Módosították az időjárást a kínai kommunista párt 100. születésnapján tartott tömegrendezvények előtt – tudatták a világgal a hongkongi South China Morning Post munkatársai és hihetünk is nekik, mert közelebb voltak a történésekhez, mint mi.
   Mint kiderült, a párt július 1-én ünnepelte megalakulásának 100. évfordulóját, amelynek megünneplésére kínai mértékkel mérve is hatalmas tömegek készültek. De, mint már oly sokszor tapasztaltuk, az időjárás még a legmeghatóbb eseményekbe is keményen bele tud rondítani, ha úgy tartja úri kedve. Az időjárás mindenbe belecsúfító kedvének elvételére szolgál a tudomány számtalan vívmánya, amelyet kínai felebarátaink kiválóan képesek alkalmazni. Mint kiderült, a tömegrendezvények előtt néhány órával a külvárosok és a környező területek felett olyan anyagokat juttattak a felhőzetbe, amelyek esőt idéztek elő ez pedig javított Peking különösen szennyezett levegőjének minőségén.
   A hírből megtudhattuk azt is, hogy a kutatók szerint Kína a világ egyik legnagyobb és legkifinomultabb időjárás-módosító hálózatát építette ki, ahogy mellékesen azt is, hogy az eső cseppet sem zavarja a pártot ünnepelni kívánó tömegeket, legfeljebb az, ha nem kapnak levegőt. Ezúttal, mint megtudtuk, kaptak.

Az elmúlt hetek botrányos ügyeinek zaja elnyomta annak a nagy fontosságú közös nyilatkozatnak a hangját, amellyel tizennégy vallási közösség, egyház nyilvánította ki állásfoglalását. Kár, mert fontos ügyről van benne szó, még ha rögvest némi bökkenője is akadt a nagy igyekezetnek.
   Ahogy a vallási közösségek, köztük a katolikus, protestáns, ortodox egyházak és a zsidó hitközségek képviselőinek közös nyilatkozatában olvasható: „Megteremtette Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: »Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!«”.
   Az is olvasható benne, hogy a biblikus álláspontot Ferenc pápa budapesti látogatása során is hangsúlyozta megerősítve, hogy a házasság szentsége egy férfi és egy nő között valósul meg. Mint írták, a zsidó hagyományban is a nő-férfi kapcsolat házasság általi szentesítése az emberi méltóság alapja. A nyilatkozat első olvasatra elfogadható, különösen, ha az ember nem agglegény vagy szingli nő, nem elvált, nem homoszexuális vagy leszbikus, nem tartozik más módon a most hivatalos síkon oly elítélendővé tett LMBTQ emberek közé és ha az illető nem cölibátust – nőtlenséget – fogadott pap.

A kedves hangú hölgy, miután tisztáztuk, hogy hajlandó vagyok részt venni a telefonos közvélemény-kutatásában, továbbá kiderült, hogy hajlott korom ellenére is beletartozom a felmérésük célcsoportjába, kérdésemre még hozzátette, hogy nagyjából 12-13 percet fog igénybe venni ez a kérdezz-felelet akció. Ez volt az az információ, amely után gyorsan megköszöntem, hogy rám gondolt, de az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyen dolgokra fordítsak közel negyedórát.
   Tegnap meg e-mailben keresett meg az egyik szolgáltató, amelynek szolgáltatását többnyire elégedettséggel veszem igénybe, hogy válaszoljak néhány létfontosságú kérdésükre, a válaszok ismeretében ugyanis javítani tudják a szolgáltatásukat. Miután ezért semmit sem kell fizetnem – fizetik a céges partnerei, persze azok meg így, vagy úgy úgyis rám terhelik, vagyis végső soron mégiscsak megfizetek mindenért – úgy gondoltam, legalább az időmmel segítem őket. Nyilván figyelmetlenül futottam át azon a tényen, hogy a kikérdezés 15 percet vesz igénybe. Hozzávetőleg, a hatodik percben sokalltam be, de becsületbeli ügynek éreztem, hogy válaszoljak a többnyire szerintem csak idő és helykitöltő kérdésekre is.

A Margit-híd újjáépítése. Gábor Marianne alkotása (1948).

- Mit szólsz ahhoz, hogy olyan sok fiatal akarja átoperáltatni magát, hogy már nem bírja az egészségügy?
   Előszeretettel politizáló, régen látott ismerősöm szegezte nekem a kérdést. Tudtam, hogy nem úszom meg találkozásunkat politizálás nélkül, pedig már régóta nem vitatkozom senkivel politikai nézetei okán, meggyőzni meg végképp nem akarok senkit sem. Csak kevesek kiváltsága ugyanis, hogy észérvek mentén foglaljanak állást a politika történéseiről. Mindez olyan, mint az istenhit. Vagy hisz egy mindent irányító, felettünk álló lény létezésében az ember, vagy nem.
   A kérdés meglepett. Nem az, hogy ez elhangzott, hiszen még a vízcsapból is ezt sulykolja belénk valamilyen formában a kormány és az uralkodó állampárt, előkészítve a közelgő ezirányú népszavazását, sokkal inkább a tudatlanság, amit éppen ettől az ismerősömtől nem vártam. Így hát igyekeztem kiszabadulni a politizálás béklyójából.
   De azért foglalkoztatott, hogy vajon van-e valóságalapja a politikai kampánynak, vagy csak sima népbutítás?

Életkép. Csányi Lajos alkotása (20. század első fele).

A karikatúrák sokszor úgy ábrázolják a hatvan pluszosokat, ahogy ülnek kedvenc keresztrejtvényük felett és a fejüket törik a megfejtésen. Persze vannak másfajta, súlyosabb általánosítások is az idősebbekkel kapcsolatban, de az említett a kedvesebbek közé tartozik.
   A keresztrejtvényfejtésnek nagyon is komoly haszna van, nem csak csiszolja az agyat, de a napi munkahelyi feladatmegoldás, vagyis agytorna hiányában szellemi frissen tartó szerepe is van. Emellett remek időtöltés is, jobb mint sok televíziócsatorna bárgyú valóság show-ja, amerikai tucatfilmje.
   Egy ideje a nyugdíjas korosztályba tartozók egy része másfajta agytornába kezdett, nyelvtanulással múlatják az időt. Erre lehetőséget adnak az ingyenes és igen kiváló internetes nyelvoktató alkalmazások, de van, aki vékony nyugdíjából még online tanfolyamra is befizet, csakhogy haladjon a – többnyire angol – nyelvvel. Ez annak fényében különösen szép, hogy ez az a korosztály, amelyik kötelező orosz nyelvoktatásban részesült. Azt nem állítom, hogy nyelvtanulásban, mert a nagy többség igencsak utálta a kötelezőt, nem is tanulta meg sohasem a rendkívül nehéz orosz nyelvet.
   Egykor a lezárt határok világában élt emberek számára egy idegen nyelv elsajátítására fordított idő és energia teljességgel felesleges volt. Nyugatra utazni nem kis szerencsével is legfeljebb háromévente lehetett, de a többségnek ez is csak vágyálom maradt.

A bajok mindig másokkal történnek. Így érzünk, amikor földrengésről, tornádókról, brutális balesetekről látunk félelmetes felvételeket, ha súlyos beteg ismerősünkről hallunk, vagy éppen egyik-másik munkatársunk haláláról értesülünk. Ilyenkor az ember vérmérsékletétől, érzékenységétől függően veszi tudomásul némi sajnálkozás vagy szörnyülködés után a megváltoztathatatlant.
   De akármennyire is hisszük, hogy a bajok felett állunk, előbb vagy utóbb mi is sorra kerülünk. Megbetegedhetünk, elüthet bennünket egy autó, vagy éppen karambolozunk járművünkkel. A lehetőségek kimeríthetetlenek. És van számtalan csapás, amelyet magunk idézünk elő, miközben az elkerülhető, de legalábbis bekövetkeztének kockázata csökkenthető lenne. Csak hát oly jó hinni, hogy a bajok úgyis mindig másokkal…
   Sokat gondolok mostanában az értelmetlen halálra. Ad erre lehetőséget a közel két éve dúló koronavírus-világjárvány és az emberi természet találkozása. A járvány nem sorscsapás, meggyőződésem, hogy sokkal inkább emberi hiba, vagy bűn a kiváltója, de egy ideje a vele járó súlyos megbetegedés és halál kockázata a kiváló tudósoknak köszönhetően már erősen csökkenthető. Csak be kell oltatnunk magunkat. De még ez sem megy mindenkinek.
   Sajnos idehaza is a több tízezer értékes ember között sorra veszítjük el kedvenceinket, a

Lakodalmi menet. Pataky László alkotása (19. század utolsó harmada).

Az ismert énekesnő, színésznő, tévés műsorvezető a minap az egyik vele készült rádiós interjúban azt találta mondani, úgy él, ahogy azt egy idézetben olvasta, vagyis, ha nem teheti azt, amit akar, akkor azt akarja tenni, amit tehet. Első hallásra tetszetős volt a mondat, de aztán mérlegelve a súlyát, tartalmát, már közel sem értettem vele egyet.
   Az idézettel leírt életelv közel sem egy szabadságát, önállóságát hangsúlyozó ember képét sugározta a hallgató felé, bár vélhetően a művésznő ezt kívánta erősíteni, sokkal inkább azt a függőséget, amiben jószerével valamennyien élünk. Mert – nézzünk szembe a kíméletlen valósággal –, valamennyien azt tesszük, amit tehetünk, ha jót akarunk magunknak. Vannak törvények, írott és íratlan szabályok, társadalmi és együttélési normák, amelyeket, ha tetszik, ha nem, be kell tartanunk. Azt, aki bármelyiket is áthágja, jó esetben csak különcnek, kellemetlennek, kibírhatatlannak az együttélésre alkalmatlannak nevezi a környezete és kerüli, ahogy csak tudja, rosszabb esetben ilyen-olyan súlyú bűnöző lesz, akire végül mégiscsak a szabályok, törvények csapnak le és zárják el időszakosan a szabálykövetők elől.

A terrorizmus elmúlt évtizedeiben ismerhette meg a világ az alvó ügynökök kifejezést, amely fogalom sokkal régebbi, mint amilyen közismert lett újkori borzalmas tetteik nyomán. Eddigi legrémisztőbb cselekedetük a New York-i Világkereskedelmi Központ két ikertornyának 2001. szeptember 11-ei lerombolása és a Pentagon épületének megtámadása volt. Ezeket ugyanis az USA-ban befogadottként élő iszlamista alvó ügynökök követték el. Alvó ügynöknek azt az embert nevezzük, aki egy idegen államban, vagy akár saját hazájában valamilyen parancsára várva éli életét és amikor megkapja az utasítást, aktívvá válik. Ez az „alvó” időszak akár sok évig is eltarthat.
   Az alvó ügynökök mellett alvó szörnyetegek is vannak közöttünk, akik akár évtizedekig is rendben teszik a dolgukat, állásuk van, családot alapítanak, akár még hasznos tagjai is lehetnek egy adott közösségnek, de valami hatására felébred a bennük szunnyadó vadállat. Ők azok, akik uszító beszédek hatására hajlandóak egyes emberek, vagy népcsoportok tagjai ellen fordulni. Kiváló példákat láttunk – hogy ne menjünk vissza a magyarországi vészkorszak rémtetteiig – a nem is oly régen lezajlott délszláv háborúban, amikor évtizedekig egymás mellett békében, olykor barátságban élő emberekben ébredt fel a hazafias szólamok hatására az alvó szörnyeteg és üldözték el otthonaikból, vagy éppen ölték meg szomszédjaikat.

Április. Bencze László alkotása (20. század közepe).

Nézem a távolodó alakot, ahogy lassan bandukol célja felé. Ahogy elhalad az ösvényen a lombos fa mellett, teste árnyékot vet a földút porára. Nézem és nem tudom eldönteni, hogy milyen korú a nő, vagy férfi, hova tart, milyen az élete, milyenek a gondjai, vágyai, örömei. Csak annyit tudok róla, hogy megy a mezőt szegélyező úton és hogy távolról az öltözete mintha lila lenne.
   Ülök és várom a telefon csörgését, azt ígérték, hogy visszahívnak és válaszolnak a kérdésemre, de csak a csendet hallgathatom és nézem a lila (vagy talán barna?) ruhás alakot, ahogy távolodik. Bátran nézegethetem, hiszen a festményen egy, az alkotó által látott, ecsetjével rögzített pillanat van, múlttalan és jövőtlen, mégis elgondolkodtató. Ilyenek vagyunk mindannyian, ha egy fényképfelvétel, egy megállított videópillanat kimerevít bennünket. Megvan a magunk története, de azt csak feltételezheti a képet néző, tudni csak annyit tudhat, amennyit ismer belőlünk.
   A telefonom csak nem jelez, csend van, odakint a késő novemberi hideg szélben hajladoznak a koronájukat veszített fák, de itt, a szoba melegében könnyedén el tudom képzelni a lila (barna?) öltözetű alak életét.