Olvasó lány. Czene Béla alkotása (1966).

Egy ideje jelentős torzulást tapasztalok az érdeklődésemben. Rákaptam a romantikus filmekre (amelyeket a családi szóhasználatunkban a „nyálas” jelzővel szoktuk illetni), ezekben ugyanis sohasem ölnek meg senkit, nincs erőszak, nem trágár a nyelvezetük, szépek és jómódúak a szereplők, csodálatos a környezet és a végén mindig ott a csattanó, a boldog frigy.
   Híradót már jó ideje nem nézek, a híreket leginkább az internetről csipegetem össze, csakis a számomra még hitelesnek tűnő portálokról, stúdióbeszélgetéseket meg azért nem nézek, hallgatok, mert nehezen viselem, ha valaki megmagyarázza nekem, hogy miről mit kell gondolnom. A filmek közül a romantikusokon kívül a természet- és műszaki témákkal foglalkozó dokumentumfilmeket részesítem előnyben.
   A nyálas filmek visszatérő jelenete, amikor film csúcspontján, a nagyobb fantázia nélkül is elgondolható bonyodalmak után, a két szerető szív egymásra talál és – ez a lényeg – a férfi féltérdre ereszkedve megkéri szerelme kezét. Mint mondjak, a jelenet láttán könny nem marad szárazon.

Bár versenyzőként képességeim okán közelébe sem kerülhettem egy olimpiai kiküldetéshez és utánpótlás edzőként is legfeljebb csak álmodhattam róla, azért arra büszke vagyok, hogy több általam, az evezés tudományába bevezetett és élsportolóvá nevelt tanítványom is rajthoz állhatott a világ legnagyobb seregszemléin.
   Mindezt csak azért mondom el, mert számomra az olimpia a versenyek netovábbja és az ottani eredmény minden versenyzői sikerek csúcsa. Így hát a 1960-as olimpia óta, amikor is gyerekfejjel fekete-fehérben csodálhattam a számomra első ilyen eseményt, el vagyok veszve. Nagyon vártam a pandémia miatt 2021-re halasztott tokiói olimpiát is, különösen azokat a versenyszámokat, ahol honfitársaim versenyeztek, és nem csalódtam.
   Manapság nagyon sokan teszik fel kérdést, hogy van-e még létjogosultsága az olimpiáknak, mert egyrészről az egykori kis sportünnepből hatalmas üzleti vállalkozás, show lett, másrészről olyan sportágakban is küzdhetnek – szerintem helyesen – helyezésekért a sportolók, amelyek alig vonzanak közönséget. Meggyőződéssel hiszem, hogy a világnak szüksége van az olimpiára.
   Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy a magyar a világ leginkább sportszerető népeinek egyike, de aztán edzőként ezt a hitemet erősen át kellett értékelnem.

Dombos táj. Papp Gábor alkotása (20. század eleje).

Kellér Dezső, az egykori híres magyar konferanszié (két műsorszámot szellemes szöveggel összekötő műsorközlő, ma stand up comedy humoristának mondanánk), egyik konferanszában hangzott el: ketten beszélgetnek, és a fiatalabb azt állítja, hogy az öregkornak is vannak szépségei. Mire az idősebb: egyet mondj…
   Sokan nehezen, vagy egyáltalán nem tudják elfogadni az életkorukat, nem képesek beletörődni az öregedésbe. Nem csoda, hiszen nem is könnyű megbékélni az idősödéssel, a többnyire vele járó számtalan kellemetlen változással, például a romló egészséggel, a mozgás- és teljesítőképesség csökkenésével, a ráncosodó bőrrel. Így aztán aki ad magára, igyekszik is ezt a folyamatot lassítani, elodázni. Ez viszont nem csak az egyén elhatározásán múlik, sokkal inkább az örökölt génjein, az előző évtizedekben élt életén, gazdasági lehetőségein és nem utolsósorban azon, hogy melyik korba, hova és milyen körülmények közé született.
   Az idősödés lassításának, vagyis az erre épülő vállalkozásoknak, termékeknek komoly felvevőpiaca van. A minap például a cikkek között tallózva egy olyan írásba botlottam, amely egy apró sminktrükköt ajánlott olvasóinak és amellyel majd garantáltan tíz évet letagadhatnak a korukból.

Két év alatt a víz 44 százaléka eltűnt a Velencei-tóból – adta hírül cikke címében az egyik portál. Mindez persze nem újdonság, a tókörnyéken élők, a tavat szerető nyaralótulajdonosok, hétvégi fürdőzők már jó ideje látják, hogy hazánk egyik kincsével, sokak kedvelt üdülőhelyével, a Velencei-tóval valami nagyon nincs rendben.
   Hivatalos és hihető indoklás hiányában a jó fantáziájú polgárok a miérteket hamar megválaszolták. A tavi nép szerint a kikötőket, műtárgyakat, partfalat, élővilág élőhelyeit megújító sokmilliárdos velencei-tavi rekonstrukció munkálatai miatt eresztették le a vizet. Az optimisták ugyanakkor tudni vélik, hogy nem marad ez így, a tavat sokkal több vízzel fogják feltölteni, mint amennyi korábban volt benne, ezért emelték toronymagasra a partfalat. Megy a találgatás és vérmérséklet, pártszimpátia alapján a tavi bajok – halpusztulás, vízhiány – felelőseinek kijelölése.
   Az életciklusa felénél járó tó mintegy 15 ezer éves története során megélt már egy-két durva időszakot.

Capri. Pirk János alkotása (20. század közepe).

A júliusi nagy hőség után jólesően kellemes volt az augusztus elejei nap, a szél simogatóan fújt a Velencei-tó partján. Hétköznap lévén a nemrégiben elkészült sétányon alig páran lézengtek, két hölgy is e sétautat választhatta zavartalan napfürdőzésének helyszínéül. Ez az az agárdi partszakasz, amely a köznyelvben szabadstrandként ismert és sokak tiltakozását váltotta ki az ott épült fél méter magas betonfal, amelyre ülni ugyan lehet, de ez és a víz hullámaitól a partot védő tekintélyes méretű kövek tömege a fürdőzést már megakadályozza.
   Arról most ne is ejtsük szót, hogy a partfal szép-e vagy sem, a megmagasított léte szolgál-e valamilyen célt azon kívül, hogy készítése jelentősen növelhette a költségeket és ezzel a rossz nyelvek szerint valakiknek hizlalhatta a pénztárcáját, vagy nem, ezek ma már adottságok, az építmény évtizedekre velünk marad. Ott van és mintegy 21 milliárd forintnyi uniós és kisebb részben hazai közpénzből épült. Ha így nézzük – és most tényleg tekintsünk el attól, hogy jól sikerült-e elkölteni a csillagászati összeget, vagy sem – ez a mi vagyonunk.

Amikor megjelentek a közterületeken a térfigyelő kamerák, az erre érzékenyek súlyosan felháborodtak és tiltakoztak jogaik megsértése miatt. Aztán a kamerák megszokottá lettek, sőt, egy-egy bűncselekmény felderítésekor, vagy baleset tisztázásánál az emberek el is várják, hogy a kamerák felvételei bizonyítsák igazukat.
   A személyi szabadságukat a megfigyelőktől, lehallgatóktól féltők újabb félelmének tárgya a mind fejlettebb okostelefon lett, amelyre valahol, valakik, valamilyen céllal akár kémprogramokat is telepíthetnek úgy, hogy arról a tulajdonosának még csak gyanúja sincs. Így lehet lehallgatni a sértettet, zsarolni, növelni a telefonköltségeit, megszerezni féltve őrzött adatait, magántitkait. De ezzel is megbékéltünk és éltünk jószerével feledve e veszélyt. Most meg újabb, a korábbiaknál jóval nagyobb bomba robbant a megfigyelések területén. Pontosabban egy olyan hír látott napvilágot, amelyet nehéz lenyelni, vagy kiköpni.
   Az elkövetők (kormányok) beismerésének híján akár álhírnek is tarthatnánk azt a hírt, miszerint

Öreg pár. Nyilassy Sándor alkotása (20. század eleje).

Ahogy telnek az évtizedek, e fixa ideámnak már többször hangot is adtam, egyre jobban belém rögzül a gondolat, hogy valahol működik egy titkos néprosszléti tárca, amely, nehogy elbízzuk magunkat nagy jóllétünkben és jól érezzük magunkat a bőrünkben – Baranyi Ferenc költőt idézve: „sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én” –, életünk szövetébe rendre rajzszöget, vagy éppen kedvenc fotelünkbe hegyével felfelé álló hatalmas, tűhegyes szögeket helyez el. Az egyik ilyen „rajzszög” a jeles tárca sok más kedveskedése mellett a hétvégi rossz idő.
   Az ember gyereke általában nyaranta, ha nem éppen valamelyik velencei-tavi, balatoni vagy más üdülőhelyen múlatja szabadsága alatt az időt, alig várja a hétvégét, hogy hasát süttethesse a nyári nappal, vagy sportoljon barátaival, kiránduljon, grillezzen, egyszóval kikapcsolódjon a hétköznapok többnyire lehangoló egyhangúságából. Aztán jön a hétvége és vele a soros rossz idő, amely többnyire éppen csak annyira rossz, hogy kerékbe törje a napot, vagy elkedvetlenítse a szabadba vágyót.
   Barátaim tudják, hogy számomra

Lehetőségeim szerint igyekszem környezetkímélő módon élni. Feleslegesen nem égetem a villanyt, nem folyatom a csapból a vizet, kádban fürdés helyett zuhanyozom, a háztartási szemetemet pedig a lakóhelyemen kialakított rendszer szerint szelektíven gyűjtőm és tárolom. Ugyanakkor van még hova fejlődnöm, mert például számtalan egyszer használatos műanyagot használok és az ételek, italok üvegjeit a kommunális szemétbe dobom. Igaz, nemigen tehetek mást, mert sok egyszer használatos műanyag eszközre nem találok helyettesítőt, míg az üvegeket a szolgáltató mifelénk oly ritkán szállítja el, hogy egyszerűen nincs hol tárolnom azokat hónapokon át.
   Július elsejétől több egyszer használatos műanyag termék forgalmazását tiltották meg az Európai Unióban, amelyekkel nagyjából egyet is értenék, ha a ma emberének oly fontos műanyag eszközök helyett a tudósok, gyártó cégek idejekorán megfelelő környezetbarát helyettesítő termékeket kínáltak volna. Miután volt idő erre felkészülni, nemigen érhette meglepetés a termékek előállítóit.
   Ma már a legtöbb anyagot lehet mással is pótolni, de szembe kell néznünk a ténnyel, hogy

Ősállat. Balázs János alkotása.