„A tél végére vagy mindenki be lesz oltva, vagy felépül vagy meghal az országban a covid miatt” – mondta pár nappal ezelőtt a német egészségügyi miniszter. Lehet erre az üzenetre legyinteni, mondván, ez legyen a németek baja, de le is lehet vonni a tanulságot: a covid egy olyan vírus, amely nem ismer határokat, a globális világunkat még globálisabbá teszi. Ami fájhat a németeknek az fájhat az amerikaiaknak, argentinoknak, bolgároknak, briteknek, oroszoknak, és persze a világ össze népe mellett a magyaroknak is.
   Tapasztaljuk, hogy a koronavírus-járvány negyedik hulláma minden eddiginél durvább, ezt a vírust, amennyiben ember lenne, meg lehetne tenni a világ vezetőjének, ha nem lenne éppoly gonosz, mint amilyen intelligens. Még mindig megy a vita arról, hogy ez a járvány vajon tényleg csak egy természetes sorscsapás, amelyet az állatvilág örökített ránk, vagy az időközben sokadik változatán átmenő bajokozó egy kutatólaboratóriumból került ki. Mindenfajta virológiai tudás nélkül, de sokat látott laikusként úgy gondolom, hogy ezt az igen életképes vírust és vele a sokak halálát, súlyos megbetegedését okozó kórt vélhetően emberi hiba, felelőtlenség, helytelen víruskezelés, vagy éppen kicsinyes bosszú szabadította ránk.
   Ha már vitát említettem, szóba hozhatom azt az oltatni, vagy nem oltatni kérdés ürügyén is. Úgy tűnik a fejlett társadalmakban van egy kemény réteg, úgy nagyjából átlagban a lakosság 20-40 százaléka, amelyik nem hisz

Lakodalmi menet. Pataky László alkotása (19. század utolsó harmada).

Kedvelem az alaszkai és ausztrál aranyásóknak a csillogó és értékes nemesfémért folytatott mindennapi küzdelmeit bemutató tévésorozatait. Míg az egyik helyen a hideggel, sárral, vagy fagyott talajjal kell megküzdeniük az aranybányászoknak, addig a planéta másik felén a kíméletlen hőséggel, sziklává száradt földdel és a mérhetetlenül sok rovarral. Vagyis sehol sem adják ingyen a gazdagságot.
   Talán majd mifelénk más lesz a helyzet. Pár napja röppent fel a hír, miszerint a Börzsönyben elképesztő mennyiségű nemesfém található, arany és ezüst vegyesen. A bányanyitás ügye már a különféle előzetes engedélyeztetéseknél tart. A munka egy 44,23 négyzetkilométeres területen folyik majd, ha megvalósul a kitermelés, a tervek szerint a felszín alatti lelőhelyet a vállalkozás(ok) Márianosztra, Nagybörzsöny, esetleg Kóspallag területéről indított lejtaknákkal közelítenék meg.
   A bányanyitás engedélyezéséhez szükséges dokumentumok szerint a nagyirtáspusztai területen ércvagyonban közel 1076 tonna arany és 909 tonna ezüst van, míg Rózsabánya térségében mintegy 19 tonna aranyra és 99 tonna ezüstre lehet számítani. A területen egyébként már a késő Árpád-kor óta termeltek ki nemesfémet. A műholdas georadar- és geológiai kutatások alapján a Hun-Bányászat Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Kft. tulajdonosa azt állította, hogy 13 000 milliárd forintnyi nyereséggel kecsegtető aranyat és ezüstöt rejt a Börzsöny.
   Már látom lelki szemeim előtt a magyar aranylázat.

Rosszabbat tesznek a környezetnek az elmosható ételes dobozok, mint az eldobhatók – olvastam a minap egy tudományos portál cikkében. Egy brit kutatócsoport nemrégiben tette közzé kutatása eredményét, miszerint az újrahasználható élelmiszer-dobozoknak erősebbeknek és tartósabbaknak kell lenniük, radásul ki is kell őket mosni minden használat után, emiatt hacsak nem használják mindegyiket 208-nál többször, több energiát és anyagot emészt fel a gyártásuk és használatuk, mint az eldobható társaiknak, vagyis összességében nagyobb a karbonlábnyomuk.
   Mindez annak fényében is érdekes, hogy nemrégiben a világ számos más izgalmas történés mellett az ENSZ glasgow-i klímakonferenciájára figyelt, ahol sok okos és szép számú nagy hatalmú ember is mondta a magáét annak érdekében, hogy sikerüljön a Föld légkörének felmelegedését a 1,5 Celsius-fokos határnál megfogni. Nem állítom, hogy ne a jóakarat vezérelte volna a klímacsúcs résztvevőit, erről szó sincs, mindenki látványosan tenni akart a Föld túlmelegedése ellen, talán még a legfelsőbb vezetői szinten feltűnően távol maradó két károsanyag-kibocsátó világhatalom, Kína és Oroszország első emberei sem gondolkodnak másként, csak hát ugyebár ott a gazdaság, a nép számtalan szükséglete, a gazdagok továbbgazdagodásának igénye, a demokratikus országokban a kormányon lévők újrázásának vágya, amelyeket a bolygónk érdekében hozott, de az egyének sokaságának életét nehezítő törvények erősen kétségessé tennének. Így hát a klímavédelem érdekében teendő lépések maradnak az új kormányokra (rosszabb helyeken a diktátorokra, akiket persze ez mit sem érdekel), vagyis évekre megint semmi sem történik, vagy látszatintézkedések helyettesítik a valódi intézkedéseket.

Lombtanulmány. Id. Markó Károly alkotása (1854).

A németországi katasztrófavédelem a Twitteren közzétett ijesztő tartalmú oktatóvideóval kezdte meg a lakosság felkészítését arra, hogy mi a teendő télen, ha egyáltalán nincs fűtés a lakásban. A nézőt egy hideg szobában fagyoskodó idősebb nő látványával sokkolják az alkotók, a háttérben villany helyett mécsesek pislákolnak. Az asszony nagykabátban, sálban és kesztyűben áll neki egy alkalmi kályha készítésének, ami egy háztartásban aligha előforduló menetes rúdból, néhány anyából, egy közepes virágcserépből és cserépalátétből, valamint az utóbbin égő pár kisebb mécsesből áll. A videó pozitív kicsengését a hölgy fiatal vendégeinek megérkezése jelenti, így már hármasban mosolyognak nagy optimistán a parányi alkalmi kazán mellett, ami jól érzékelhetően még a kezeiket sem melegíti fel.
   A tél beköszöntével együtt egy kiadós energiaválsággal is szembesülnek a jóléti társadalmakban élő emberek, olyannal, amilyent többségük élete során sohasem tapasztalt és aminek aligha érti az okát. Már nem az a kérdés, hogy drágul-e az üzemanyag, a gáz, vagy a villanyenergia, hanem hogy lesz-e vagy sem.
   A második világégés után született európai polgárnak háborús gondolatok támadhatnak a fejében, ha tanult történelmet és olvasott a korabeli állapotokról.

„A jövőben mindenki híres lehet 15 percre”.
   Több mint öt évtizede hangzott el és ha az eredetét nem is, a mondást majd’ mindenki ismeri. Azok is, akik még csak nem is hallottak Andy Warholról, az 1987-ben elhunyt különleges látásmódú amerikai képzőművészről, aki 1968-ban azt találta mondani, hogy a tévé révén 15 percre mindenki híres lehet. A cseh származású pop-art művésznek tulajdonított mondás olyan híres lett, hogy két évvel később, 1970-ben felvésték a New York-i modern művészetek múzeuma (MOMA) falára is.
   Napjaink valóságshow-jai nyomán valóban elmondhatjuk, hogy bárki a legcsekélyebb teljesítmény nélkül is híres lehet ideig-óráig. Hogy aztán az ilyen párperces, vagy párhetes hírnév, népszerűség, felkapottság, közismertség mit ér és milyen belőle az ébredés, az már más, leginkább lélektani kérdés.
   Ma már minden valamirevaló nagyobb kereskedelmi tévében van tehetségkutató műsor, valóságshow. Nagy a versengés e téren, olyannyira, hogy rendre új arcok, érdekes karakterek kellenek, szóval csak idő kérdése, hogy az ilyen szereplésre és a vele járó időszakos népszerűségre vágyók sorra kerüljenek. Persze nem csak valóságshow szerepléssel, de híradós megszólalással, bűnügyi hírekbe kerüléssel, politikai tettekkel, művészi, vagy sportsikerekkel, megbotránkoztató cselekedetekkel és még számos más módon is képernyőre kerülhet az ember, még akkor is, ha mindezt a háta közepére sem kívánja. Hogy aztán az így szerzett hírnév mit ér, már egyéni elbírálás kérdése.

Küzdelem a létért. Asződi Weil Erzsébet alktása (1940).

Milyen érzés megöregedni? – tette fel a kérdést cikke címében az egyik hazai gazdasági portál, amelyre a legtöbb idős embernek valószínűleg egyszavas válasza lenne: rossz. Maga a cikk egy, a Bath-i Egyetemnek az Egyesült Királyságban és Ausztráliában végzett kutatásáról szól, amelynek során 80 idős emberrel folytatott mélyinterjúban kívánták megtalálni többek között olyan kérdésekre a válaszokat, hogy hogyan és milyennek élik meg az idős emberek a magányt és az öregedéssel párhuzamosan hogyan válik egyre nagyobb problémává az egyedüllét és elszigeteltség.
   Joggal tehetjük fel a kérdést, mikortól számít valaki öregnek? Ismerek olyan embereket, akik már ötven alatt is öregembernek néznek ki és vélhetően úgy is érzik magukat, mások jóval hetven felett is fittek, dolgoznak, rendszeresen sportolnak, színházba, közösségekbe járnak, aktívak. Számtalan táblázat található a neten az emberi életkorok besorolásával. A WHO szerint az idősödés folyamata 50 és 60 év között az áthajlás korával kezdődik, majd következik 60 és 75 év között az idősödés kora. 75 és 90 életév között időskorról, 90 év felett aggkorról, míg 100 év felett már a matuzsálemi korról beszélhetünk.
   Nagy valószínűséggel sok hasonlóság mellett egészen másként éli meg az idősödéssel együtt járó helyzeteket a felmérésben szereplő gazdag államok szép korú lakosa, mint egy kelet-európai állampolgár, köztük a több mint kétmillió magyar idős ember.

Ismerjük be, nem mindenki születik Gordon Ramsay-nek, vagy Jamie Olivernek. A többségünk, és ez igaz a hölgyekre éppúgy, mint az urakra, jó, ha a legfontosabbakat tudja a főzésről ahhoz, hogy amikor akar, főtt ételt ehessen. Ugyanakkor még azok is képesek rántottát készíteni, vagy ha ez már túl nehéz számukra, hát keménytojást főzni, akik semmit sem ismernek a főzés művészetéből. Nagyot nem hibázhatnak vele.
   Ez utóbbinál nő össze a konyhában jártasak és a teljességgel járatlanok sorsa, ugyanis a főtt tojás megpucolása, hámozása során ugyanolyan bajjal találhatják magukat szemben. Mert bármiféle trükköt is vet be az ember, a tojáshéj, ami nemcsak a szólás szerinti éretlen ifjak fenekén van még ott, de hámozáskor a tojás főtt fehérjéjén is, nagyon sokszor keseríti meg a tojáspucolók életét.
   Vannak persze a szülői házból hozott praktikák, saját tapasztalaton alapuló trükkök, amelyeket a feladat kudarcától tartó háziasszony, háziember rendre ki is próbál, de lássuk be, ha a tojás úgy akarja, a héjjal a fehérje egy része így is úgy is a kukába kerül majd. Szép számmal születtek már értekezések a probléma megoldására, amely nyilvánvalóan jószerével az egész emberiséget sújtja, de kevés eredménnyel.

Sétány. Ács Ferenc alkotása (20. század eleje).

Amikor sok éve a most már korosodó autómat megvettem, vásároltam hozzá négy felnit is, hogy ha téli-nyári gumicserére kerül sor, ne kelljen sorba állnom a gumisnál, átszerelem majd azokat én magam. Miután ily módon szakmabelivé váltam, nagy lelkesen figyelem az autóversenyeken a kerékcseréket, hátha tanulok belőlük. Nem mondom, a feltételeim nem pontosan olyanok, mint mondjuk a Forma 1-ben, vagy valamelyik túraautó-bajnokságban, de hát azért mégiscsak valamiféle összehasonlításra alkalmas a két dolog.
   Őszinte büszkeséggel tölt el, hogy amikor a szerszámok, eszközök, cserélendő kerekek kipakolásával nekivágok a cseppet sem könnyű munkának, azt jobb napjaimban akár egy órán belül meg is csinálom. Tavasszal éppen csak kicsúsztam az egyórás alapszintidőből, míg most ősszel, valószínűleg rosszul időzített formám miatt már erősen túlléptem ezt a időt. Attól nem kell tartanom, hogy mint egy csapatával vereséget vereségre halmozó edzőnek, útilaput kötnek a talpamra, mert egyrészt ki rúgna ki engem, másrészt ki a csuda akarná ezt a macerás munkát helyettem elvégezni? Ha így nézem, igaz, rettenetesen alulfizetett, de mégiscsak háborítatlan állás az én évente kétszeri kerékcserém.