- Jaj Istenem! – sikoltott fel a háziasszony és párjáért kiáltott. Csak két napig nem voltak otthon és lakásukat megtámadták a legyek, mégpedig soha nem látott számban. A férfi egy régebbi nagysikerű amerikai film címére utalva még élcelődni próbált, miközben a legyekre oly veszélyes spré után kutatott a kamrában, hogy lám, te lettél a legyek ura. Mit mondjunk, viccével nem lett népszerű kétségbeesett párja szemében.
   A következő negyedórában oly sokuk veszítette életét, hogy egy kisebb kihalási hullám söpört végig a legyek soraiban, de seregük mégis kifogyhatatlannak látszott. Az elhullottakat pár perc után újabb területkövetelők követték, a légyregiment végtelennek tűnt. Aztán egy idő után mégiscsak nyugvópontra jutott a dolog, a legyek vesztesen hevertek szanaszét, az asszony és férje egyesült erővel gyűjtötte szemeteslapátra a tetemek sokaságát.
   Nyilvánvaló volt, hogy a még oly érdekfeszítő vasárnap esti tévéműsorok sem kötötték le figyelmüket, egyfolytában a légysereg ostroma foglalkoztatta őket. Az asszony attól tartott, hogy valamilyen kisállat pusztulhatott el a lakásban, bár ennek kicsi volt a valószínűsége, ráadásul hűséges kutyájuk sem hagyta volna ezt annyiban és mindenképpen felhívta volna gazdái figyelmét az oda nem illő elhunytra. Aztán felmerült valamilyen ételnek a konyhai bútor mögé hullása, de a lakás csillogott a tisztaságtól, hely sem nagyon adódott ehhez, szóval ez az ötlet is elhalt.

Cserépvásár. Pálnagy Zsigmond alkotása (20. század első fele).

Reggelente gyógyíthatatlan optimizmussal kapcsolom be kedvenc rádióadómat, hogy meghallgassam, vajon jobb lett-e a világ miközben én aludtam. Aztán persze arcul üt a valóság. Nagy valószínűséggel sohasem volt ez másként, akkor sem, amikor még csak füstjelekkel, hírvivőkkel, postakocsikkal, vagy jóval később szikratávírókkal tudatták egymással az emberek a híreket. Többnyire rossz híreket.
   Egy angol mondás szerint, no news is good news, vagyis, ha nincs hír, az jó hír. Manapság viszont mindig van hír. A minap azt olvastam reggeli közben az interneten, hogy a Velencei-tó után már a Balaton is végveszélybe került, mert 2035-re fürdésre alkalmatlanná válhat a tó vize, 2050-re pedig ki is száradhat a tómeder.
   Éppen negyven éve, hogy álláslehetőséget kaptam a Velencei-tó mellett, addig, ha jól emlékszem, egyszer töltöttem el fél napot az akkor még nagyon iszapos, nádasokkal teli, sekély vizű tó egyik strandján. Aztán velencei-tavi lakos lettem, sőt az évtizedek alatt elkötelezett lokálpatrióta, aki féltő szemmel figyeli a környezete és a térség létét meghatározó tó életét. Ezért is élem meg nehezen, hogy kedvenc tavam súlyos állapotban van.
   Most meg már a Balaton is. A Fertő tóról ne is beszéljünk, ott ugyan nem a klímaváltozás, hanem a profit érdekében mindent beépítő, lebetonozó pénzéhes ember okozza a tó életveszélyét. De míg ez utóbbinál nagyjából elég lenne nem engedélyezni a tervezett gigaberuházást, a Velencei-tó esetében már többet kellene tenni. Voltak eddig is tervek a vízpótlásra, kellett volna ehhez vagy 40 milliárd forint, de az akkor éppen másra kellett. Állami finanszírozású, forint milliárdokat elégető választási kampányokra, látványberuházásokra, és még ezernyi olyan területre, tevékenységre, amelyek egyesek szemében előbbre valók, mint a 26 négyzetkilométernyi tó vizének, élővilágának fenntartása.

Roma. Orosz János alkotása (20. század második fele).

Vagy másfél évtizeddel ezelőtt egy napon besétáltam a lakóhelyem szerinti okmányirodába, és kértem, hogy adjanak időpontot személyi igazolványom meghosszabbításához. Az ügyintéző hölgy egy pillanatnyi gondolkodás után megkérdezte, hogy ráérek-e, és van-e nálam fénykép. Amikor igennel válaszoltam, behívott az irodájába és elkészített minden szükséges iratot.
   Már önmagában ez az igencsak ügyfélbarát viselkedés is nagyon meghatott, de az igazi meglepetés akkor ért, amikor másnap a postaládámban volt az új személyim. Akkor nagy lelkesen ezt meg is írtam, kifejezve elismerésemet a közigazgatás dolgozóinak. Nem sokkal később aztán romlott a helyzet, már nem lehetett csak úgy besétálni az időközben kormányablakokká átlényegült irodákba, olykor heteket kellett várni időpontra és ugyancsak annyit a megújult vezetői engedélyre, személyire, útlevélre. Volt persze amelyik hamarabb kész lett, volt amelyikről már jószerével le is mondtam, de a várakozás mindegyikre jellemző volt.
   Két héttel ezelőtt, amikor megkaptam a jogosítványom érvényességének meghosszabbításához szükséges orvosi engedélyemet, hamarosan kaptam egy értesítést is e-mailben, amelyben tájékoztattak, hogy vezetői engedély kiállítására vonatkozó ügyemet nyilvántartásba vették. Még azt is odaírták, hogy okmányomat gyártásra továbbították. Újabb két nappal később pedig arról érkezett levél, hogy már postára is adták a jogsimat, amelyet másnap meg is kaptam.
   Az egész ügylet elvarázsolt. Nem kértek fényképet – gondolom korom miatt a hatóság arra jutott, hogy a régi képemhez képest már nem leszek képes öregebb ábrázatot ölteni – és nem kellett fizetnem egyetlen fillért sem a számomra oly fontos műanyag kártyáért. Meg voltam hatódva.

Miközben a hatóságok világszerte nagy erőkkel küzdenek a kábítószerek terjesztése, használata ellen, a legtöbb olyan országban, ahol ezt vallási előírások, vagy drákói szigorúságú törvények nem tiltják, az emberek kötetlenül élhetnek az alkohol nem kevésbé tudatmódosító hatásával, vagyis kulturáltan ihatnak alkoholos italokat, piálhatnak napestig, lerészegedhetnek, ahogy a kedvük tartja vagy a pénztárcájuk engedi. De vajon miért szeretnek az emberek szeszes italt inni? Mert az ital finom, vagy mert enyhíti a stresszt, a nagyvilág zűrzavarától való félelmet, esetleg élvezetes a bódult állapot, netán csak úgy, mert az oly trendi?
   Egy új tanulmány magyarázatot ad arra, miért szeret az emberiség tagjainak egy igen jelentős része felönteni a garatra. Mint kiderítették a tudósok, az előzmények messzire vezetnek vissza, az evolúció során ugyanis a gyümölcsökön élő majmok az erjedt termésekkel rendszeresen fogyasztottak természetesen előforduló alkoholt. Vagyis ez lehet az evolúciós eredete annak, hogy az ember szereti az alkoholos italokat.
   A gondolat mármint, hogy ráfogható a fránya evolúcióra az esetleges rendszeres szesztorna, tintázás, piásság, alkalmi, vagy gyakori lerészegedés, Robert Dudley-tól, a Kaliforniai Egyetem biológus kutatójától származik. A tudós 2014-ben dobta be a köztudatba az elméletét. Szerinte valamikor a távoli múltban a majmok felfedezték, hogy az alkohol szaga érett és tápláló gyümölcshöz vezetheti őket. Elméletét igazolták a Kaliforniai Állami Egyetem kutatói, akik a Panamában honos Geoffroy-pókmajmokat tanulmányozva rájöttek, hogy az állatok alkoholból nyernek energiát.

A trubadúr. Mohy Sándor alkotása (20. század második fele).

Nagyjából két évtizeddel ezelőttig, vagyis az okostelefonok, okosórák, okoskütyük megjelenése előtti korszakig, ha az ember rosszul érezte magát, legfeljebb megmérte a jó öreg higanyos hőmérőjével a testhőmérsékletét, bevett valamilyen, a család által erre megfelelőnek találtatott gyógyszert, ami éppen akadt otthon. Vagy másként kezelte a bajt, mondjuk kalapkúrát tartott, vagyis addig ivott valamilyen alkoholos italt, amíg a maga elé tett egy kalap helyett már kettőt látott, esetleg csak legurított egy-két kupica mindent gyógyító pálinkát, mielőtt orvoshoz fordult volna.
   De aztán megjelentek az okoseszközök, az olyan viselhető portékák, amelyek egyre több mindent mérnek. Mára ott tartunk, hogy az okosórák és a viselhető orvosi eszközök használatával akár egész nap nyomon követhetjük egészségünk állapotát. Mérhetünk számtalan olyan mutatót, amely jelzi, ha baj van a testünkkel. Ez nagyszerű, csakhogy a sok adat azt is hipochonderré, képzelt beteggé teheti, aki erre korábban nem volt hajlamos.
   A Deloitte Global előrejelzése szerint 2024-re várhatóan már eléri a 440 millió darabot a viselt okosóráknak és az okostapaszoknak abban az évben gyártott darabszáma. Ez utóbbiak szakemberek által felírt viselhető orvosi eszközök, de egyre inkább recept nélkül is elérhetővé válnak, és alkalmazásuk rohamosan nő a fogyasztók körében. Ilyen okoseszköz többek között például az inzulint adagoló, vagy a sztrókot előre jelző okostapasz.
   A koronavírus-világjárvány idején lett közhasználatú eszköz a pulzoximéter, amellyel a család felelős tagja rendre megmérte a korábban leginkább csak a tévék kórházsorozataiból ismert szaturációt. Valószínűleg ennek sokaknál volt élet-, de legalábbis egészségmentő hatása, még többeknél meg kiválóan alkalmas volt a betegség érzetének kiváltására.

Állok a szupermarket hűtőpultja előtt és nem hiszek a szememnek. Az előző héten vásárolt kedvenc sajtom éppen egy százassal drágult egy hét alatt, bár már azt megelőzően is változott az ára. Naná, hogy felfelé.
   Bámulom a bőséges kínálatot és az árakat, amelyeket nagyjából ismerek, hiszen rendszeres vásárló vagyok. Szinte hallom a surrogást, ahogy kúsznak felfelé az árak, egyfajta versengést sejtek mögötte, hogy melyikük képes magasabbra jutni. A húsok, húskészítmények kemény versenyben állnak a tejtermékekkel, a konzervek a fagyasztott ételekkel és az egész bolt sok száz portékája a másikakkal. Az építőanyagtól, a lókapán át a kerti törpéig sehol sem jobb a helyzet.
   Közben egy másfajta hangot is hallok, egy léggömbből kiáramló levegőhöz hasonlót, ahogy az emberek fizetésének, nyugdíjának, megtakarításainak értéke zsugorodik mind kisebbre. De nem szólhatunk egy szót sem, hiszen mi még mindig békében élünk és ennek ára van. Ahogy a rossz gazdaságpolitikának is. Vagy a világjárványnak, meg az oroszok Ukrajna ellen harmadik hónapja tartó „villámháborújának”.
   Az emberek ilyen körülmények között erősen törik a fejüket. Ki a megélhetésén, ki a vagyona megmentésén vagy a megtakarításainak értékvesztésén. Mert okosnak lenni ebben a helyzetben igen nehéz. Aki teheti ingatlant vásárol, ha nincs annyi pénze, megpróbálja másként befektetni, de ez nem egyszerű feladat.
   A bankok ugyanis nem jótékonysági intézmények, ha kis kockázatú állampapírba fektet a polgár, a robogó infláció miatt csak a kárát enyhíti valamelyest, ha nagy kockázatú részvényekbe, akkor nyerhet vele, de a zaklatott világgazdaság miatt jó eséllyel akár mindenét elveszítheti.

Rengetegen hiszik, hogy a végtelen univerzumban rajtunk kívül is vannak értelmes lények, sőt az emberi civilizációnál messze fejlettebb létformák, társadalmak is léteznek. Sokan próbálják tényekkel bizonyítani is azt, hogy már jártak földönkívüliek nálunk, nyomokat hagytak, többek között az emberi DNS-be is belenyúltak, nekik köszönhetően vagyunk olyanok, amilyenek. A lényeg, hogy amióta fejlett csillagászattal, űrkutatással bír az emberiség, azóta keresi a kapcsolatot az idegenekkel.
   A NASA Jet Propulsion Laboratory munkatársa, Jonathan Jiang és kollégái április elején jelentették be, hogy a BITG (Beacon in the Galaxy) projekt keretében olyan kódolt rádiójeleket bocsátanának ki, amelyeket foghatnak az idegen civilizációk. Az Oxfordi Egyetem Future of Humanity Institute (FHI) kutatóközpontjának egyik munkatársa szerint viszont rossz ötlet üzenetet küldeni a földönkívülieknek.
   A tudósok elgondolásuk szerint matematikai és fizikai alapfogalmakat sugároznának, hogy megteremtsék a kapcsolat alapját. Ezt a földi élet biokémiai összetételére vonatkozó információk követnék, majd további adatokat küldenének a világűrbe a Naprendszer galaxisunkon belüli helyzetéről és még a Naprendszer és a földfelszín digitalizált térképét is eljuttatnák valahova, valakiknek. Azzal kapcsolatban ugyanis, hogy a jeleket egyáltalán valaha is fogja majd valaki és ha igen, képes-e azokat értelmezni, a kutatóknak csak reményeik lehetnek. Biztos, ami biztos, az üzenet az emberek digitalizált képeit is tartalmazná, sőt meghívót is sugároznának a földönkívülieknek.

Vízpart. Tamás Noémi alkotása (20. század utolsó negyede).

Ha valaki elzárva magát a napi hírektől még mindig úgy hiszi, hogy egy olyan világban él, amelynek érti a működését, akkor aggasztóan nagyot téved. Az a világ, amelyben a ma embere igyekszik életben maradni, boldogulni, mérhetetlenül összetett és gyakorlatilag kiismerhetetlen.
   A világ globalizációellenes népessége rendre tiltakozik a világszintű egységesedési folyamatok és azok következményei ellen. Hogy egyszerűen fogalmazzunk, a globalizáció olyan, mint amikor valaki orra bukik Amerikában a járdán és Ázsiában kezd emiatt vérezni egy ottani lakos orra. Parányira zsugorodott világunkban minden mindennel összefügg. Ha az orosz diktátor hadseregével meg akarja leckéztetni a szomszédját, a világ számtalan országában lép fel élelmiszerhiány, gyártó üzemek állnak le sorra, jobb esetben csak csökkentik termelésüket alkatrész, vagy alapagyaghiány miatt. A jóléti államok boltjaiban lázasan rohannak felfelé az árak, és mind több termék hiányzik a polcokról. Bár ehhez még háború sem kell, elég egy jó kis világjárvány és máris megszakad a szállítási, ellátási lánc. Már akkor is hetekre leáll a kereskedelem és sokfelé a termékelőállítás, ha egy óriás konténerszállító hajó megfeneklik a Szuezi-csatornában, elzárva a vízi utat hajók százai előtt.
   Egy ideje a közgazdászok már figyelik a felsorolt okoktól független változást is, amelyről a Geopolitical Futures azt írta, hogy „a deglobalizációt a gazdasági folyamatokba, de sokkal inkább a globális gazdasági rendszerbe vetett bizalom hiánya vezérli. 2008 után az emberek kételkedni kezdtek abban, hogy a globalizációnak csak pozitív következményei lehetnek az emberek életére, és abban, hogy a globális összeköttetések és az egymásrautaltság a stabilitás erejét jelentik”.
   Pedig nap mint nap élvezzük a globalizáció áldásos hatásait, mondjuk, ha télvíz idején is megfizethető áron vehetünk paradicsomot és paprikát a boltban, amikor éppen egy finom lecsóra fájdul meg a fogunk. Vagy, ha valamilyen eszközre van szükségünk, amelyet éppen a világ túlfelén gyártanak, mert mindez számunkra is elérhető, megvehetjük és ide is hozzák nekünk. Ugyanakkor a deglobalizációban hívő választópolgárok azt várják el a saját kormányuktól, hogy védjék meg őket a globalizáció káros hatásaitól. Jó példa a – szerintem hibás – felfogásra a briteknek egyelőre leginkább csak bajt hozó Brexit, vagy éppen az amerikai-kínai kereskedelem terén tapasztalható huzakodás. Ha körbenézünk, aligha látunk sikeres gazdasággal, jól működő iparágakkal, kereskedelemmel működő befelé forduló országot.
   Néhány kemény diktatúra távol tartja magát a globális világtól, de vélhetően a globalizációt károsnak tartók sem cserélnénk el életüket az ottaniakéval.

Dombos táj. Köves Izsó alkotása (19. század utolsó negyede).