétege pedig keményen átkozódik.

Most mindenki az oroszok Ukrajna elleni józan ésszel felfoghatatlan háborújának következményeként kezeli, hogy jószerével egész Nyugat-Európa fázós ősz és nagyon hideg tél elé néz, vagyis lehet, hogy otthon is fagyoskodni fogunk. De tavaly novemberben, amikor a háború az emberek számára még elképzelhetetlen volt, és talán csak a titkosszolgálatok tudtak arról, hogy valami megfogant minden oroszok urának fejében Ukrajna megsemmisítéséről vagy visszacsatolásáról oda, ahova szerinte mindig is tartozott, a németországi katasztrófavédelem már a Twitteren közzétett ijesztő tartalmú oktatóvideóval kezdte meg a lakosság felkészítését arra, hogy mi a teendő télen, ha egyáltalán nem lesz fűtés a lakásban.
   Most nyár van, odakint időnként messze meghaladja a 30 fokot a hőmérséklet és örülünk, ha egy kicsit is hűvösen tudjuk tartani a lakást. De a jó idő nagyon is mulandó. A fűtési szezon hazánkban általában október 15-től, április 15-ig tart, vagyis hat hónapig, de ez becsapós, mert sokszor már szeptember elején is fűteni kell és nem ritka a május végi fűtés sem, ha nem akarjuk kellemetlenül érezni magunkat otthonunkban. Ez a minap éppen jelentősen szigorodott rezsicsökkentés elnevezésű hangulatjavító intézkedésnek köszönhetően a többség számára egy bizonyos határig megfizethető, vagyis ésszerű fűtés mellett nem kell fázni. Legfeljebb le kell szokni a lakások hőmérsékletének éjjel-nappal 24-25 fokon tartásáról. Nem mondom, a rezsicsökkentett gázzal olcsóbb volt a gazdagabbak medencéjének, szaunájának, télikertjének fűtése is, de ők talán az öt-hatszoros árú gáz megfizetése mellett sem fognak éhezni.

Pihenő lovak. Chiovini Ferenc alkotása (20. század közepe).

Ha az ember annyira rutintalan, hogy készpénznek veszi mindazt, ami a magyar állami tévében, rádióban, állampárti médiában igazságként elhangzik, akkor bizony meg lehet győződve arról, ahogy azt Voltaire írta a Candide vagy az optimizmus című művében, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika és ezen belül – ez már érthetetlen módon nincs benne a regényben – Magyarország a példamutatóan kiváló gazdaságával, egészségügyével, oktatásával, rendvédelmével, szociális rendszerével, stabil pénzével és labdarúgó csapataival, vagyis úgy általában mindennel a világ, de legalábbis Európa legjobbika.
   Mindennek némiképpen ellentmondanak a statisztikai adatok, amelyekből kiderül, hogy az unióban sokszor csak Bulgária áll mélyebben mögöttünk egy-egy területen, de ezt csak a bennünket bántó brüsszeli bürokraták állítják. Hogy ők kik, ne kérdezzék, nem tudom, hacsak nem arra a huszonegy honfitársaimra gondolok, akik a magyar választók felhatalmazásával ülnek az Európai Parlamentben, de ezt azért mégsem feltételezhetem róluk. Mármint, hogy ők is brüsszeli bürokraták lennének.
   Szóval legalább háromféle valóság létezik, egyik a kormány propaganda médiájáé, a másik, a külföldi és hazai nem állampárti sajtó igaza és még ott van a statisztikai felméréseké is. Ez utóbbiból a minap az derült ki, hogy tizenöt havi mélypontjára süllyedt júniusban a konjunktúraindex. Hogy az idegen szavakat utálók ezen a ponton ne hagyják abba írásom olvasását, gyorsan pontosítok: a konjunktúraindex nem más, mint a gazdaságba vetett bizalmat mérő szám. Bár a borúlátás általános, az EU támogatásával a GKI Gazdaságkutató által végzett felmérés szerint az üzleti várakozások csak 3, a fogyasztóké viszont újra mintegy 10 ponttal estek az előző hónaphoz képest.

Lupa sziget. Haranglábi Nemes József alkotása (1954).

Nemrégiben zajlott le az a verseny, amelyen megválasztották a világ jelenlegi legcsúnyább kutyáját. A szépségek csodálatára fogékony világunkban már az is említésre méltó, ha a csúnyaságot is díjazzák, leginkább akkor, ha azt nem a kigúnyolás, ujjal mutogatás szándéka vezérli. A kutyák mellett időnként megismerheti a nagyvilág a földkerekség aktuálisan legcsúnyább halát, madarát, macskáját, férfijét, nőjét és gyerekét is. E két utóbbit sajnos meglehetősen gyakran dobja fel kínálatként az internet, pedig a csúnyaság, ahogy a szépség is nagyon is megfoghatatlan fogalom, hiszen ami egyikünknek szép, az másikunknak lehet ronda és fordítva.
   Azok a versenyek, amelyeken nem mérhetőek a mutatószámok és csak az ízlésen alapulnak, alapvetően magukban hordják a viták lehetőségét. Az Egyesült Államokban megrendezett 2022-es Világ Legrondább Kutyája verseny amúgy nagyon is jó célt szolgál, mert segít az olyan menhelyi kutyáknak is szerető otthont találni, akiknek a testén meglátszanak a korábbi bántalmazó környezetben elszenvedett sérülések, vagy egy-egy korábbi baleset nyomai. A kaliforniai Petaluma városában, a Sonoma-Marin Fair keretében az 1970-es évektől minden évben megrendezett versenyt idén egy 17 éves csivavakeverék, Mr. Happy Face nyerte meg. A matuzsálemi korú eb vitathatatlanul csúf, de ettől még lehet nagyon szerethető.
   Hogy mi, vagy ki a szép, arról lehet, bár teljesen felesleges vitatkozni. Ahogy arról is, hogy finom-e az étel, amit elénk tesznek, kellemes-e egy illat és így tovább. Az ízlésről vitatkozni, olyan, mint a hitvita.