Hajnalvárás. Ámos Imre alkotása (1939).

Az asszony jó ideje álmatlansággal küzdött. Ezúttal is ideges volt, forgott az agya, ahogy ő is az ágyban, egymást lökdösték félre fejében a gondolatok a nap közben történtektől, a vélt, vagy valós sérelmekig.
   Hogy ne zavarja párját, halkan felült, papucsába bújt, magára kerítette pongyoláját és jól ismerve a helyét, a sötétben megkereste cigarettáját, öngyújtóját. Tudta, hogyne tudta volna, hogy a dohányzás, a sok cigaretta aligha tesz jót az egészségének, talán, ha leszokna, jobban is aludna, de a megszokás, a szenvedély nagy úr. Kilopakodott a földszinti lakás előszobájába, kinyitotta a kukucskáló ablakot, nehogy a füst beszálljon, köhögésre ingerelje párját, mert ha felébred, ideges lesz és megint csak rákezd a szokásos mondókájára: szokj már le a bagóról!
   A kora őszi éjjel meleg, kissé párás illatai, csendje csábította, ne a kis ablakon fújja ki a füstöt, menjen ki a lakás előtti parányi kertbe, üljön le a rozoga kerti székre, talán még el is álmosodik a nyugalmas éjszakában. Csendesen kinyitotta az ajtót, vigyázva, nehogy nyikorduljon, aztán nagy hirtelen visszahőkölt.

- Szombaton lesz az esküvőm – újságolta lelkesen az ifjú hölgy, amikor még mit sem gondolva a koronavírus-világjárványra, valamikor a múlt év elején összefutottunk. Boldog volt, várakozással tele és felsőfokokban beszélt leendő férjéről, akit látatlanban is megkedveltem, hiszen akit így imádnak, az nyilvánvalóan kiváló férfiú, nemes lélek lehet.
   A Covid-járvány messze sodort bennünket. Eltelt vagy másfél év és a Facebook-képeket leszámítva, amelyek a nagy vendégsereg előtt megkötött frigyről és a lagziról szóltak, jószerével azt sem tudtam, hogy a járvány után élnek-e, vagy sem. Aztán a nyár utolsó napjaiban újból összetalálkoztunk. Érdeklődésemre, hogy hogyan alakul az életük, jön-e már a baba, meglehetősen fancsali ábrázattal, lemondóan legyintett. Ugyan már, hol van a tavalyi hó, hol van már az ő lelkes mátkasága, fényes esküvője, hol vannak az álmai? Valahol egy távoli galaxisban talán, de az sem biztos.
   Párpercnyi beszélgetésünk során kiderült, hogy a látatlanban is szeretetreméltónak tűnő derék ifjú mégsem volt oly derék, nem sokkal a lakodalom után már ki is mutatta foga fehérjét. Követelőzővé vált, a „maradj otthon” idején folyamatosan szekálta ifjú feleségét, mintha a világ baját rajta akarta volna számonkérni. Türelmetlen, agresszív, erőszakos lett. Vagy talán ilyen is volt az udvarlás, együtt járás során is, de hát mint tudjuk, a szerelem vak.

Varrogató lány. Kóber Leó (1911).

… maga az ember. A közismert szállóige az 1707-ben született francia gróftól, természettudóstól, Comte de Buffontól származik, és ha valamire mondhatjuk, hogy örök érvényű, hát ez a mondat biztosan az.
   Napjainkban a stílustalanság, vagy még inkább az agresszív stílus idejét éljük. Ha egy, a fiatalok korosztályait megcélzó tévésorozatot nézzük valamelyik kereskedelmi csatornán, hamar szembesülünk a „vágod?”, „közöd!?” és hasonló kifejezésekkel, amelyek a másik lekezelését, lenézést, semmibevevését is jelentik egy-egy rövid vakkantással jelezve.
   A minap figyeltem fel egy kézzel írt táblára, amelyen rövid felhívás szerepelt: „BAROM ARCU, NE IDE ÁLLJ”. Most tekintsünk el a nyilvánvaló helyesírási hibáktól, a felszólítás mögül hiányzó írásjeltől, csak a szövegre fókuszáljunk, ami lényegre törő, és vélhetően korábbi rossz tapasztalatok alapján íródott. De mégis, akármennyire is megértjük a szerző dühét a ki- és berakodását rendre akadályozó, az odaparkolt autók okozta nehézségek, plusz munka miatt, valahogy erős hiányérzetünk támadhat. Mert ugyan ki az a derék, jóravaló ember, aki a megszólítást magára veszi? Ki az az önkritikus ember, aki önmagát baromarcúnak véli?

Az emberiség történelmét mindig egy függőlegesen felfelé törő spirálként képzelem el. Valószínűleg azért, mert az emberek újra és újra visszatérnek az egykori rossz, káros, tragédiákhoz, pusztuláshoz vezető tevékenységekhez, mint a spirál körbefutó csavarvonala, amely rendre visszaér ugyanoda, csak egy kanyarral feljebb. Az egy szinttel feljebb lépés a fejlődés, a tudás, a technológia ismeretek folyamatosan növekvő mennyisége, de a korábbi állapotokhoz visszatérést már a politikai haszonszerzés és az emberi butaság irányítja. Egy mondás szerint, ha nem engeded el a múltat, tönkreteszed a jövőt. Az emberiség – szerintem – spirális történelme valamiért sohasem ereszti a múltat, vagy éppen a múlt nem engedi a jövőt.
   Mindez arról jutott eszembe, hogy a 21. század harmadik évtizedének első évében az amúgy igen fejlett, jómódú Texas állam egy erre irányuló bírósági döntés nyomán gyakorlatilag teljes egészében betiltotta a terhességmegszakítást, az abortuszt. A beavatkozást a terhesség hatodik hete után erőszak, magzati rendellenességek okán sem lehet végrehajtani. Vagyis az Egyesült Államok második legnagyobb és legnépesebb államában a nők mostantól nem rendelkezhetnek a saját testük felett.
   A bírósági döntés – amelyet naná, hogy a politika mocskolt össze ebben az esetben is – a szakértők szerint több államnak is példát ad majd ilyen törvény életbeléptetésére. De nem kell a tengeren túlra mennünk, ugyanezt láttuk nemrégiben a testvéri Lengyelországban, és nem egyszerű a terhességmegszakítás mifelénk sem.

Nagybányai táj. Maticska Jenő alkotása (1903).

A minap szóba került a húsz évvel ezelőtti műtétem, és annak nyomán felmerült egy kérdés. Nem tudtam megválaszolni, de semmi baj, gondoltam, megkeresem a zárójelentést és megnézem a kérdéses adatot. Így kezdődött az a kaland, amelynek nyomán sikerült felforgatnom az egész lakást.
   Gondolom sokan vagyunk úgy, hogy éveken, évtizedeken át rendszeretetünktől függően kategorizálva, vagy csak úgy ömlesztve gyűjtjük a számlákat, családunkat, személyünket érintő dokumentumokat, ügyiratokat, határozatokat, amelyek aztán egyre inkább átláthatatlanná váló irattömeget képeznek. A családok zöme többnyire helyhiánnyal küzd, mert kell a terület a ruháknak, cipőknek, használatban lévő, vagy a majd csak valamire jó lesz tárgyaknak, játékoknak, szerszámoknak, elektronikus kütyüknek, edényeknek, konzerveknek, főzési alapanyagoknak és még ki tudja hányféle területfoglaló valamiknek. Így aztán az évtizedek óta elő nem vett dokumentumok átsodródnak a lakás olyan helyeire, amelyeket más tárgyak az esetlegesen nehéz megközelíthetőség miatt még nem foglaltak el.
   Nincs is ezzel semmi baj, csak hát az ember feje nem káptalan, nem jegyezheti meg mindennek a helyét, legfeljebb csak sejti, hogy hova is tehette, azt, amit keres. Mondjuk az íróasztal fiókjaiba, ágyneműtartókba, szekrények aljába, pincébe, padlásra, vagyis bőven adódhat lehetőség a keresgélésre.

Magyarország törvényhozása egyértelműen polgárbarát. Abban az értelemben mindenképpen, hogy sűrű egymásutánban vezet be olyan új törvényeket, amelyek foglalkoztatják az embereket – értsd: szórakoztatják vele a népet, vagy esetleg szórakoznak vele, ez csak nézőpont kérdése –, nehogy a derék sokaság unatkozni kezdjen.
   A közelmúlt ilyen barátságos jogszabálya, a pedofilellenes, vagy a köznyelv szerinti melegellenes, homofób törvény, amelynek hivatalos címe: „2021. évi LXXIX. törvény a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról”. E törvény már önmagában igen érdekes, mert életszerűnek aligha nevezhető események megtörténését kívánja gátolni. Hogy megint csak a köznépi értelmezéshez nyúljak, nehogy már homoszexuális aktivisták beszéljenek rá óvodás gyerekeket szexuális identitásuk megváltoztatására, leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, vagy éppen queer (összesítve: LMBTQ) életvitelre, szexuális viselkedésre. És nehogy már a törvényhozók fantáziájában valószínűleg szemérmetlen pride-os öltözetben megjelenő ügynökök beszéljék rá iskolásainkat a nemváltoztató műtétekre.

Tájkép kacsákkal. Bogdány Jakab alkotása (18. század első negyede).

Jó ideje érzem, hogy valami nincs rendben az időjárással. Amikor már azt hiszem, hogy itt a tél, akkor minden van, csak hó és fagy nincs, csupán valamilyen szürkésfehér hideg, nedves massza, ha május táján már a tavaszban reménykedem, gyorsan kiderül, hogy az megint elmarad, majd pár hét vacak idő után azonnal jön a nyár. De abból sem az a kedves, simogatóan meleg, fürdésre, napozásra csábító, hanem rögtön a kánikula, aszfaltolvadással, csurgó izzadtsággal, hűvös szobába meneküléssel.
   Mindig irigykedve figyelem azokat az országokat, ahol nem kell fűteni, ahol az embernek elég egy rövid nadrág, szandál, meg egy szellős póló, vagy könnyű ing. Persze azért nekik is megvan a maguk baja, van, ahol a hatalmas szárazság, másutt a monszun, a gyakori erdőtüzek, tájfunok és tornádók teszik tönkre a kellemes éghajlatot, szóval a más tájakon élők sem olyan nagyon irigylésre méltóak. Mindazonáltal bizonyára van olyan helye sártekénknek, ahol kiegyensúlyozott, kiszámítható az éghajlat még így, klímaváltozás idején is.
   Nos, ahogy a napokban kiderült, ez a hely semmiképpen nem Budapest és vélhetően nem is Magyarország. 

Az afgánok (ha egyáltalán lehet egységesen kijelenteni az ott élő különféle etnikumra mindezt) életmódbeli, vallási, kulturális hagyományai, társadalmi, jogi állapotai oly módon különböznek a nyugati, vagy kelet-közép-európai felfogástól, hogy azok még csak köszönőviszonyban sincsenek egymással. Így aztán sokakkal együtt csak elrettenve és együttérzéssel tudom figyelni az újra állati sorba visszataszított, jogfosztott nők sorsát, a tiltások tömegét, az új hatalom és a vele versengő, önmagát államnak nevező szervezet terrorját, vérfürdőjét, a legsötétebb középkorba tartó országot.
   A 32-37 milliósra becsült népességű, hatalmas területű, többnyire hadurak által, helyi törvényekkel uralt 34 tartományból álló mélyszegény ország, ahogy a történelme során oly sokszor, az elmúlt közel fél évszázadban is folyamatos harcok, háborúskodások színhelye volt. Augusztus 15-e óta népi öltözetű, nagy szakállú, állig felfegyverzett tálibok és külföldi zsoldosaik gyakorolják a (rém)uralmat azt követően, hogy az Egyesült Államok húszévnyi demokráciateremtés (megszállás) után dolgavégezetlenül nagy hirtelen kivonult onnan. Előttük 1979-ben a szovjet seregek vonultak be, hivatkozva a két ország között aláírt barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződésre, majd húsz évvel később legyőzötten ők is nagy hirtelenséggel vonultak ki onnan. Csak éppen maguk mögött hagytak egymilliónál is több halottat, sok millió menekülőt.

Tájkép (?). Czimra Gyula alkotása (20. század első fele).