Sötétruhás nő sárga díványon. Tornyai János alkotása (1920-as évek).

Hallgatom tanult, olvasott barátaimat, ahogy mellettem a mindennapok eseményeit vitatják meg és ki-ki a maga ismeretei által kialakított álláspontját hozza fel érvként. Ezek mifelénk, de valószínűleg a világ majd’ minden pontján igencsak megosztják a vitatkozókat. Mindenkinek van a politikai meggyőződése (hite?) szerint valamilyen kialakult, rögzült véleménye, amelyet a saját kedvenc információs felületein olvasott tartalmak csak tovább mélyítenek.
   Hogy mennyire rabjai vagyunk és mennyire vezetettjei, áldozatai a ránk ömlő digitális információknak, mi sem bizonyítja jobban, mint a nyomtatott és emiatt nehézkes napilapok olvasottságának visszaesése, a lapok sorának megszűnése. De nem elég gyors már a rádió vagy a tévé sem, amelyek pedig akár percek alatt képesek reagálni egy-egy hírre, mert az internet ezeket is megelőzi. Így aztán a legtöbb ember számára az az igazság, amit először kürtölt világgá egy ember vagy egy szervezet.
   Az Europol, az Európai Rendőrségi Hivatal minapi jelentése szerint 2026-ra az online térben található tartalmaknak akár már kilencven százalékát is mesterségesen hozhatják létre. Ezek olyan mesterséges intelligencia által előállított vagy manipulált médiatermékek lehetnek, amelyeket az európai rendőri szervezet szerint mindinkább fenntartásokkal kell kezelni.
   A legtöbb internethasználó a figyelmeztetések ellenére is kritika nélkül fogyasztja az online tartalmakat, mindent elhisz, amit ott lát és olvas.

Ahogy a fellelhető adatokból kiderül, a XIX. század második felében százezer magyarra 5 öngyilkos jutott, a századfordulón már 20, az első világháború után pedig 28. A mélypontot 1973-ban a százezer emberenkénti 45 öngyilkos jelentette. Más országokban még közelítőleg sem lehetett találni ilyen rossz adatokat. Lehet, hogy a hosszú téli sötétség, a politika mindent befonó ártó hatása, a kilátástalanság, a munkahelyi alulfizetettség, vagy a gyakori családon belüli gondok tették, de 1995-ig Magyarország vezette a világon a népességarányos öngyilkossági listát
   Ha valamit a rendszerváltásnak nevezett valaminek a javára lehet írni, az az, hogy az öngyilkossági hajlandóság rohamosan csökkent, vagyis vagy kevesebb a gondunk, vagy jobban bírjuk a gyűrődést. Azt viszont semmiképpen sem mondhatjuk, hogy e gyászos hagyomány gyengülése az életünkkel való elégedettségünknek köszönhető.
   Az Eurostat, az EU statisztikai hivatalának friss felmérési adatai szerint 2021-ben az Európai Unió országainak állampolgárai átlagosan kicsit elégedetlenebbek lettek az életükkel, mint 2018-ban, az erre vonatkozó legutóbbi felmérés készítésekor voltak. Magyarországon az emberek elégedettsége változatlanul csapnivaló, az uniós mezőnyben hazánknál csak Bulgáriában hitványabb a helyzet e téren.
   Az Eurostat néhány évente megvizsgálja, hogy az egyes uniós tagállamokban az emberek mennyire elégedettek az életükkel. Ez általános közérzetet tükröz, nem pillanatnyi elégedettséget. Az így megrajzolt skálán a nulla a tökéletes elégedetlenséget jelenti, a tíz pedig azt, hogy már nem is lehetne jobb a megkérdezettek élete.

Zazar partján. Szabados Jenő alkotása (1932).

- Hogy mire nevelem? – visította felturbózott hangon a csinosan öltözött anyuka, akinek kislánya az anyai indulat hallatán félősen húzta be a nyakát. – Arra nevelem, hogy hogyan védje meg magát a magafajta bolondoktól. S hogy nyomatékot adjon szavainak, jobb keze mutatóujjával olyan erővel böködte saját halántékát, hogy már attól tartottam, kárt tesz a formás fejében.
   Ez volt az a pillanat, amikor a helyzet komikuma miatt ellenállhatatlan nevetés kapott el. Jobbnak láttam beülni a kocsimba és az idegességtől nyilvánvalóan kevésbé körültekintő anyuka járművétől messzebb megállni, miközben alig tudtam abbahagyni a nevetést.
   Gyakran kell egy olyan épületnél parkolnom, amely terület egy társasház tulajdona és a közeli bölcsődével közösen használt parkolóban a tulajdoni rész arányában kaptak saját parkolóhelyet a lakástulajdonosok. Az egyik lakó jóvoltából jutottam én is beállóhelyhez, ami a nagy forgalmú városrészben hatalmas kiváltság. A „saját” parkolómat egyébként egy parkolóőrrel védem, de a bölcsődébe gyermeküket fuvarozókat ez nemigen zavarja, sokszor mennek neki, okoznak kárt benne.
   Részben e parkolóhelyet foglalta el már korábban is a fentebb említett hölgy úgy, hogy további sávokba is átlógott az amúgy nem nagy autójával. Először nehezen, ahogy egykor édesapám mondta, cipőkanállal préseltem be autómat a saját helyemre, de az ominózus napon ez már semmiféle módon sem volt lehetséges. Elkocogtam hát a bölcsőde kapujához, hátha ki tudom csalogatni a tulajdonost, de időközben megláttam, hogy egy anyuka andalog szép lassan felém a kislányával.

Vannak, akik nagy aggodalommal emlegetnek nemzethalált, ha migrációról, egynemű párok gyerekvállalásáról, a csökkenő születésszámról, a hazánkat ideiglenesen, vagy végleg elhagyókról hallanak.
   Jó ideje tüntetnek a pedagógusok, diákok a jobb oktatásért. Az oktatás minőségének változtatása miatti demonstrációk már messze nem csak a megalázóan alacsony pedagógusi bérekről szólnak.
   Nem lesz egy ország igazán fejlett és jómódú, ha a polgárai nem járnak eleget iskolába. Tudományos elemzések szerint, ha megvan az oktatásban eltöltött megfelelő időtartam, szükséges az is, hogy minél többen szerezzenek felsőfokú végzettséget, vagyis nem elég csak osztályismétlésre buktatni a diákság tömegeit.
   Ennél a pontnál elgondolkodhatunk mindennek a hivatalos hazai megítélésén. Az Állami Számvevőszék ugyanis ezirányú elemzésében pár hónapja megállapította, hogy ha túl sok a diplomás nő, az rosszul hat a népesedésre, mert a diplomás nők kisebb eséllyel kötnek házasságot és vállalnak gyereket. Ha mindennek lehet is alapja, kevés valószínűséggel okozhat nemzethalált.

Városliget. Pap Géza alkotása (20. század eleje).

A nagyvilág történéseit figyelve meggyőződésem, hogy a nyolcmilliárd embert egyesítő emberiség úgy nagy általánosságban butább, mint volt korábban. Nem mintha régebben nem lett volna analfabetizmus, tanulatlanság, ne lettek volna idétlen vezetők, kegyetlen diktátorok, elnyomott tömegek, sehova sem vezető háborúk és ne lett volna intézményesített embertelenség. Mégis, miután azt gondolom, hogy míg korábban az emberi tudásmennyiség megduplázódásához évszázadok kellettek, napjainkban ehhez talán már csak néhány év szükséges, illene okosodnia a tömegeknek.
   Az IQ, vagyis az intelligenciahányados egy viszonyító szám, amelynek segítségével kimutatható, hogy egy vizsgált személy pillanatnyi értelmi képessége, intelligenciája és az azonos életkorú, átlagos értelmi képességekkel rendelkező személy szellemi teljesítménye között milyen mértékű pozitív vagy negatív eltérés tapasztalható. Ennek mérésére sokféle tesztet dolgoztak ki a kutatók.
   Az emberiség mindenkori átlagos IQ-ja 100. Amikor egy új tesztet vezetnek be, azt elvégeztetik egy csomó emberrel, kielemzik az eredményeket, és a pontozást úgy állítják be, hogy az eredmény, amit az átlag elért, legyen egyenlő 100 ponttal. És ehhez viszonyítva hitelesítenek minden értéket.
   A kutatóknak feltűnt, hogy ha a teszteken elért eredményeket történelmi távlatban nézik, az emberek átlagos IQ-ja folyamatosan nő.

- Igyekezz, fel kell menned az edzőtáborba! Fél óra múlva újra hívnak.
   Elkerekedett szemmel hallgattam a sürgető szavakat, mert bár kollégámmal és vagy harminc evezős leány tanítványunkkal én is Tatán tartottam edzőtábort, szegény szakosztály lévén közel sem az akkori nagy hírű edzőtáborban, hanem egy tóparti kemping faházaiban lakva készültünk a bajnokságra.
   Feleségem már előrehaladott állapotban volt gyermekünkkel, amikor a munkám elszólított otthonról. Míg a déli hőségben a híres tábor felé kaptattam, attól féltem, hogy valami baj történt és miután akkoriban mobiltelefon még gondolatban sem létezett, a családom nem találva más lehetőséget, az edzőtáborban próbált elérni engem.
   Visszafelé már más állapotban tettem meg az utat, mégpedig szinte földöntúli boldogságban. Nem, hogy baj nem volt, de kiderült, hajnalban megszületett a fiam. Ahogy visszaértem a versenyzőinkhez, egymás szavába vágva faggattak, mi van, beszéljek már! Csapzottan, lihegve csak annyit tudtam kinyögni: fiú.
   Nagy üdvrivalgás fogadta bejelentésemet, majd, amikor a lányok elvonultak ebéd utáni pihenőjükre és én megpróbáltam a lehetetlent, nyugodtan megebédelni, kollégám, két gyermek gyakorlott édesapja leült velem szembe és elkezdte felvázolni, hogy milyen feladatok várnak rám a következő hónapokban. Szemléletesen ecsetelte, hogyan tegyem majd tisztába a gyereket, takarítsam le a kakit a lecserélt pelenkáról, fürdessem a kicsit és hogyan mossam, vasaljam majd ki a sokat látott szövetdarabokat. Akkor, ott az ebédnél azt hittem, hogy túloz, de tévedtem.

Tápéi életkép. Nyilasi Sándor alkotása (20. század eleje).

Olvastam a minap annak a celebnek a történetét, aki a fiatalok körében most nagyon népszerű közösségi portálon osztja meg élete történéseit nagyérdemű követőivel. Általában nem szokásom ezeknek az embereknek a kitárulkozásait olvasgatni, ez is véletlenül történt, lazán félreolvastam a cikk címét és másra számítottam.
   A történet maga igencsak semmitmondó. A francia illetőségű fiatalember jelenleg éppen az Egyesült Államokban próbálkozik élete jobbá tételével és keresi szerelmi partnerét. Össze is jött a randevúja egy ifjú hölggyel, akit meghívott egy éttermi vacsorára. Már a nő nevével is baja volt a közösségi média sztárjának, de mint olvasni lehet, az ifjú hölgy látványa úgy-ahogy kárpótolta annak neve hallatán érzett csalódása miatt.
   Amikor az étlapot nézegették, a fiatal nő megjegyezte, hogy ő nem eszik olyan ételt, amelyben glutén van. Azt nem tudtuk meg, hogy a vélt egészséges táplálkozás okán, vagy a gluténnal szembeni érzékenysége miatt mellőzi-e a tésztafélék meglehetősen fontos alkotóelemét, de már a tény maga is kiborította a népszerű videobloggert. Gyorsan rendelni akart egy üveg bort, hogy megnyugodjon, de akkor meg azzal billentette ki végképp a már amúgy is erősen billegő lelki egyensúlyából az amerikai nő, hogy ő bizony alkoholt sem iszik. Ekkor pattant fel a fiatal férfi és hagyta ott köszönés nélkül az első randis partnerét. E lélekemelő történetet aztán nagy buzgón meg is osztotta a közösségi médiában őt követők széles táborával.
   Nem vagyunk egyformák, van, aki nehezen jön ki a béketűréséből más meg gyorsan felkapja a vizet és az sem egyértelmű, hogy kinek mi az, ami még tűrhető, vagy elfogadható és mi az, amitől már el kell határolódnia.

Édesanyám becézgető, simogató ébresztésétől elkényeztetve a korán ébredés durva világát először negyedik után az általános iskolai sátortáborban ismertem meg. Az első hajnalon, amikor távol a biztonságot nyújtó családomtól amúgy is meglehetősen elesettnek éreztem magam, jószerével a fülem mellett harsant fel az ébresztő trombita érces hangja.
   Később sokszor ismétlődött a korai és az adott pillanatban értelmetlennek tűnő ébredés. Így volt ez a hajnali hatkor megszólaló építőtábori ébresztésektől, a sorkatonaként megszokhatatlan „ébresztő, fel! üvöltéseken át, a munkás hétköznapok hajnalain felvisító ébresztőórák álomöléséig. Mindezeknek ellentmondóan vállaltam önként is a hajnali kelést, amikor például evezősként egy téli SZOT-üdülésnek álcázott egyszemélyes edzőtáborban már akkor úton voltam futva a kíméletlen emelkedőn Mátraházáról Kékestetőre, amikor mások még csak a másik oldalukra fordultak, vagy amikor parancsnoki engedéllyel katonaként is rendszeresen megtehettem hasonlót és amikor tizenévesen a nyári szünetekben a vágyott cipő költségének előteremtése érdekében hajnalban hordtam újságot Budapest egyik kerületében. Emiatt keltem több éven át egy hónapig hajnali negyed négykor.
   Mindezek akkor jutottak eszembe, amikor egy rádiós beszélgetésben a témában jártas szakember azt mondta, hogy a ma embere másfél órával alszik kevesebbet, mint például az 50-es években aludtak elődeink.

Két nő. Podolini-Volkmann Artúr alkotása (20. század első harmada)