Egy ideje többnyire már csak tematikus csatornák műsorait nézem, szóljanak azok a természetről, állatvilágról, a világűr meghódításáról, csillagászatról, különleges mérnöki munkákról, óriásgyárakról, építkezésekről vagy öreg autók megmentéséről. Kerülöm a tévés híradókat, különösen az agymosásra berendezkedetteket, a hamis híreket gyártókat, a hatalom propagandistáit. 
   Korábban, vagyis évtizedekkel ezelőtt, amikor még csak egy televízió volt hazánkban, legfeljebb két csatornával, számtalan érdekes oktató, művelő, felvilágosító és kulturáltan szórakoztató program volt látható a Magyar Televízióban. Tévéjátékok sorát láthatta a néző, olyanokat, amelyek kiváló irodalmi alkotásokat dolgoztak fel és a történetek szereplőit fantasztikus színészek alakították.
   Pár hónapja belefutottam egy ilyen tévéjátékba az egyik még meglepő módon élvezhető filmeket is adó hazai csatorna műsorában. A messziről jött ember című tévéjátékot olyan színészóriások és olyan kiváló művészek játszották, mint Tolnay Klári, Őze Lajos, Páger Antal, Csomós Mari, Kútvölgyi Erzsébet, Moór Mariann, vagy Szombathy Gyula. S bár a történet nem különleges, csak emberi, mégis a jószerével egy térben játszódó esemény odabilincselt a tévé elé.
   Ma nemigen találkozni hasonló tévéjátékokkal. A hazai kereskedelmi tévék zömében valóságshow-kat adnak, vagy végeláthatatlan és semmi sem történik benne sorozatokat, meg amerikai filmeket. Őszinte tisztelet a ritka kivételnek. A tévéről kezdetben azt tartották a szakemberek, hogy általa műveltebbé válhat az emberiség, mert eszközeivel képes nevelni, oktatni, és kulturáltan szórakoztatni.
   Vajon hol rontottuk el ezt is?

Október első keddjén elfogadta az országgyűlés az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény módosítását. Ez sok más mellett bűncselekménnyé minősíti a hálapénz fizetését. Újra. Mert, hogy el ne feledjük, a magyar parlament 2012 júliusában a korrupció elleni harc jegyében már szabályozta a borravaló és hálapénz ügyét. Hogy milyen sikerrel, azt mindannyian tudjuk. Most egy három nap alatt megszületett törvénnyel zavarta meg az e téren évtizedek óta álló vizet a törvényhozás.
   A hálapénz, vagy latinul paraszolvencia, amelynek hazai története közel háromnegyed évszázadra nyúlik vissza, az orvosok és más egészségügyi dolgozók részére fizetett pénzösszeg. Miután a II. világháború után még évekig nem volt egészségbiztosítása a lakosság nagy részének, az akkori hatalom gondolt egy nagyot és egyetlen tollvonással kiterjesztette a társadalombiztosítást majd’ mindenkire. Ez a jelentős többletmunka, miután nem járt több pénzzel, feszültséget okozott az orvosok, nővérek körében, így hát 1952-ben az akkori állampárt egyik ülésén elfogadták Gerő Ernő miniszterelnök-helyettes indítványát, vagyis, hogy a gazdaság átmeneti nehézségei miatt tegyék borravalós szakmává az egészségügyet. Csak az érdekesség kedvéért, az Orvosegészségügyi Szakszervezet akkori szégyenlős elnökének javaslatára a borravaló elnevezést a hálapénz kifejezéssel váltották fel.
   A hálapénz alattomos találmány, mert jószerével kiirthatatlan. Az egyes kormányok más-más társadalmi rendszerek hátterével sem tudtak vele mit kezdeni, pedig a hála pénzét – sokszor előre – adó éppúgy utálja, mint az azt szinte sohasem kapó orvosok tömege, de még a hálapénzes szakterületeken is rossz érzéssel fogadja el a zsebbe csúsztatott összeget a doktorok nagy része. De el kell, hogy fogadja, mert csak így élhet az általa elvárt és a sokáig tanult szakmája, hivatása megkövetelte életszínvonalon.

Önarckép. Lwoff-Parlaghy Vilma alkotása (19. század vége).

Nagy híve vagyok az internetes kereskedelemnek, élvezem, hogy az egész világ boltjaiban válogathatok és rendelhetem meg legolcsóbban mindazt, amire csak szükségem van. Eddig az ázsiai, többnyire kínai webáruházakról alakult ki a legjobb véleményem, ha gyorsan nem is, de amiért fizettem nagyon olcsó és tisztességes minőségű terméket kaptam.
   Sajnos nem mondhatom el ezeket a dicsérő szavakat a hazai internetes áruházakról, de lehet, hogy éppen csak egy balszerencsés sorozatba keveredtem. Először egy számomra fontos eszközt rendeltem meg, amelyért dőre módon előre is fizettem. Futottam is a pénzem után, mert a bolt csődbe ment és végül én voltam a rendőrségi üggyé vált történetben az utolsó, akinek az ügyvédi felszólításra visszafizették a termék árát. Az elmúlt egy évben szükségem volt egy búvárszivattyúra, amelyről csak a külső, sértetlen csomagolás után derült ki, hogy a gyári doboza megbontott, és két olyan tartozék is hiányzott belőle, amely nélkül csak dísz lehet a készülék és amely alkatrészekért hosszas, a végén jogi út meglebegtetésével vívott küzdelemben értem el sikert. Nem jártam jól a születésnapomra kapott és interneten megrendelt villanyborotvával, amelyet csak többszöri levélváltást követően, majd három héttel a jelzett időpontnál később szállítottak ki, vagy a fürdőszobapolccal, amelynek nyolc napra vállalt szállítási határideje váratlanul másfél hónapra változott.
   Legutóbb a számítógépem merevlemeze kezdett haldokolni és pótlására egy jó nevű gyártó termékét rendeltem meg. Ez utóbbi szállításának gyorsaságát elismeréssel nyugtázhattam, nem így az eredeti és bontatlan csomagolásban érkező terméket, amely hibás volt. Közel két héten át e-mailekkel bombáztam az eladót, hogy ugyan cserélje már ki a hibás terméket, mert hogy el ne feledjem, a cégnek telefonja nincs, csak elektronikus levélben tarthattam velük a kapcsolatot. Végül a harmadik héten sikert értem el, a gépemben végre ott dolgozik az új winchester.
   Nyilvánvalóan a webáruházak zöme pontosan, időre teljesít és eseteim csak balszerencsés kivételek.
   Na de ennyi?

Magyarország 2024-ben űrhajóst kíván küldeni az űrbe – jelentette be még tavaly az úri allűrjeiről és szövetségeseinket rendre kioktató, ledorongoló, kifinomult nyelvezetű felcsattanásairól elhíresült magyar külügyminiszter az Európai Űrügynökség Space19+ miniszteri konferencián, Sevillában. Akkortájt az is elhangzott, hogy a hároméves magyar űrprogram 7-10 milliárdot emészt majd fel. A minap derült ki, hogy a kormány döntése értelmében a Gazdaságvédelmi Alapból egymilliárd forintot kapott az illető úr minisztériuma „Űrtevékenységgel kapcsolatos feladatokra”. 
   Az mindenesetre igen tiszteletreméltó cél, hogy a második magyar úrhajós ne turistaként, hanem a legénység hasznos, kutató tagjaként repüljön a világűrbe. Kiderült ugyanis, hogy a nemzetközi űrállomáson elvégzendő közös kísérletben való részvételről is szó van. Így viszont – mint olvasható a hazai szakértők véleményében – a program végére az ár akár a 20 milliárd forintot is elérheti.
   Szerintem van, aminek nem kell nézni az árát. Ahogy azt a túlzottnak tartott költései okán bírált egykori Országimázs Központ vezetőjétől egy évtizede tudjuk, „karácsonyestén a nagymamától sem illik megkérdezni, hogy mennyibe került a mákos bejgli”. És ez valóban így van, bár lehet, hogy az ünnepek elteltével mégiscsak kérdőre vonja a családfő a nagyit, hogy miért költött olyan sokat. Ettől a külügynek aligha kell tartania.
   Az is jó, hogy megint megy egy magyar ember az űrbe. Igaz, már annyian jártak előtte odafenn, hogy lassan olyan a helyzet, mint amikor egy magyar ember igyekszik megmászni a Mount Everestet, a Föld legmagasabb hegycsúcsát. Igen tiszteletreméltó teljesítmény. Igaz, már annyian értek fel a csúcsra, hogy két évvel ezelőtt nyolc és fél tonna otthagyott szemetüket kellett levinni utánuk a hegyről a helyi hegymászóknak. Persze ennek ellenére örülünk, ha egy magyar felmegy a világ tetejére. Már miért is ne, különösen, ha saját pénzén teszi. Annak is örülünk majd, kerül amibe kerül, ha Farkas Bertalan 1980-as űrutazása után mintegy 45 évvel ideig-óráig újból lesz magyar az űrben, bár ennek már hírértéke is alig lesz. 
   Ettől persze mi még büszkék lehetünk rá.

„Ha nő vagy, el kell fogadnod, hogy ugyanazért a munkáért kevesebbet fogsz kapni, mintha férfi lennél.” 
   A minap egy közösségi portál fórumán a férfiak és nők közötti fizetéskülönbségről értekeztek a felhasználók. Ott volt olvasható a fenti mondat, valaki meg is jegyezte, olyan jellemzően magyaros dolog, hogy a nőket háttérbe szorítják, munkájukat lenézik, aláértékelik. Megkerestem hát az Eurostat legutóbbi, 2016-os felmérésének eredményeit és kiderült, közel sem csak hazánkra jellemző ez a megkülönböztetés, sőt Magyarország még egészen jó helyen áll e téren hiszen a lányok, asszonyok „csak” 14 százalékkal keresnek kevesebbet óránként, mint a férfiak. Ha a legegyszerűbb számítást végezzük és bruttó 1000 Ft-al számoljuk egy férfi egyórányi munkabérét, akkor a nők esetében ez csak 860 Ft lesz és hol vagyunk még a nettó, vagyis a zsebbe, pénztárcába kerülő összegtől. 
   Az EU átlaga 16 százalék, vagyis a férfiak egyeurós bérével szemben a nőké csak 84 cent. A különbségek terén kiemelkedően élen jár Észtország, ahol egynegyednyi összeggel kapnak kevesebbet a nők, továbbá Csehország, Németország, Ausztria és az unióból már kilépett Nagy-Britannia. Mindegyik említett országban 20 százalék, vagy azt meghaladó a különbség a nemek közötti bérezésben. Lehet, hogy sokakat meglep majd, de a legkisebb bérek közötti különbség Romániában van, mindössze 5,3 százalék. Magyarország e téren nagyjából a középmezőnyben található. 
   Bár hazánkban a nők a törvények szerint – nagyon helyesen – azonos jogokkal rendelkeznek mint a férfiak, ennek valóságtartalmát erősen megkérdőjelezi a bérek közötti aránytalanság.

Olvasom a minap, hogy megvolt az Ország Salátája választás. Sajnos erről olyannyira lemaradtam, hogy csak a végeredményről értesültem. Valahogy így voltam az Ország Kenyere, az Ország Tortája és az Év Fagylaltja választásakor is. Ki vagyok borulva, mostantól ugyanis az a salátakeverék, amit néhanapján eszem, labdába sem rúghat, mert én nem szavaztam.
   Hogy olvasóim ne maradjanak le a tényekről, elmondom azt, ami számomra kiderült: egy közösségi oldalon lehetett voksolni három héten át az Ország Salátájára. Az első héten két salátaalapot, a jégsalátát és a római salátát választották befutónak a fogyasztók, a második körben a ropogós összetevők következtek, ahol a sárgarépa kapta a legtöbb szavazatot. Az utolsó felvonásban pedig az édes frisée (eddig egyáltalán nem ismertem, ha valaki ugyanígy van vele, elárulom, amit olvastam róla, hogy ez egy finoman csipkézett levelű, enyhén kesernyés ízű salátanövény) és a kukorica került ki győztesen.
   Mostantól bizonyára azokban a boltokban, ahol az ezt a versenyt meghirdető cég termékeit árusítják, ez lesz az Ország Salátája. Nyilván egy másik versenyen másik nyerne, de hát végül is a sportban is az a világbajnok, aki az adott versenyen a legjobb és az összes ellenfelét legyőzi. Aki pedig bár jobb lehetne a világbajnoknál, de ilyen, vagy olyan ok miatt nem indult a nagy versenyen, magára vessen. 
   Nincs ez másként salátáéknál sem.

Kijelentem: elfogult vagyok az orvosokkal. Nem csak azért, mert majd’ fél évtizedig részese lehettem egy orvos mindennapjainak, közelről láthattam elhivatottságát, fáradtságos munkáját a betegei egészségéért, és nem csak azért, mert kezelőorvosom húsz évvel ezelőtt komolyan vette panaszaimat és akkor sem mondott le rólam, amikor nem találták a bajom okát, tudásával, kitartásával – nem túlzás – megmentette az életemet és kaptam tőle már eddig két évtizednyi életet. És nem azért vagyok elfogult az orvosokkal, mert több barátom is van közöttük, hanem mert ők azok, akik a szenvedést enyhítik, a beteg embert meggyógyítják és visszaadják családjának, munkájának, a társadalomnak. Ők tartanak életben minket.
   Hogy mindezt milyen áron teszik, az már más kérdés. Az orvosok életkilátásai jelentősen rosszabbak, mint a magyar társadalom más tagjainak várható élettartama. Munkájukat nagyon hosszú tanulási időszak után kezdhetik el, akkor, amikor már más a lakás, kocsi és egyéb vagyontárgyak megszerzésével foglalkozik, családot alapít és munka után éli a többség életét. Az orvosok nagyon fontos szolgálatukat igen alacsony bérért végzik, miközben a számtalan ügyelet, többletfeladat miatt alig jut idejük hobbira, sportra, kultúrára, művelődésre, önmagukra. Ha pedig boldogulni akarnak, anyagilag is előbbre jutni az életükben, akkor nincs más lehetőségük, mint megannyi túlmunkát vállalni, a főállásuk mellett a magánszférában is tevékenykedni és nem utolsósorban elfogadni a hálapénzt. Egy ilyen élet igen gyorsan emészti el a fiatalkori energiát és mire az illető orvos valameddig is eljut pályáján, magánéletében, már javában középkorú, vagy éppen annak vége felé tart.

Napsütés. Iványi-Grünwald Béla alkotása (19. század vége).

Újságírói kíváncsiságom okán is szeretek belelapozni a különféle szakmai lapokba, egy-egy cikket elolvasni, még akkor is, ha az adott szakterülethez mit sem értek. A minap az Ügyvédek Lapja került a kezembe, és bár a kiadványban sok olyan írást találtam, amelyeket leginkább csak a jogot jól ismerők tudnak értelmezni, akadt több olyan cikk is, amely nekem, a jogban avatatlan embernek is érdekes volt. Az egyik például arról az ügyvédről szólt, aki a törvényben előírt latin nyelv helyett hazánk történelmében első ízben magyarul adott be egy ügyvédi keresetlevelet. Az eset persze nem mostanában, hanem a távoli múltban, 1826-ban történt és az illető pesti ügyvédet Gozsdu Manónak hívták.
   Az aromán-cincár apától és magyar anyától származó fiú 1802-ben, Nagyváradon, Emanoil Gozsdu néven látta meg a napvilágot. Nagyon szép pályát futott be ügyvédként és kiváló üzletember is volt, ő alapította például a Gozsdu-udvarként ismert épületegyüttest, amely a mai Budapest vigalmi negyede. Volt még főispán és főrendi főjegyző is, vagyis igen színesnek nevezhető az életpályája.
   Hasonlóan kiváló embert szerencsére sokat találhatunk a magyar történelemben, ő azért is emelkedik ki a többi nagyszerű embertársa közül, mert hidat akart képezni a sokat ellenségeskedő románok és magyarok között. Voltak román barátai, miközben óvóan védte, sőt művelte a magyar nyelvet, olyannyira, hogy magyarul írt versei a kor egyik irodalmi lapjában is megjelentek.
   Gozsdu Manó, ahogy ez várható volt, szép számmal szerzett ellenségeket magának, különösen a két nép szélsőséges nacionalistái közül, miközben többet tett hazájáért, (hazáiért) mint sok, önmagát erősen fényező embertársa. Ugye milyen ismerős a jelenség?

Tájkép alakkal. Réti István alkotása (1906).

- Üljön le – ugrott fel udvariasan a magas, vékony, húsz év körüli fiatalember. Tiltakoztam, maradjon csak ülve, de végül is nem akartam megsérteni, hát elfoglaltam a felkínált helyet. 
   Aznap ez volt a második olyan történés, ami életemben először fordult elő velem. Bár már tizennégy éve része a budapesti közlekedésnek a Combino típusú villamos, első ízben volt szerencsém utazni vele és ugyanazon a járművön történt, ami történt, a fiatalember rám nézett és átadta a helyét. 
   Az első, mármint a villamoson utazás messze nem hagyott akkora nyomot a lelkemben, mint a második. Mert bár tudom, hogy is felejthetném el, hogy már javában benne járok a „bácsi” korszakomban, de miután hetente kétszer is lehúzom a magam ötezer méterét evezős egométeren, vagyis egy evezős edzőgépen és ha az időjárás engedi, háromszor is szembe nézek a teniszpályán az engem, vagy a párosunkat a kétórás játék során legyőzni vágyó ellenfeleimmel, fel sem merült bennem, hogy olyan idős lennék, akinek illik átadni a járművön a helyet. Nyomasztó érzés. 
   Az eset után szemügyre vettem magam a tükörben. A látvány alapján valószínűleg én is átadnám magamnak a helyem.

Mi megmondtuk – üdvözölhetik a konteók vagyis a Conspiracy theoryes, összeesküvés-elméletek hívői azt a tudományos megállapítást, hogy az 5G mobiltechnológia eszközei miatt az egész világunk végveszélyben van. Ők eddig is váltig állították, hogy az 5G az ördögtől való és célja az emberek agyának átprogramozása, vagy az emberek megbetegítése, lám már itt is van a koronavírus-járvány.
   A minap látott napvilágot a hír, miszerint harminc év alatt a rovarok háromnegyede tűnt el a dél-nyugat-németországi Krefel melletti természetvédelmi területről. A riasztó eredményt egy nemzetközi kutatócsoport rögzítette, amelynek vezetője szerint nem csak néhány ritka faj tűnt el, de a legelterjedtebb fajták egyedszáma is erőteljesen csökkent.
   Több németországi és a luxemburgi természetvédelmi szervezet közösen 190 tudományos kutatást elemzett szerte a világból. A vizsgálat szerint a rovarölő szerek használata és a rovarok élőhelyeinek eltűnése mellett a környezet elektromágneses sugárzással történő egyre nagyobb mértékű terhelése is valószínűleg negatív hatással van a rovarvilágra. Az ilyen hírek jelenthetik a táptalajt azoknak, akik óvnák a világot az 5G technológiától. Pedig ez csak egy az élővilágot az utóbbi két évszázadban veszélyeztető technológiák sorában.

A kis szálkásszőrű tacskólány vakarózni kezdett. Jobb hátsó lábával látványos lendülettel vakargatta jobb füle tövét. Mind gyakrabban, mind hosszabb ideig. Gazdája azonnal bolhára gyanakodott, mert bár a tacskónak bolha- és kullancsnyakörve is van, meg naponta ellenőrzi is testét, simogatja, keféli szőrét, attól még a kertben, vagy séta közben az út porából bármit összeszedhetett.
   A kiskutya egy idő után már nem elégedett meg a vakaródzással, őrült módon nekiállt rázni a fejét, hosszú fülei úgy repkedtek, mint egy kolibri szárnyai. Tette ezt ébrenléte alatt rövid szüneteket leszámítva már-már szinte folyamatosan. Irány hát a jó állatorvos – gondolta a gondos gazda –, ő majd orvosolja a bajt.
   A történet innen fordult rosszra, mert a kis kutyus fülében rejtőzködő, ott súlyos gyulladást okozó valamit csak bódításban lehetett eltávolítani. A műtét után a kába jószágot gazdája karjában vitte haza, ahol aztán kezdetét vette a másfél napos kínszenvedés. Hányást, hasmenés váltotta, majd újból hányás következett. Legkedvesebb tevékenységéről az evésről, még csak szó sem eshetett.
   Aztán egyszer csak az aggódó gazda legnagyobb örömére a még mindig nem túl fürge kislány megjelent a konyhában és jelezte, ő bizony megéhezett, enne valamit. Nagy volt öröm, hiszen kevés elszomorítóbb látvány van a kutyaszerető számára, mint egy elesett, magába fordult, étvágytalan kutya. 
   Hirtelen derűsebb lett a világ. A kis szálkás meggyógyult.

Elment a hajó. Péli Tamás alkotása (20. század utolsó harmada).

A hazai kábelhálózatokon is látható amerikai főzési csatorna egyik műsorának séf főszereplője az egyes amerikai államok városainak arra érdemes éttermeit, étkezdéit látogatja végig, hogy a konyhában kísérje figyelemmel egy-egy arrafelé közkedvelt étel készítését. A műsorvezető séf ott helyben meg is kóstolja a különlegességet és ha ízlik, elismerését egy ökölpacsival fejezi ki. Ha valaki nem tudná, a nálunk szélesebb körben csak most, a koronavírus terjedésével teret nyerő érintkezés angol neve fist bump (fiszt bámp) és vélhetően amerikai eredetű.
   A világ számos országában sokan különös külföldi szokásként kezelik és kezelték korábban is a kézfogást, amikor még nem foglalkoztak azzal, hogy betegségek sokaságának terjedéséért is felelőssé tehető ez a köszönési mód, amely már az ókortól jelen van az emberiség életében üdvözlési, vagy éppen üzletkötést szentesítő formulaként. Az ókori görög és római kultúrában, ahol majd’ minden szabad ember fegyvert viselt, ha két ismerős találkozott, úgy üdvözölték egymást, hogy jobb kezüket előre lendítették, vagy magasba emelték, ezzel is biztosítva a másik felet arról, hogy nem fognak rá fegyvert. A kézfogás, mint köszöntési forma hagyománya hasonló okból a lovagkor 11. illetve 13. század közötti időszakára vezethető vissza, de csak a reneszánsz korában, nagyjából a 16. századtól vált általánossá az európai férfiak közt.
   Napjaink új üdvözlési trendje tehát az ökölpacsi, az öklök összeérintése, kutatások szerint ugyanis a fertőzések 80 százaléka kézzel terjed. Az Egyesült Királyságban azt is kimutatták, hogy a kézfogás 90 százalékkal több baktériumot (és nyilván vírust is) ad át, mint az ökölpacsi. A brit szakemberek szerint jobban tennénk, ha meghajlással vagy egyszerű fejbólintással üdvözölnénk egymást.
   Már csak azt kell kitalálni, hogy kézfogás helyett mivel szentesítsük majd a megállapodásainkat. Elég lesz hozzá a bólintás?