Nagy híve vagyok a szabadságnak ezen belül a gondolat- és szólásszabadságnak, de nem a szabadosságnak, a féktelenségnek, a mások kárát, fájdalmát okozó erkölcstelenségnek, az értelmes és szükséges törvények be nem tartásának. Szabadságszerető vagyok, de van néhány terület, amellyel sohasem viccelődnék. Ilyen például a vallás, amely emberek sokaságának fontos és emiatt e témára hallatlanul érzékenyek is. Soha senki vallási meggyőződésén nem csúfolódnék, hitéért nem ítélném el.
   Azt gondolom, hogy az a terrorhullám, amely újból kibontakozni látszik Európában, és amelyet egy párizsi történelemtanár váltott ki azzal, hogy a szólásszabadság illusztrálásaként Mohamed-karikatúrákat mutatott a tanulóknak, súlyos hiba volt. Hibájáért szörnyű módon az életével fizetett. Valószínűleg az ugrásra kész gyilkosok csak az alkalomra vártak és ha a történelemtanár nem teszi, amit tett, találnak más okot az ölésre. Mert a vallási szélsőségesek, a maguk hitét egyedül üdvözítőnek találók és azt vérrel, vassal a világra rákényszeríteni akarók minden alkalmat megragadnak hitük nevében a gyilkolásra.
   Vallom, hogy segíteni kell a bajbajutottaknak, menedéket adni az életükért menekülőknek, de hiszem azt is, hogy azokat az embereket, akik a befogadók szabályait nem tartják be, akik nem akarnak beilleszkedni a sok évszázados hagyományok, viselkedési szabályok és az érvényes törvények előírta rendbe, gyorsan vissza kell küldeni oda, ahonnan érkeztek.

Téli Balaton. Tibol László alkotása (1997).

- Élni barátom! Élni és élni hagyni!
   Az erőteljes hangra figyeltem fel a patika előtt összegyűlt, a bejutásra türelmesen váró emberek között. Mindaddig nemigen hallgattam a két idősebb úr társalgását, nem nagyon érdekelt mit mondanak, miről cserélnek eszmét, de ez a mondat felidézte kiskamaszkorom (szüleim sok pénzét felemésztő) németóráinak egyikét, amikor is egykori nyelvtanáromtól, a kedvenc nyelvéből tanúsított tudatlanságom miatt szomorú sorsú Edit nénitől hallottam először: leben und leben lassen! 
   A fentebb magyarul és németül is idézett mondatot ma sokan a liberalizmus alaptézisének tartják, és egyidősnek az eszmével is. Ez utóbbiban van igazság, mert mint majd kiderül, a sokak által ismert mondat egy 1798 októberében bemutatott színmű részére íródott, míg a liberalizmus, mint a személyes szabadságon és törvény előtti egyenlőségen alapuló eszme gyökerei a felvilágosodás korának hajnalára tehető, vagyis ténylegesen kortársak.
   Szerencsénkre manapság némi kutakodással szinte minden megtalálható a világhálón, így aztán rábukkantam az idézett mondat eredeti szövegkörnyezetére is. Egy irodalommal foglalkozó portálon olvasható információ szerint a német költő, drámaíró, filozófus és történész Friedrich Schiller Wallenstein-trilógiájának első részében mondja az első vadász, Tilly grófról: „A pénze, az már szentigaz, / Hogy elfogyott vala, / De élni és élni hagyni, / Ez volt a jelszava”.
   Az emberiség történelme során mindig voltak hódítók és leigázottak, vezetők és vezetettek, uralkodók és alattvalók, kormányzók és kormányzottak, de az élni és élni hagyni eszméjének talán még soha nem volt akkora súlya – és igény iránta – mint a fejlett 21. században. 
   Kár, hogy ennek fontosságáról sokakat még most is győzködni kell.

– Összeszeded?
   - Össze.
   A két szomszéd elkeseredve nézte a hatalmas diófa alatt sokasodó nyálkás-fekete diószemeket. A fiatalabbik a maga fájáról lehullottakat két éve már csak azért gyűjti össze, hogy elégesse, vagy a kukába hajítsa, de az öreg nem adta fel ilyen könnyen. Igaz, a tavalyi termésnek is csak alig harmada volt használható, törte is egész télen a diókat, hogy hozzájusson felesége kedvenc csemegéjéhez és az idei termés sem kecsegtetett több örömmel, sikerrel.
   - Ez az átkozott fúrólégy! Teljesen tönkreteszi a termést. Mind csak szemét, nem is érdemes foglalkozni vele. Na, jó szórakozást – köszönt el a fiatalabbik és fejcsóválva ment be a házába.
   Az öreg nekiállt egy kupacokba összegereblyézni a sok levelet, meg a rekordmennyiségűnek tűnő diót, majd nehézkesen lekuporodott a parányi kis hokedlijára és elkezdte összegyűjteni a sok esőtől vizes, nyálkás, megfeketedett burkából ki nem pergett diószemeket. A monoton munka közben azon járt az esze, hogy három évvel korábban ő még csak nem is hallott a nyugati dióburok-fúrólégyről, amely nem a diót, hanem – ahogy a nevében is benne van – a zöld burkát támadja meg, rakja bele tömegével az utódjait és teszi ezzel tönkre a termést. Lett is ára a dióbélnek, lassan olcsóbb az arany, mint a karácsonyi diós bejglibe való dió. Aztán eszébe jutott, hogy az asszony meg a lakásban telelni akaró ázsiai márványospoloskák ellen vív kíméletlen harcot, pár éve meg a harlekinkaticák leptek el mindent, szerencsére mostanában nem nagyon látni őket.
   - Merre tart ez a világ? – ötlött fel az öreg fejében a megválaszolhatatlan kérdés. Olyan lények vándorolnak hozzánk, amilyenekkel korábban sohasem találkoztunk, olyan vírus fertőzi, pusztítja a világ emberi népességét, amilyenről eddig talán csak a tudósok tudtak és nincs megállás, ha ezeket ki is védjük, el is pusztítjuk, jönnek majd újabb bevándorló rovarok, súlyos betegséget okozó kórokozók.
   Nagyot sóhajtott, ránézett az iszamós dióburkoktól szurokfekete kezére és megadóan tovább rakosgatta hálós zsákjába a diókat. Hátha lesz köztük jó is.

Tizenhetedik éve vagyunk tagjai az Európai Uniónak. Voltunk mi már más társulások részesei is, hiszen elég csak a legtöbbek által ismert államszövetségre az Osztrák-Magyar Monarchiára gondolni, vagy a KGST-re, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsára és a Varsói szerződésre.
   A történelemből, irodalmi alkotásokból tudjuk, hogy őseink többnyire ki nem állhatták a monarchiát. A KGST-ről sokan rendelkezünk emlékekkel, hiszen ez a tervutasításon alapuló gazdasági rendszer az átlagember számára a hiánygazdálkodást, az üres boltokat jelentette.
   Napjainkban annak az európai szövetségnek vagyunk a tagjai, amelynek sok más mellett alapvető céljai, a közös értékrend, a tagállamok belső törvényeit tiszteletben tartó közös jogrend, a közös valuta és főleg a szolidaritás. Remek példa erre a tagállamok összeadott pénzéből nyújtott számtalan irgalmatlanul nagy összegű támogatás, amelyeket a szövetség a kevésbé fejlett országok felzárkóztatására, vagy a gazdaságilag bajba jutott államok megsegítésére fordít.
   A magyar emberek nagyobbik fele ma már általában úgy nyilatkozik, hogy inkább az unión belül, mint kívül szeretné látni az országát. Teszi ezt annak ellenére, hogy a már több mint egy évtizede uralkodó hatalom – a gazdasági és más előnyök ellenére – folyamatosan és olykor igen durva stílusban hergeli a lakosságot a szövetség ellen. De míg például a migránsokkal riogatással a magyar lakosság legnagyobb részét sikerült az idegenekkel szemben elutasítóvá tenni, addig az ország és az állampárt vezetőjének, politikusainak az Európai Unióval szembeni mind ellenségesebb kinyilatkoztatásai alig vannak hatással a magyar társadalomra.

- Mit nyomul rám, mit nem ért azon, hogy tartson távolságot? Ott a földön a matrica, hogy odaálljon. Hát álljon is oda, vagy még messzebb tőlem. Emtéká. ember, emtéká!
   - Mi van, mit emtékázik itt nekem?! Abszolút nem érdekel, hogy maga kinek szurkol, amúgy is mit érdekel engem az MTK, én amióta az eszemet tudom, a Fradinak drukkolók. Még hogy MTK!
   - Kit érdekel, hogy maga kinek drukkol, meg kinek a meccsére jár ki, én aztán biztosan nem erről beszélek. Ember, maga nem tudja, hogy mit jelent az emtéká, minek a rövidítésé az m, a t és a k? Akkor, amikor minden a COVID-járványról szól, amikor a vízcsapból is koronavírus folyik? Na persze egyelőre még csak úgy, képletesen.
   - Ne nézzen már gyengeelméjűnek, ne is beszéljen velem úgy, mintha az lennék! Amúgy, ha kíváncsi rá, megsúgom, eszembe sincs meccsekre járni, nem kínzom én ezzel magam, csak megszokásból szurkolók a Fradinak, apám is nagy fradista volt. Szóval mi van a maga híres emtékájával, mi az maga szerint, ha nem egy focicsapat? 
   - Na, csak hogy tanuljon és máskor ne álljon a nyakamra itt a boltban a pénztár előtti sorban, elmondom, hogy az emtéká a hármas szabály rövidítésé, úgymint maszkviselés, távolságtartás, kézmosás. Ha ezeket betartja, talán még maga is elkerülheti a vírust. De maga az orrát most is kint hagyta a maszkból, itt liheg a nyakamba, vagyis nem tart távolságot, azt meg ezek után nem is feltételezem, hogy ha hazamegy rendesen megmossa a kezét. 
   - Ne sértegessen, persze, hogy rendszeresen mosok kezet, ez csak természetes. Na lépjen már arrébb maga emtékás, fizessen és húzzon el, ne velem foglalkozzon. Még hogy emtéká, hogy miket ki nem találnak egyesek!

Párizsi akt. Remsey Jenő György alkotása (20. század első fele).

A WHO egy nem régi felmérése szerint a 15 éves magyar fiúk világelsők a rohamivásban, a lányok pedig a harmadik helyet vívták ki ebben az igen kétes dicsőségű versenyben. A minap az egyik rádióműsorban egy addiktológus, vagyis szenvedélybetegekkel foglalkozó orvos hívta fel a figyelmet arra, hogy ma már a fiatalok körében a rohamivás nagyobb problémát jelent, mint a drogfogyasztás. E cseppet sem dicső eredmény ezért is jelentős, vagy inkább elkeserítő, mert a tizenévesek alkoholizálása nem magyar jelenség, egy európai iskolai alkohol- és drogfelmérés eredménye szerint ötből négy 15-16 éves már próbált ki alkoholos italt, vagyis hatalmas e versengés mezőnye.
   A rohamivás kifejezés öt adag ital gyors elfogyasztását, nagyjából 100-130 gramm alkohol bevitelét jelenti a szervezetbe. Az is kiderült, hogy míg az iszákossághoz vezető út alapozását Európában a legtöbb helyen sörivással, addig idehaza röviditalokkal kezdik a fiatalok, például vodkával, whiskyvel, konyakkal, ginnel. A pálinka inkább a középkorúak és idősebbek itala, amelyek minél több fogyasztásához a kormányzat lelkes biztatással és a maga által gerjesztette pálinkaforradalommal, valamint a pálinka-szabadságharccal járul hozzá. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a kormány minapi döntése értelmében január elsejétől sem az otthoni magánfőzés, sem a bérfőzés után nem kell majd adót fizetni. 
   Az új szabályok szerint a jövő évtől minden nagykorú, gyümölcstermesztő magyar állampolgár, háztartásonként, adómentesen, évente 86 liter gyümölcspárlatot főzhet le magánfőzésben. A pálinkafőző magánszemélyek nem értékesíthetik a párlatot, de családtagjaik és vendégeik fogyaszthatják az alkoholos italt.   
   Így, ha elfogynak a divatos röviditalok, legalább lesz mivel pusztítaniuk magukat a tizenöt éveseknek.

Először azt hittem, hogy kacsa, nem pekingi, vagy pirosra sült bőrű pecsenye, hanem hírlapi, amit manapság már inkább fake news-ként, álhírként illik emlegetni. Joggal gondoltam erre, mert miközben a régi időkben honos hírlapi kacsák többnyire nyaranta, a hírekben szegény uborkaszezonban kaptak szárnyra, addig most már évszak nélküli lett az álhírgyártás. De, hogy visszatérjek témámhoz, a mostani beszámoló, amit kacsának véltem, egy szavahihető nemzetközi hírportál komoly hírei között látott napvilágot.
   Egy 2000 válaszadóval készített felmérésből derült ki, hogy a megkérdezettek 38%-a évente legfeljebb egyszer vagy még ritkábban mossa ki az ágyhuzatát. S nehogy bárki is azonnal tiltakozzon mondván, hogy egy magyar ember ilyent sohasem tenne, gyorsan hozzáteszem, mindez Nagy-Britanniában van így. Igaz, ismerek nem egy olyan magyar embert, akinek a nappali szaga is erőteljes élményhez juttatja az ő illatját elviselni kényszerülőket, vagyis azt gondolom, mindez nemzetközi és bármennyire is okosodik a világ, bármennyit is tanulnak az emberek az iskolában, vagy a média felvilágosító írásaiból, műsoraiból, a higiénia igényét életének útjára vagy viszi otthonról magával az ember, vagy nem.
   Nem akarom finnyásabb olvasóim undorát a végsőkig fokozni, de nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy az ember elgondolja, miféle bűz, mennyi szenny segítheti pihentető álmához az ilyen ágyneműben szunnyadót.

A közelmúltban jelent meg annak a közvéleménykutatásnak az eredménye, amely szerint a magyar polgárok 72 százaléka egyetért, vagy hajlik egyetérteni azzal, hogy az Európai Unió kösse össze az uniós forrásokból való részesedést a jogállamiság és a demokratikus értékek tiszteletben tartásával. Az ellenzők aránya ehhez képest igen csekély, a válaszadók egyötödét sem érte el.
   Azt a hazai hírekből tudjuk, hogy a magyar állampárt politikusai a velük azonosan gondolkodó lengyel társaikkal egyetemben igen ellenségesen állnak ehhez a kérdéshez. A politikával csak felszínesen foglalkozó választópolgárnak nagyon nehéz ehhez hozzászólnia, különösen akkor, ha a jogállamiság kifejezést jogilag kell értelmeznie. Messze más a helyzet, ha az említett választópolgár már a saját bőrén érzi a jogállamiság hiányát, például ha országában egyszemélyi vezetés van, ha a rendőrség, ügyészség, bíróság, alkotmánybíróság, a közpénzből busásan kistafírozott közszolgálatinak beállított sajtó és más intézmények nem függetlenek az említett vezetőtől és pártjától, ha az állampárt politikusaira, kegyeltjeire más szabályok vonatkoznak, mint rá, a nép egyszerű gyermekére.
   Jogállamiság kérdése az is, ha az említett országban a választási törvényt úgy szabályozza a túlhatalommal rendelkező parlamenti többség, hogy az aránytalan, vagyis nem tükrözi a valóságos választói akaratot, ahol a szavazatok kisebbik része is elegendő az újabb teljhatalomhoz.
   Az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikke értelmében a jogállamiság az EU alapvető értékeinek egyike. Ennek igen régóta nem tudtak, vagy nem akartak érvényt szerezni a tagállamok. A minap viszont az EU intézményei megállapodtak a jogállamisági mechanizmust szabályozó rendelet szövegéről, amely lehetőséget teremt arra, hogy ne csak konkrét korrupció vagy az EU-s források eltérítése (magénkézbe kerülése) miatt lehessen eljárást megindítani, de a tágabb jogállamisági problémákra is lehessen a szabályokat alkalmazni. 
   Rossz hír ez a magyar kormánynak, amely a kifizetések e feltételrendszerhez kötését foggal körömmel ellenezte, de valószínűleg emiatt is csak a már említett polgárok húzzák a rövidebbet.

Tájkép vízimalommal. Orient József alkotása (18. század eleje).

Egy ideje többnyire már csak tematikus csatornák műsorait nézem, szóljanak azok a természetről, állatvilágról, a világűr meghódításáról, csillagászatról, különleges mérnöki munkákról, óriásgyárakról, építkezésekről vagy öreg autók megmentéséről. Kerülöm a tévés híradókat, különösen az agymosásra berendezkedetteket, a hamis híreket gyártókat, a hatalom propagandistáit. 
   Korábban, vagyis évtizedekkel ezelőtt, amikor még csak egy televízió volt hazánkban, legfeljebb két csatornával, számtalan érdekes oktató, művelő, felvilágosító és kulturáltan szórakoztató program volt látható a Magyar Televízióban. Tévéjátékok sorát láthatta a néző, olyanokat, amelyek kiváló irodalmi alkotásokat dolgoztak fel és a történetek szereplőit fantasztikus színészek alakították.
   Pár hónapja belefutottam egy ilyen tévéjátékba az egyik még meglepő módon élvezhető filmeket is adó hazai csatorna műsorában. A messziről jött ember című tévéjátékot olyan színészóriások és olyan kiváló művészek játszották, mint Tolnay Klári, Őze Lajos, Páger Antal, Csomós Mari, Kútvölgyi Erzsébet, Moór Mariann, vagy Szombathy Gyula. S bár a történet nem különleges, csak emberi, mégis a jószerével egy térben játszódó esemény odabilincselt a tévé elé.
   Ma nemigen találkozni hasonló tévéjátékokkal. A hazai kereskedelmi tévék zömében valóságshow-kat adnak, vagy végeláthatatlan és semmi sem történik benne sorozatokat, meg amerikai filmeket. Őszinte tisztelet a ritka kivételnek. A tévéről kezdetben azt tartották a szakemberek, hogy általa műveltebbé válhat az emberiség, mert eszközeivel képes nevelni, oktatni, és kulturáltan szórakoztatni.
   Vajon hol rontottuk el ezt is?

Abortuszellenes nyilatkozatot írt alá mintegy harminc másik országgal együtt Magyarország. A nyilatkozatot hazánk mellett Európából csak Fehéroroszország és Lengyelország írta alá. Ez utóbbi országban a helyi alkotmánybíróság a közelmúltban mondta ki a teljes abortuszellenességet azzal, hogy még a beteg magzatot is tilos elvetetni. Ezzel lányok, asszonyok, egész családok életét tehetik tönkre.
   Most egyik tüntetés követi arrafelé a másikat, sok lengyel nő nehezményezi, hogy ezúttal is főleg férfiak döntöttek az ő és családjuk életéről és ugyancsak sokan – nem véletlenül – a már korántsem oly mélyen vallásos ország katolikus egyházi vezetőire haragudtak meg. Ennek számtalan jelét is adták a demonstrálók, miséket szakítottak félbe, és tiltakozó transzparenseket emeltek az oltárok elé, amiért az egyház döntött helyettük az ő életükről. 
   Az autokrata vezetők egymást figyelve, agymásnak példát adva igyekeznek számtalan területen korlátozni az egyének jogait. Pedig talán a felvilágosult 21. században, ahol a tudomány, a technológia, az orvostudomány már igen magas szinten jár, és ahol kivívott, megszerzett jogaik vannak az embereknek és elvileg a nők egyenjogúak a férfiakkal, másként kellene ehhez az igen érzékeny kérdéshez hozzányúlni. Magyarországon a lengyel tiltakozások nyomán elhangzott, hogy a magyar kormány nem akar a már most sem enyhe abortusztörvényen szigorítani. Most. Talán még nem.
   Miközben a világ túlnépesedéssel, klímaváltozással, vízhiánnyal küzd és emiatt a következő generációknak ma még alig elképzelhetően nehezebb, rosszabb élete lesz a miénknél, középkori döntések születnek. Pedig a nők legalább olyan okosak, mint a politikusaik, képesek eldönteni, akarnak-e terhességet, gyereket, vagy sem és arról is felelősséggel tudnak dönteni, hogy megszülik-e a sérült, esetleg életképtelen gyermeküket, vagy idejekorán az abortuszt választják.
   Akik pedig valamilyen ok miatt nem vállalják a nem kívánt terhességet, joggal elvárják, hogy a testüket, életüket ne valamilyen titokban ügyködő koszos kezű angyalcsinálóra kelljen bízniuk, mert néhány magas posztra keveredett farizeus visszaélve hatalmával így látja jónak.

Október első keddjén elfogadta az országgyűlés az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény módosítását. Ez sok más mellett bűncselekménnyé minősíti a hálapénz fizetését. Újra. Mert, hogy el ne feledjük, a magyar parlament 2012 júliusában a korrupció elleni harc jegyében már szabályozta a borravaló és hálapénz ügyét. Hogy milyen sikerrel, azt mindannyian tudjuk. Most egy három nap alatt megszületett törvénnyel zavarta meg az e téren évtizedek óta álló vizet a törvényhozás.
   A hálapénz, vagy latinul paraszolvencia, amelynek hazai története közel háromnegyed évszázadra nyúlik vissza, az orvosok és más egészségügyi dolgozók részére fizetett pénzösszeg. Miután a II. világháború után még évekig nem volt egészségbiztosítása a lakosság nagy részének, az akkori hatalom gondolt egy nagyot és egyetlen tollvonással kiterjesztette a társadalombiztosítást majd’ mindenkire. Ez a jelentős többletmunka, miután nem járt több pénzzel, feszültséget okozott az orvosok, nővérek körében, így hát 1952-ben az akkori állampárt egyik ülésén elfogadták Gerő Ernő miniszterelnök-helyettes indítványát, vagyis, hogy a gazdaság átmeneti nehézségei miatt tegyék borravalós szakmává az egészségügyet. Csak az érdekesség kedvéért, az Orvosegészségügyi Szakszervezet akkori szégyenlős elnökének javaslatára a borravaló elnevezést a hálapénz kifejezéssel váltották fel.
   A hálapénz alattomos találmány, mert jószerével kiirthatatlan. Az egyes kormányok más-más társadalmi rendszerek hátterével sem tudtak vele mit kezdeni, pedig a hála pénzét – sokszor előre – adó éppúgy utálja, mint az azt szinte sohasem kapó orvosok tömege, de még a hálapénzes szakterületeken is rossz érzéssel fogadja el a zsebbe csúsztatott összeget a doktorok nagy része. De el kell, hogy fogadja, mert csak így élhet az általa elvárt és a sokáig tanult szakmája, hivatása megkövetelte életszínvonalon.

Önarckép. Lwoff-Parlaghy Vilma alkotása (19. század vége).

Nagy híve vagyok az internetes kereskedelemnek, élvezem, hogy az egész világ boltjaiban válogathatok és rendelhetem meg legolcsóbban mindazt, amire csak szükségem van. Eddig az ázsiai, többnyire kínai webáruházakról alakult ki a legjobb véleményem, ha gyorsan nem is, de amiért fizettem nagyon olcsó és tisztességes minőségű terméket kaptam.
   Sajnos nem mondhatom el ezeket a dicsérő szavakat a hazai internetes áruházakról, de lehet, hogy éppen csak egy balszerencsés sorozatba keveredtem. Először egy számomra fontos eszközt rendeltem meg, amelyért dőre módon előre is fizettem. Futottam is a pénzem után, mert a bolt csődbe ment és végül én voltam a rendőrségi üggyé vált történetben az utolsó, akinek az ügyvédi felszólításra visszafizették a termék árát. Az elmúlt egy évben szükségem volt egy búvárszivattyúra, amelyről csak a külső, sértetlen csomagolás után derült ki, hogy a gyári doboza megbontott, és két olyan tartozék is hiányzott belőle, amely nélkül csak dísz lehet a készülék és amely alkatrészekért hosszas, a végén jogi út meglebegtetésével vívott küzdelemben értem el sikert. Nem jártam jól a születésnapomra kapott és interneten megrendelt villanyborotvával, amelyet csak többszöri levélváltást követően, majd három héttel a jelzett időpontnál később szállítottak ki, vagy a fürdőszobapolccal, amelynek nyolc napra vállalt szállítási határideje váratlanul másfél hónapra változott.
   Legutóbb a számítógépem merevlemeze kezdett haldokolni és pótlására egy jó nevű gyártó termékét rendeltem meg. Ez utóbbi szállításának gyorsaságát elismeréssel nyugtázhattam, nem így az eredeti és bontatlan csomagolásban érkező terméket, amely hibás volt. Közel két héten át e-mailekkel bombáztam az eladót, hogy ugyan cserélje már ki a hibás terméket, mert hogy el ne feledjem, a cégnek telefonja nincs, csak elektronikus levélben tarthattam velük a kapcsolatot. Végül a harmadik héten sikert értem el, a gépemben végre ott dolgozik az új winchester.
   Nyilvánvalóan a webáruházak zöme pontosan, időre teljesít és eseteim csak balszerencsés kivételek.
   Na de ennyi?

Magyarország 2024-ben űrhajóst kíván küldeni az űrbe – jelentette be még tavaly az úri allűrjeiről és szövetségeseinket rendre kioktató, ledorongoló, kifinomult nyelvezetű felcsattanásairól elhíresült magyar külügyminiszter az Európai Űrügynökség Space19+ miniszteri konferencián, Sevillában. Akkortájt az is elhangzott, hogy a hároméves magyar űrprogram 7-10 milliárdot emészt majd fel. A minap derült ki, hogy a kormány döntése értelmében a Gazdaságvédelmi Alapból egymilliárd forintot kapott az illető úr minisztériuma „Űrtevékenységgel kapcsolatos feladatokra”. 
   Az mindenesetre igen tiszteletreméltó cél, hogy a második magyar úrhajós ne turistaként, hanem a legénység hasznos, kutató tagjaként repüljön a világűrbe. Kiderült ugyanis, hogy a nemzetközi űrállomáson elvégzendő közös kísérletben való részvételről is szó van. Így viszont – mint olvasható a hazai szakértők véleményében – a program végére az ár akár a 20 milliárd forintot is elérheti.
   Szerintem van, aminek nem kell nézni az árát. Ahogy azt a túlzottnak tartott költései okán bírált egykori Országimázs Központ vezetőjétől egy évtizede tudjuk, „karácsonyestén a nagymamától sem illik megkérdezni, hogy mennyibe került a mákos bejgli”. És ez valóban így van, bár lehet, hogy az ünnepek elteltével mégiscsak kérdőre vonja a családfő a nagyit, hogy miért költött olyan sokat. Ettől a külügynek aligha kell tartania.
   Az is jó, hogy megint megy egy magyar ember az űrbe. Igaz, már annyian jártak előtte odafenn, hogy lassan olyan a helyzet, mint amikor egy magyar ember igyekszik megmászni a Mount Everestet, a Föld legmagasabb hegycsúcsát. Igen tiszteletreméltó teljesítmény. Igaz, már annyian értek fel a csúcsra, hogy két évvel ezelőtt nyolc és fél tonna otthagyott szemetüket kellett levinni utánuk a hegyről a helyi hegymászóknak. Persze ennek ellenére örülünk, ha egy magyar felmegy a világ tetejére. Már miért is ne, különösen, ha saját pénzén teszi. Annak is örülünk majd, kerül amibe kerül, ha Farkas Bertalan 1980-as űrutazása után mintegy 45 évvel ideig-óráig újból lesz magyar az űrben, bár ennek már hírértéke is alig lesz. 
   Ettől persze mi még büszkék lehetünk rá.