Vízpart. Tamás Noémi alkotása (20. század utolsó negyede).

Ha valaki elzárva magát a napi hírektől még mindig úgy hiszi, hogy egy olyan világban él, amelynek érti a működését, akkor aggasztóan nagyot téved. Az a világ, amelyben a ma embere igyekszik életben maradni, boldogulni, mérhetetlenül összetett és gyakorlatilag kiismerhetetlen.
   A világ globalizációellenes népessége rendre tiltakozik a világszintű egységesedési folyamatok és azok következményei ellen. Hogy egyszerűen fogalmazzunk, a globalizáció olyan, mint amikor valaki orra bukik Amerikában a járdán és Ázsiában kezd emiatt vérezni egy ottani lakos orra. Parányira zsugorodott világunkban minden mindennel összefügg. Ha az orosz diktátor hadseregével meg akarja leckéztetni a szomszédját, a világ számtalan országában lép fel élelmiszerhiány, gyártó üzemek állnak le sorra, jobb esetben csak csökkentik termelésüket alkatrész, vagy alapagyaghiány miatt. A jóléti államok boltjaiban lázasan rohannak felfelé az árak, és mind több termék hiányzik a polcokról. Bár ehhez még háború sem kell, elég egy jó kis világjárvány és máris megszakad a szállítási, ellátási lánc. Már akkor is hetekre leáll a kereskedelem és sokfelé a termékelőállítás, ha egy óriás konténerszállító hajó megfeneklik a Szuezi-csatornában, elzárva a vízi utat hajók százai előtt.
   Egy ideje a közgazdászok már figyelik a felsorolt okoktól független változást is, amelyről a Geopolitical Futures azt írta, hogy „a deglobalizációt a gazdasági folyamatokba, de sokkal inkább a globális gazdasági rendszerbe vetett bizalom hiánya vezérli. 2008 után az emberek kételkedni kezdtek abban, hogy a globalizációnak csak pozitív következményei lehetnek az emberek életére, és abban, hogy a globális összeköttetések és az egymásrautaltság a stabilitás erejét jelentik”.
   Pedig nap mint nap élvezzük a globalizáció áldásos hatásait, mondjuk, ha télvíz idején is megfizethető áron vehetünk paradicsomot és paprikát a boltban, amikor éppen egy finom lecsóra fájdul meg a fogunk. Vagy, ha valamilyen eszközre van szükségünk, amelyet éppen a világ túlfelén gyártanak, mert mindez számunkra is elérhető, megvehetjük és ide is hozzák nekünk. Ugyanakkor a deglobalizációban hívő választópolgárok azt várják el a saját kormányuktól, hogy védjék meg őket a globalizáció káros hatásaitól. Jó példa a – szerintem hibás – felfogásra a briteknek egyelőre leginkább csak bajt hozó Brexit, vagy éppen az amerikai-kínai kereskedelem terén tapasztalható huzakodás. Ha körbenézünk, aligha látunk sikeres gazdasággal, jól működő iparágakkal, kereskedelemmel működő befelé forduló országot.
   Néhány kemény diktatúra távol tartja magát a globális világtól, de vélhetően a globalizációt károsnak tartók sem cserélnénk el életüket az ottaniakéval.

Dombos táj. Köves Izsó alkotása (19. század utolsó negyede).

A hírek folytonos követése is hasonló függőséghez vezethet, mint a videójáték – írta az egyik szakportál a cikke címében. Az oldalon megjelent interjúban egy pszichológus beszél a függőségről, amelyet elsősorban az internetes játékok váltanak ki.
   Arról tapasztalatlanságom okán nem tudok beszélni, hogy milyen is a játékfüggőség, mert bár az első néhány számítógépemen még olykor-olykor munka közben, pihentetőként lejátszottam egy-két parti pasziánszt, az akkor igen kedvelt digitális kártyajátékot, de egy idő után felváltottam ezt az egyik igen népszerű internetes nyelvtanító alkalmazás használatával. Mint kiderült az is szórakoztató lehet.
   Éppen ezért nem is a magam, hanem a szakember véleményét írom meg, aki szerint nem baj, hogy az emberek és nem csak az ifjak, de a felnőttek sokasága is játszik a laptopján, okostelefonján, mert a többség tudja, hol a határ és csak a gamerek, vagyis a számítógépes játékosok alig 3-5 százaléka tekinthető függőnek.
   Arról sajnos nem láttam adatot, hogy vajon hány felnőtt válik hírfüggővé, de saját környezetemben is látom – magamat is beleértve –, hogy ki, hányszor, milyen gyakorisággal veszi kézbe az okostelefonját, hogy megtudja, mi is történt az elmúlt pár percben a nagyvilágban.

Fogy a magyar. Olyannyira, hogy az előrejelzések szerint 2100-ra, ami már csak 78 évre van a mától, kevesebb mint nyolcmillió magyar ember élhet a határainkon belül. A népességcsökkenést a politika többféle szülésére buzdító intézkedéssel, pénzbeli támogatással kívánja megakadályozni, láthatóan csekély sikerrel. Pedig, mint kiderült, a népességfogyás csökkentésében óriási lehetőségek vannak. Csak hát ezek amellett, hogy sokba kerülnek, kevés szavazatot hoznak és macerásak.
   Egy kutatás eredménye megmutatta, hogy 2002 és 2019 között durván egymillió magyar ember veszítette az életét úgy, hogy meg lehetett volna menteni őket. Bár az mindenképpen dicséretes, hogy az elkerülhető halálozások száma évről évre csökken, nemzetközi összevetésben a magyarországi adatok így is rendkívül magasak. Ezek a számok az egészségügyi ellátórendszer hatékonyságát mutatják.
   A mutatószámok összeállításánál a szakemberek az olyan okok miatt bekövetkezett halálozásokat összegzik, amelyeket kezelhető vagy megelőzhető kórok váltanak ki és amelyek a rendelkezésre álló és nem kifejezetten méregdrága eljárásokkal gyógyíthatók lettek volna. Megelőzhető betegségek például azok, amelyek elsősorban az életmód miatt következnek be, mint mondjuk a dohányzás okozta tüdőrák, míg a kezelhető okok közé azok az életmóddal kevésbé összefüggő, de orvostechnológiailag kezelhető okok kerülnek, mint például egy vakbélgyulladás műtétjének szövődménye.

Rialto. Libray Károly Lajos alkotása (1850).

- Könnyű neked, a te munkád érdekes, sohasem ugyanaz.
    Úgy két évtizeddel ezelőtt, amikor egy kistérségi televízióban tettem a dolgomat, mint főszerkesztő, az egyik ismerősöm vágta hozzám végső érveként a fenti mondatot, amikor arról esett szó, hogy mennyire nem szeret bemenni a munkahelyére, mert minden nap egyforma, midig ugyanazt kell csinálnia.
    Mindez annak nyomán jutott eszembe, hogy elolvastam egy cikket a világ legunalmasabbnak tartott munkáiról végzett kutatásról. Az amerikai Personality and Social Psychology Bulletin című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány azt vizsgálta, hogy széles körben milyen állásokat, hobbikat és emberi tulajdonságokat tartanak a legunalmasabbnak, és hogy ezek a meggyőződések milyen következményekkel járnak az emberi kapcsolatokra nézve.
    A kutatásból az is kiderült. hogy a világ legunalmasabbnak tartott embere valószínűleg egy vallásos adatbeviteli adminisztrátor, aki szeret tévét nézni és egy kisvárosban él. Mielőtt bárki is magára ismerne és kikérné magának az ő unalmasságát, természetesen ez egy általánosítás, ami bizonyára csak kevesekre illik. Sokkal többeket foglalkoztathat a kérdés, vajon a munkájukat csak ők érzik unalmasnak, vagy a tanulmány készítői is annak találták-e azt. A kutatók a válaszadók véleményei alapján arra jutottak, hogy a legkevesebb kihívással járó, legmonotonabb munkák a könyveléssel, takarítással, banki ügyintézéssel és adatelemzéssel kapcsolatosak.

A hetven közelében járó hölgy élete egy nap úgy állt a feje tetejére, mint a balesetben felborult autó. Az asszony ifjú lányként a nagy Szovjetunióban, egy ukrajnai városban látta meg a napvilágot, ukránként természetesen szovjet állampolgár lett. Az egyik szovjet egyetemen ismerkedett meg az ott tanuló magyar fiúval, későbbi férjével. Magyarországon házasodtak össze, itt is élték családi életüket a férj haláláig. Gyerekeik és unokáik természetesen magyarok. A hölgy kiválóan beszél magyarul, oroszul, ahogy ukránul is. Mielőtt bárki is összekötné a mindjárt következő rémtörténetet a magyar politikai vezetés mély oroszbarátságával, valamint az ukrán vezetés iránt tapasztalható fenntartásával, gyorsan tegyük hozzá, az asszony gondjai jóval az oroszok Ukrajna elleni agressziója, háborúja előtt kezdődött.
   A hölgy, ki tudja miért, sohasem kérvényezte a magyar állampolgárságot, bár végül is ez az ő dolga. Pár évente automatikusan meghosszabbították a magyarországi tartózkodási engedélyét, adószáma, lakcímkártyája, háza, vagyona van – talán erre fáj valakinek a foga? –, több céget irányít, rendesen adózik és soha nem akadt baja egyetlen magyar hatósággal sem. Addig a szépnek nem nevezhető napig.
   Akkor ugyanis kapott egy értesítést, miszerint adja le állandó tartózkodási engedélyét, lakcímkártyáját, jogosítványát, mert ki lesz toloncolva az országból, mint nemkívánatos személy. Mennie kell vissza Oroszországba. Igaz, hogy ott se rokona, se ismerőse, se ingatlana, se otthona, de ez kit érdekel? Az idegenrendészettel foglalkozó hivatalt tapasztalhatóan nem. Megkérdezte, hogy mit tett, milyen bűnt követett el, de közölték, hogy ez titkosított információ, nem tárhatják fel előtte a vele szembeni vádat. Fogadjon ügyvédet, hiszen Magyarország mégiscsak jogállam és fellebbezzen a döntés ellen.

Szerelmespár az italosbódé előtt. Incze János alkotása (1976).

A számtan, hát még a matematika nem megy mindenkinek. A magas matematika megértése, művelése nagyjából olyan veleszületett képesség, mint a zenélés, rajzolás, szoborkészítés adottsága. Valamennyire meg lehet tanulni, de az afölötti szintet már csak a zsenik értik. Belőlük lesznek a matematikusok, csillagászok, mérnökök és még jó néhány ilyen tudást igénylő szakma, hivatás művelői. Kicsit irigylem őket, mert bár fejben is jól számolok, a komoly matekhoz nagyjából olyan a viszonyom, mint tyúknak az ábécéhez. De közel sem annyira irigylem a matematikusokat, mint a kiválóan zenélőket vagy szobrászokat, a szoborkészítés ugyanis örökre nagy, ám beteljesíthetetlen vágyam marad.
   Nem így azoknak a bölcsőszájúhal-félék és a tüskésrájafélék vágya, amelyek, vagy inkább jelen esetben, akik képesek egyszerű matematikai műveleteket elsajátítani. A halak kis gyakorlással akár az egytől ötig terjedő számtartományban tudnak összeadni és kivonni. Némi kutakodás után ugyanis erre jutottak a Bonni Egyetem Vera Schlüssel vezetésével működő kutatócsoportjának tagjai, akik március végén publikálták minderről tanulmányukat a Scientific Reports folyóiratban. A tudósok bebizonyították, hogy az említett halak némi munkával megtaníthatók egyszerű matematikai műveletekre. Az eredmények a kutatókat is meglepték, mert a feladatok a valóságban meglehetősen összetettek voltak. Mint kiderült, a lényeg, hogy az egész feladatsor összetett gondolkodási képességeket igényel.

„Jól vannak az 50-es magyar nők?”
   Ezt a kérdést tette fel egy, a középkorúakat és idősebbeket megcélzó portál egyik cikke címében. S bár az írás nem erre, sokkal inkább az 50-es nők életmódjára kínált tippeket és válaszokat, nagyon is elgondolkodtató, hogy vajon jól vannak-e az ötvenes magyar nők.
   Amikor egy férfiember eléri az 50 éves kort, nem ritkán nagy bulit rendeznek tiszteletére a rokonok, barátok, mert ugyebár fél évszázad egy férfiembernél az érettséget, a teljesítőképesség csúcsát, rutint és tapasztalatot jelent. A hölgyeknél már sokkal ritkábbak az 50 évesen megtartott partik, fényes ünneplések, mert a nők inkább tagadják és szégyellik e kort, mintsem büszkék lennének rá.
   A színházi világban egy 50-es színésznő örülhet, ha nagy ritkán szerephez jut, mert a szerzők nemigen írnak darabjaikba középkorú asszonynak való szerepeket. A családban is megváltozik az ötven feletti nők küldetése, felnőnek a gyerekek, a házasság többnyire megszokássá lényegül át, a munkahelyi munka rutinná, vagy éppen robottá. Igaz, e téren aligha van eltérés a hason korú nők és férfiak dolgai között.
   Szokás mondani, hogy a mai ötvenesek az új harmincasok.

Cím nélkül. Ilku Marion József alkotása (20. század második fele).

A második világégést követő évek ínsége után lassan rendbe jött a magyar állattenyésztés, köszönhetően annak, hogy a hatalom legfőbb célja volt jóllakatni az embereket. Tele hassal ugyanis kevésbé érez késztetést az ember a rendszer bírálatára, a vezetők elzavarására. Így aztán eleinte hetente legalább egy alkalommal, majd fokozatosan több napon át is elérhetővé vált a kispénzűek számára is a disznóhús.
   Olyannyira sikeres volt ez a program, hogy az 1980-as évek közepéig jó néhány esztendőben is több volt a sertés, mint az ember, vagyis meghaladta a bűvös 10 milliót. A rendszerváltásnak nevezett esemény előtti öt évben ez a szám a bel- és külpiaci kereslet lanyhulása miatt 9-9,5 millió között volt. Drasztikus változás a 2000-es évek elején következett be, amikor már csak mintegy ötmillió sertést hizlaltak idehaza, és ez a szám 2021-re újra megfeleződött. Ebben a csökkenésben több „bűnös” is szerepet játszott, az afrikai sertéspestis mellett a megváltozott táplálkozási szokások is a disznók ellen dolgoztak. Számtalan szakértő és újságcikk sulykolta az emberek tudatába, hogy a sertéshús egészségtelen, a zsírja rontja az koleszterinszintet, ami csúf betegségekhez vezethet. Akik nem hagyták magukat eltántorítani a finom disznóságoktól, továbbra is előszeretettel ették a kolbászt, szalámit, különféle belsőségeket, hurkákat, tepertőt és főztek disznózsírral. De mind kevesebben.