Híve vagyok a modernizációnak, benne a digitális ügyintézési lehetőségek fejlesztésének. Sokakkal ellentétben tetszik az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér, az EESZT, amelynek része az e-recept is. Örülök, ha igazolványaim érvényességének meghosszabbítását, egyéb hatósági, banki ügyeimet otthoni számítógépemről intézhetem, mellőzve a sorban állást, idegeskedést. Mindez igaz, ha a portálok szerkesztői – bocsánat mindenkitől, magamat vettem példának – „hülye barátra” készítik a felületet, vagyis olyanra, amelyen egy informatikailag képzetlen ember is elérhet a céljához.
   Amikor először hallottam arról, hogy a Magyar Posta megszünteti a belföldi tértivevényes levelek, küldemények tértivevénylapját, ezt is elismeréssel nyugtáztam. Mindez addig volt igaz, míg az egyik időnként ilyen leveleket küldeni kényszerülő kisvállalkozó ismerősöm mint interneten jártas embert meg nem kért arra, segítsek neki regisztrálni és beüzemelni az úgynevezett e-postakönyvet. S ha már mindezt megtettem, menjünk végig a levélfeladás módozatain, hogy a későbbiekben egyedül is meg tudja tenni.
   A regisztrációval gyorsan végeztünk és ha már ilyen ügyesek voltunk, neki is álltunk egy kis gyakorlásnak, hogy ha élesben kell mindezt végeznie, ne álljon ismerősöm a gép előtt, mint a bibliai Bálám szamara, vagyis tehetetlenül és bambán. A bajok itt kezdődtek.

Sokaknál értetlenséget, tiltakozást váltott ki hazánk egyszemélyi vezetőjének bejelentése, miszerint az Európai Unióban még nem engedélyezett kínai koronavírus-elleni vakcina beszerzésére adott utasítást, amelyre az unió – ő kifinomultabban fogalmazott – teszetoszasága miatt kerül majd sor. Csak a pontosítás végett: az Európai Unió valamennyi tagállama egyetértésével kerül sor a szövetségen belül engedélyezett oltóanyagok beszerzésére, amelyeket aztán az államok lakosságának arányában a legyártásukat követően egyidejűleg osztanak szét. Nem kevésről, több gyártó bevonásával közel kétmilliárd adagról van szó. Tegyük azt is hozzá, hogy ezek igen fejlett, modern gyógyszerek, amelyek jelenlegi ismereteink szerint a világszerte már beadott sok százezer dózis után sem fejtettek ki komoly mellékhatásokat, és hatékonyságuk is jóval 90 százalék feletti.
   Az orosz és kínai vakcinákkal szembeni hatalmas hazai ellenállás alapja, hogy e két államból származó információk sok esetben torzítottak, alapvető részleteket, veszélyeket titkolnak el, nehogy az országok gyengének látszódjanak. A nagy Szovjetunióval kényszerült negyvenévnyi együttélésünk erre igencsak megtanított bennünket és a napi híreket olvasva sokszor szembesülhetünk a kínai valóság és propaganda közötti különbséggel is. Ez a kiválónak kikiáltott vakcináik esetében is így van. Ráadásul a kínai oltóanyag egy száz évnél is régebbi technológiára épül, miközben elérhetőek a 21. századi technológiákkal kifejlesztett anyagok is.

A minap a kezembe akadt egy egyforintos. Csendesen megbújt a konyha mindenes (mindent bele, ami valamikor valamire még jó lehet) fiókjában. Meglepetten nézegettem, már alig emlékeztem rá, hogy mennyire parányi. Mérete arányban állt a kivonása kori értékével. Február végén lesz tizenhárom éve, hogy a Magyar Nemzeti Bank kivonta a forgalomból a kétforintossal egyetemben. A készpénzes tranzakciók, vagyis például a boltokban a vásárolt termékek árainak vagy a közüzemi számlák csekkjeinek kifizetésekor az összeget azóta 0-ra lefelé, vagy 5-től felfelé kerekítjük. 
   Serdülőkorú gyerekeink, unokáink már nem is ismerik e pénzérmét, legfeljebb ha náluk is meglapul valamelyik fiókban egy ilyesfajta pénzecske. Pedig egykor nem csak az egyforintosnak, de váltópénzének, az 1892 óta létezett és a forgalomból 1999-ben végképp kivont fillérnek is volt értéke. Említhetjük klasszikus hivatkozási alapként a negyvenfilléres zsemlét és kiflit, vagy az egykor oly népszerű ötvenfilléres fagylaltot, az ugyanilyen árú busz, vagy villamos vonaljegyet, a hetvenfilléres átszállójegyet, esteleg azt, hogy 60 fillérért sokáig lehetett telefonon beszélgetni. Na persze, ha valakinek volt akkoriban telefonja. 

Utcarészlet alakokkal. Olejnik Janka alkotása (20. század első harmada).

Gyakran olvashatjuk a hírek között, hogy egyik-vagy másik állampárti politikus valamelyik nap éjfél előtt egy perccel benyújtott törvényjavaslata legkésőbb harmadnapra már törvénnyé is válik. Az is rendszeres, hogy a törvénymódosítások nem az eredeti törvényben, hanem valamilyen salátatörvényben jelennek meg. A salátatörvény az olyan törvények megnevezése a közbeszédben, amelyek egy füst alatt számos, akár több tucatnyi különböző jogszabályt is módosítanak.
   A minap kezembe akadt az ügyvédek egyik szakmai lapjának tavalyi utolsó száma, amelyben többek között megyei, nagyvárosi kamarai elnökök írásai is olvashatók. Ezekben olyan mondatok szerepelnek, mint: „sokkolóan hat az ügyvédségre a törvényalkotási dömping”, vagy „ez nem csak megnehezíti a jogalkalmazást, hanem bizonytalanná is teszi, egyre nagyobb fokú és széles körre ható jogbizonytalanságot okoz”.
   Az emberek e mondatok nyomán sem fogják sajnálni az ügyvédeket, akiket mindaddig cseppet sem kedvelnek, amíg össze nem ütköznek a joggal és nincs szükségük hathatós védelemre. Ez pedig a mai túlszabályozott világban csak idő kérdése. És itt nem kell bűncselekményre gondolni, elég, ha valaki válik, gyermekelhelyezést, vagyonmegosztást kér, cégének nem fizeti ki a megrendelő az elvégzett munka díját, valamilyen kára miatt vitája támad a biztosítóval, lakást vesz, vagy cserél, szóval millió olyan területe van az életnek, amelyhez jogtudós, vagyis ügyvéd kell.

Delelő tehenek. Edvi Illés Aladár alkotása (20. század eleje).

- Az én testemről csak én dönthetek!
   Napjainkban és nem csak a túlpolitizált Magyarországon, de világszerte is nagy az oltásellenesek száma, miközben naponta a Földön tízezrével halnak meg emberek a koronavírus miatt és több százezres nagyságú a napi új fertőzések száma, az életünket pedig súlyos járványügyi korlátozások keserítik.
   A vírusellenesek érvei sokfélék, a szúrástól és az ismeretlen vegyi anyagtól való félelemtől a különféle konspirációs teóriákig. És persze ott köztük van a tiltakozók önérzete is, nehogy már más mondja meg nekik, hogy mit engedjenek beadni a szervezetükbe, vagy mit ne. 
   Az oltáselleneseknél mostanában az veri ki a biztosítékot, hogy miközben az oltás önkéntes, sok országban bizonyos tevékenységeket az oltás felvételének igazolásához akarnak kötni. Felmerült, hogy országhatárt csak az léphessen át, repülőre az szállhasson, tömegrendezvényen az vehessen részt, munkába az állhasson a gyárban, irodában, akinek már igazolása van arról, hogy beoltották a koronavírus elleni vakcinával.

Sokan rossz néven veszik, ha valaki azt állítja, hogy a magyarok rasszisták, antiszemiták, cigányellenesek és gyűlölik a bevándorlókat. Nagy általánosságban mindezt tényleg nem lehet kijelenteni, ámbár ha a 2018-ban megjelent Romaellenesség és antiszemitizmus Magyarországon című tanulmány megállapítását idézzük, amely szerint „bár a mesterségesen szított bevándorlásellenesség minden más ellenségképet háttérbe szorított, a romaellenesség és az antiszemitizmus mértéke a felmérések szerint nem csökkent”, a kép már messze árnyaltabb.
   A napokban jelent meg az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 37 országban készült friss felmérésnek eredménye, amelyből kiderül, hogy Magyarország hatalmasat zuhant azon a listán, amely azt mutatja, hogy a helybeliek szerint az ő településükön egy etnikai kisebbséghez tartozóknak, más szexuális irányultságú embernek, vagy bevándorlónak jó-e élni.
   Az eredmények tanúsága szerint míg 2008-ban Magyarországon a válaszolók több mint ötven százaléka érezte úgy, hogy az OECD-átlagnál jobb körülményeket biztosítunk a felsorolt kisebbségi csoportokban élők számára, addig 2018-ra az összes vizsgált ország közül már Magyarország szorult az utolsó helyre a parányira, mintegy 12 százaléknyira zsugorodott pozitív véleménnyel.

A rendkívüli idők különleges megoldásokat igényelnek, a szokatlan kihívások rendhagyó tetteket. Azt nem állíthatjuk, hogy az elmúlt év, amelynek során megtanultunk együtt élni a korábban sohasem látott ellenséggel, a koronavírussal, ne változtatta volna meg az életünket, szokásainkat. De az ember már csak olyan lény, hogy amihez lehet, alkalmazkodik. Elfogadtuk, ha nem is könnyen a kijárási korlátozásokat, a szolgáltatások jelentős részének leállását, tavasszal megpróbáltuk túlélni a covidosok ellátásán, kezelésén és a sürgősségi beavatkozásokon kívül hónapokig szünetelő orvosi vizsgálatok, ellátások hiányát, beleszoktunk az otthonról dolgozásba, a home office-ba és alkalmazkodtunk még számtalan olyan előíráshoz, történéshez, amilyen korábban legfeljebb csak tudomány-fantasztikus filmekben voltak látható. Vagy még ott sem.
   Egy-két hónap alatt komoly iparág jött létre az arcmaszk gyártásában, mert sok minden nélkül indulhatunk manapság munkába, iskolába, vagy bevásárolni, de e tenyérnyi szövet nélkül aligha.

Budai villa. Ősz Dénes alkotása (20. század második fele).

A gondolkodás fárasztó tevékenység, olyannyira, hogy szép számmal akadnak, akik csak módjával próbálkoznak vele. Tapasztalhatjuk ezt egyik-másik beszélgető-, vagy vitapartnerünknél, munkatársunknál, barátunknál, családtagunknál. De ne legyen kétségünk, nekik is sok esetben hasonló véleményük lehet rólunk. Mármint, hogy nekünk is nehezünkre esik e kényes és fontos művelet.
   Olvastam a minap, hogy az emberek sokszor választanák inkább a fájdalmat, mint a túl kemény gondolkodást. Minderről a Live Science című portálon megjelent érdekes tanulmányban írnak, pontosabban arról a kutatásról, amelynek során az abban résztvevők többnyire vonzóbbnak találták eltűrni a fájdalmat, mint egy-egy memóriafeladatot megoldani. A vizsgálat 39 résztvevője közül ugyanis csak egy ember választotta a fájdalom elviselése helyett minden alkalommal a memóriafeladat elvégzését.
   Akit érdekel a kísérlet, bizonyára igen gyorsan megtalálja leírását az interneten, így hát azzal nem foglalkozom, mert nem az a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a 21. század embere, akinek szinte már minden ténykedése gondolkodáson kellene hogy alapuljon, még akkor is, ha mindinkább okos eszközök, gépek veszik körül és segítik a tevékenységét, nem szívesen gondolkodik és ha teheti elkerüli ezt a sok energiát igénylő feladatot.

Gyár Budapest külterületén. Magyar Mannheimer Gusztáv alkotása (1893).

Nem rengette meg a magyar közéletet, nem okozott nagy érzelmi vihart az hír, hogy egy rendeletével igen jelentősen megemelte a kormány az olimpiai érmek, helyezések jutalmaként adandó összegeket.
   Előrebocsátom, hogy miután fiatal felnőtt koromig versenyző voltam, később közel két évtizedig edző, vezető edző, majd sportvezető egy könnyű sikerrel cseppet sem kecsegtető, rengeteg munkát igénylő sportágban és a sport tizenkét éves koromtól a mai napig kihagyhatatlan része az életemnek, némiképpen belülről tudom értékelni e jutalom jogosságát, vagy éppen jogtalanságát.
   A kormány mostani rendelete nemcsak az olimpiai játékokra, hanem több más szakszövetség versenyeire is vonatkozik. Az új rendszer szerint a nyári vagy téli olimpián nyert aranyérem esetén az eddigi 35 millió forint helyett nettó 50 millió forintos jutalomban részesül a sportoló. Az ezüstéremért 35,7, a bronzért pedig 28,5 millió forint jár és még a nyolcadik helyen végzett sportoló is kap 2,8 millió forintot. Még ha bosszantóan magasnak is tűnik a munkából élők számára talán csak 15-18 év alatt megkereshető pénzösszeg, higgyék el, a sportolók megérdemlik, ahogy tán még jobban a paralimpiai versenyeken érmeket szerzettek, bár ők az aranyért „csak” 17,5 millióval lesznek gazdagabbak és a további helyezettek is ennek arányában kapnak kevesebbet, mint az ép mozgású sporttársaik.