Párizsi akt. Remsey Jenő György alkotása (20. század első fele).

A WHO egy nem régi felmérése szerint a 15 éves magyar fiúk világelsők a rohamivásban, a lányok pedig a harmadik helyet vívták ki ebben az igen kétes dicsőségű versenyben. A minap az egyik rádióműsorban egy addiktológus, vagyis szenvedélybetegekkel foglalkozó orvos hívta fel a figyelmet arra, hogy ma már a fiatalok körében a rohamivás nagyobb problémát jelent, mint a drogfogyasztás. E cseppet sem dicső eredmény ezért is jelentős, vagy inkább elkeserítő, mert a tizenévesek alkoholizálása nem magyar jelenség, egy európai iskolai alkohol- és drogfelmérés eredménye szerint ötből négy 15-16 éves már próbált ki alkoholos italt, vagyis hatalmas e versengés mezőnye.
   A rohamivás kifejezés öt adag ital gyors elfogyasztását, nagyjából 100-130 gramm alkohol bevitelét jelenti a szervezetbe. Az is kiderült, hogy míg az iszákossághoz vezető út alapozását Európában a legtöbb helyen sörivással, addig idehaza röviditalokkal kezdik a fiatalok, például vodkával, whiskyvel, konyakkal, ginnel. A pálinka inkább a középkorúak és idősebbek itala, amelyek minél több fogyasztásához a kormányzat lelkes biztatással és a maga által gerjesztette pálinkaforradalommal, valamint a pálinka-szabadságharccal járul hozzá. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a kormány minapi döntése értelmében január elsejétől sem az otthoni magánfőzés, sem a bérfőzés után nem kell majd adót fizetni. 
   Az új szabályok szerint a jövő évtől minden nagykorú, gyümölcstermesztő magyar állampolgár, háztartásonként, adómentesen, évente 86 liter gyümölcspárlatot főzhet le magánfőzésben. A pálinkafőző magánszemélyek nem értékesíthetik a párlatot, de családtagjaik és vendégeik fogyaszthatják az alkoholos italt.   
   Így, ha elfogynak a divatos röviditalok, legalább lesz mivel pusztítaniuk magukat a tizenöt éveseknek.

Először azt hittem, hogy kacsa, nem pekingi, vagy pirosra sült bőrű pecsenye, hanem hírlapi, amit manapság már inkább fake news-ként, álhírként illik emlegetni. Joggal gondoltam erre, mert miközben a régi időkben honos hírlapi kacsák többnyire nyaranta, a hírekben szegény uborkaszezonban kaptak szárnyra, addig most már évszak nélküli lett az álhírgyártás. De, hogy visszatérjek témámhoz, a mostani beszámoló, amit kacsának véltem, egy szavahihető nemzetközi hírportál komoly hírei között látott napvilágot.
   Egy 2000 válaszadóval készített felmérésből derült ki, hogy a megkérdezettek 38%-a évente legfeljebb egyszer vagy még ritkábban mossa ki az ágyhuzatát. S nehogy bárki is azonnal tiltakozzon mondván, hogy egy magyar ember ilyent sohasem tenne, gyorsan hozzáteszem, mindez Nagy-Britanniában van így. Igaz, ismerek nem egy olyan magyar embert, akinek a nappali szaga is erőteljes élményhez juttatja az ő illatját elviselni kényszerülőket, vagyis azt gondolom, mindez nemzetközi és bármennyire is okosodik a világ, bármennyit is tanulnak az emberek az iskolában, vagy a média felvilágosító írásaiból, műsoraiból, a higiénia igényét életének útjára vagy viszi otthonról magával az ember, vagy nem.
   Nem akarom finnyásabb olvasóim undorát a végsőkig fokozni, de nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy az ember elgondolja, miféle bűz, mennyi szenny segítheti pihentető álmához az ilyen ágyneműben szunnyadót.

A közelmúltban jelent meg annak a közvéleménykutatásnak az eredménye, amely szerint a magyar polgárok 72 százaléka egyetért, vagy hajlik egyetérteni azzal, hogy az Európai Unió kösse össze az uniós forrásokból való részesedést a jogállamiság és a demokratikus értékek tiszteletben tartásával. Az ellenzők aránya ehhez képest igen csekély, a válaszadók egyötödét sem érte el.
   Azt a hazai hírekből tudjuk, hogy a magyar állampárt politikusai a velük azonosan gondolkodó lengyel társaikkal egyetemben igen ellenségesen állnak ehhez a kérdéshez. A politikával csak felszínesen foglalkozó választópolgárnak nagyon nehéz ehhez hozzászólnia, különösen akkor, ha a jogállamiság kifejezést jogilag kell értelmeznie. Messze más a helyzet, ha az említett választópolgár már a saját bőrén érzi a jogállamiság hiányát, például ha országában egyszemélyi vezetés van, ha a rendőrség, ügyészség, bíróság, alkotmánybíróság, a közpénzből busásan kistafírozott közszolgálatinak beállított sajtó és más intézmények nem függetlenek az említett vezetőtől és pártjától, ha az állampárt politikusaira, kegyeltjeire más szabályok vonatkoznak, mint rá, a nép egyszerű gyermekére.
   Jogállamiság kérdése az is, ha az említett országban a választási törvényt úgy szabályozza a túlhatalommal rendelkező parlamenti többség, hogy az aránytalan, vagyis nem tükrözi a valóságos választói akaratot, ahol a szavazatok kisebbik része is elegendő az újabb teljhatalomhoz.
   Az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikke értelmében a jogállamiság az EU alapvető értékeinek egyike. Ennek igen régóta nem tudtak, vagy nem akartak érvényt szerezni a tagállamok. A minap viszont az EU intézményei megállapodtak a jogállamisági mechanizmust szabályozó rendelet szövegéről, amely lehetőséget teremt arra, hogy ne csak konkrét korrupció vagy az EU-s források eltérítése (magénkézbe kerülése) miatt lehessen eljárást megindítani, de a tágabb jogállamisági problémákra is lehessen a szabályokat alkalmazni. 
   Rossz hír ez a magyar kormánynak, amely a kifizetések e feltételrendszerhez kötését foggal körömmel ellenezte, de valószínűleg emiatt is csak a már említett polgárok húzzák a rövidebbet.

Tájkép vízimalommal. Orient József alkotása (18. század eleje).

Egy ideje többnyire már csak tematikus csatornák műsorait nézem, szóljanak azok a természetről, állatvilágról, a világűr meghódításáról, csillagászatról, különleges mérnöki munkákról, óriásgyárakról, építkezésekről vagy öreg autók megmentéséről. Kerülöm a tévés híradókat, különösen az agymosásra berendezkedetteket, a hamis híreket gyártókat, a hatalom propagandistáit. 
   Korábban, vagyis évtizedekkel ezelőtt, amikor még csak egy televízió volt hazánkban, legfeljebb két csatornával, számtalan érdekes oktató, művelő, felvilágosító és kulturáltan szórakoztató program volt látható a Magyar Televízióban. Tévéjátékok sorát láthatta a néző, olyanokat, amelyek kiváló irodalmi alkotásokat dolgoztak fel és a történetek szereplőit fantasztikus színészek alakították.
   Pár hónapja belefutottam egy ilyen tévéjátékba az egyik még meglepő módon élvezhető filmeket is adó hazai csatorna műsorában. A messziről jött ember című tévéjátékot olyan színészóriások és olyan kiváló művészek játszották, mint Tolnay Klári, Őze Lajos, Páger Antal, Csomós Mari, Kútvölgyi Erzsébet, Moór Mariann, vagy Szombathy Gyula. S bár a történet nem különleges, csak emberi, mégis a jószerével egy térben játszódó esemény odabilincselt a tévé elé.
   Ma nemigen találkozni hasonló tévéjátékokkal. A hazai kereskedelmi tévék zömében valóságshow-kat adnak, vagy végeláthatatlan és semmi sem történik benne sorozatokat, meg amerikai filmeket. Őszinte tisztelet a ritka kivételnek. A tévéről kezdetben azt tartották a szakemberek, hogy általa műveltebbé válhat az emberiség, mert eszközeivel képes nevelni, oktatni, és kulturáltan szórakoztatni.
   Vajon hol rontottuk el ezt is?

Abortuszellenes nyilatkozatot írt alá mintegy harminc másik országgal együtt Magyarország. A nyilatkozatot hazánk mellett Európából csak Fehéroroszország és Lengyelország írta alá. Ez utóbbi országban a helyi alkotmánybíróság a közelmúltban mondta ki a teljes abortuszellenességet azzal, hogy még a beteg magzatot is tilos elvetetni. Ezzel lányok, asszonyok, egész családok életét tehetik tönkre.
   Most egyik tüntetés követi arrafelé a másikat, sok lengyel nő nehezményezi, hogy ezúttal is főleg férfiak döntöttek az ő és családjuk életéről és ugyancsak sokan – nem véletlenül – a már korántsem oly mélyen vallásos ország katolikus egyházi vezetőire haragudtak meg. Ennek számtalan jelét is adták a demonstrálók, miséket szakítottak félbe, és tiltakozó transzparenseket emeltek az oltárok elé, amiért az egyház döntött helyettük az ő életükről. 
   Az autokrata vezetők egymást figyelve, agymásnak példát adva igyekeznek számtalan területen korlátozni az egyének jogait. Pedig talán a felvilágosult 21. században, ahol a tudomány, a technológia, az orvostudomány már igen magas szinten jár, és ahol kivívott, megszerzett jogaik vannak az embereknek és elvileg a nők egyenjogúak a férfiakkal, másként kellene ehhez az igen érzékeny kérdéshez hozzányúlni. Magyarországon a lengyel tiltakozások nyomán elhangzott, hogy a magyar kormány nem akar a már most sem enyhe abortusztörvényen szigorítani. Most. Talán még nem.
   Miközben a világ túlnépesedéssel, klímaváltozással, vízhiánnyal küzd és emiatt a következő generációknak ma még alig elképzelhetően nehezebb, rosszabb élete lesz a miénknél, középkori döntések születnek. Pedig a nők legalább olyan okosak, mint a politikusaik, képesek eldönteni, akarnak-e terhességet, gyereket, vagy sem és arról is felelősséggel tudnak dönteni, hogy megszülik-e a sérült, esetleg életképtelen gyermeküket, vagy idejekorán az abortuszt választják.
   Akik pedig valamilyen ok miatt nem vállalják a nem kívánt terhességet, joggal elvárják, hogy a testüket, életüket ne valamilyen titokban ügyködő koszos kezű angyalcsinálóra kelljen bízniuk, mert néhány magas posztra keveredett farizeus visszaélve hatalmával így látja jónak.

Október első keddjén elfogadta az országgyűlés az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény módosítását. Ez sok más mellett bűncselekménnyé minősíti a hálapénz fizetését. Újra. Mert, hogy el ne feledjük, a magyar parlament 2012 júliusában a korrupció elleni harc jegyében már szabályozta a borravaló és hálapénz ügyét. Hogy milyen sikerrel, azt mindannyian tudjuk. Most egy három nap alatt megszületett törvénnyel zavarta meg az e téren évtizedek óta álló vizet a törvényhozás.
   A hálapénz, vagy latinul paraszolvencia, amelynek hazai története közel háromnegyed évszázadra nyúlik vissza, az orvosok és más egészségügyi dolgozók részére fizetett pénzösszeg. Miután a II. világháború után még évekig nem volt egészségbiztosítása a lakosság nagy részének, az akkori hatalom gondolt egy nagyot és egyetlen tollvonással kiterjesztette a társadalombiztosítást majd’ mindenkire. Ez a jelentős többletmunka, miután nem járt több pénzzel, feszültséget okozott az orvosok, nővérek körében, így hát 1952-ben az akkori állampárt egyik ülésén elfogadták Gerő Ernő miniszterelnök-helyettes indítványát, vagyis, hogy a gazdaság átmeneti nehézségei miatt tegyék borravalós szakmává az egészségügyet. Csak az érdekesség kedvéért, az Orvosegészségügyi Szakszervezet akkori szégyenlős elnökének javaslatára a borravaló elnevezést a hálapénz kifejezéssel váltották fel.
   A hálapénz alattomos találmány, mert jószerével kiirthatatlan. Az egyes kormányok más-más társadalmi rendszerek hátterével sem tudtak vele mit kezdeni, pedig a hála pénzét – sokszor előre – adó éppúgy utálja, mint az azt szinte sohasem kapó orvosok tömege, de még a hálapénzes szakterületeken is rossz érzéssel fogadja el a zsebbe csúsztatott összeget a doktorok nagy része. De el kell, hogy fogadja, mert csak így élhet az általa elvárt és a sokáig tanult szakmája, hivatása megkövetelte életszínvonalon.

Önarckép. Lwoff-Parlaghy Vilma alkotása (19. század vége).

Nagy híve vagyok az internetes kereskedelemnek, élvezem, hogy az egész világ boltjaiban válogathatok és rendelhetem meg legolcsóbban mindazt, amire csak szükségem van. Eddig az ázsiai, többnyire kínai webáruházakról alakult ki a legjobb véleményem, ha gyorsan nem is, de amiért fizettem nagyon olcsó és tisztességes minőségű terméket kaptam.
   Sajnos nem mondhatom el ezeket a dicsérő szavakat a hazai internetes áruházakról, de lehet, hogy éppen csak egy balszerencsés sorozatba keveredtem. Először egy számomra fontos eszközt rendeltem meg, amelyért dőre módon előre is fizettem. Futottam is a pénzem után, mert a bolt csődbe ment és végül én voltam a rendőrségi üggyé vált történetben az utolsó, akinek az ügyvédi felszólításra visszafizették a termék árát. Az elmúlt egy évben szükségem volt egy búvárszivattyúra, amelyről csak a külső, sértetlen csomagolás után derült ki, hogy a gyári doboza megbontott, és két olyan tartozék is hiányzott belőle, amely nélkül csak dísz lehet a készülék és amely alkatrészekért hosszas, a végén jogi út meglebegtetésével vívott küzdelemben értem el sikert. Nem jártam jól a születésnapomra kapott és interneten megrendelt villanyborotvával, amelyet csak többszöri levélváltást követően, majd három héttel a jelzett időpontnál később szállítottak ki, vagy a fürdőszobapolccal, amelynek nyolc napra vállalt szállítási határideje váratlanul másfél hónapra változott.
   Legutóbb a számítógépem merevlemeze kezdett haldokolni és pótlására egy jó nevű gyártó termékét rendeltem meg. Ez utóbbi szállításának gyorsaságát elismeréssel nyugtázhattam, nem így az eredeti és bontatlan csomagolásban érkező terméket, amely hibás volt. Közel két héten át e-mailekkel bombáztam az eladót, hogy ugyan cserélje már ki a hibás terméket, mert hogy el ne feledjem, a cégnek telefonja nincs, csak elektronikus levélben tarthattam velük a kapcsolatot. Végül a harmadik héten sikert értem el, a gépemben végre ott dolgozik az új winchester.
   Nyilvánvalóan a webáruházak zöme pontosan, időre teljesít és eseteim csak balszerencsés kivételek.
   Na de ennyi?

Magyarország 2024-ben űrhajóst kíván küldeni az űrbe – jelentette be még tavaly az úri allűrjeiről és szövetségeseinket rendre kioktató, ledorongoló, kifinomult nyelvezetű felcsattanásairól elhíresült magyar külügyminiszter az Európai Űrügynökség Space19+ miniszteri konferencián, Sevillában. Akkortájt az is elhangzott, hogy a hároméves magyar űrprogram 7-10 milliárdot emészt majd fel. A minap derült ki, hogy a kormány döntése értelmében a Gazdaságvédelmi Alapból egymilliárd forintot kapott az illető úr minisztériuma „Űrtevékenységgel kapcsolatos feladatokra”. 
   Az mindenesetre igen tiszteletreméltó cél, hogy a második magyar úrhajós ne turistaként, hanem a legénység hasznos, kutató tagjaként repüljön a világűrbe. Kiderült ugyanis, hogy a nemzetközi űrállomáson elvégzendő közös kísérletben való részvételről is szó van. Így viszont – mint olvasható a hazai szakértők véleményében – a program végére az ár akár a 20 milliárd forintot is elérheti.
   Szerintem van, aminek nem kell nézni az árát. Ahogy azt a túlzottnak tartott költései okán bírált egykori Országimázs Központ vezetőjétől egy évtizede tudjuk, „karácsonyestén a nagymamától sem illik megkérdezni, hogy mennyibe került a mákos bejgli”. És ez valóban így van, bár lehet, hogy az ünnepek elteltével mégiscsak kérdőre vonja a családfő a nagyit, hogy miért költött olyan sokat. Ettől a külügynek aligha kell tartania.
   Az is jó, hogy megint megy egy magyar ember az űrbe. Igaz, már annyian jártak előtte odafenn, hogy lassan olyan a helyzet, mint amikor egy magyar ember igyekszik megmászni a Mount Everestet, a Föld legmagasabb hegycsúcsát. Igen tiszteletreméltó teljesítmény. Igaz, már annyian értek fel a csúcsra, hogy két évvel ezelőtt nyolc és fél tonna otthagyott szemetüket kellett levinni utánuk a hegyről a helyi hegymászóknak. Persze ennek ellenére örülünk, ha egy magyar felmegy a világ tetejére. Már miért is ne, különösen, ha saját pénzén teszi. Annak is örülünk majd, kerül amibe kerül, ha Farkas Bertalan 1980-as űrutazása után mintegy 45 évvel ideig-óráig újból lesz magyar az űrben, bár ennek már hírértéke is alig lesz. 
   Ettől persze mi még büszkék lehetünk rá.

„Ha nő vagy, el kell fogadnod, hogy ugyanazért a munkáért kevesebbet fogsz kapni, mintha férfi lennél.” 
   A minap egy közösségi portál fórumán a férfiak és nők közötti fizetéskülönbségről értekeztek a felhasználók. Ott volt olvasható a fenti mondat, valaki meg is jegyezte, olyan jellemzően magyaros dolog, hogy a nőket háttérbe szorítják, munkájukat lenézik, aláértékelik. Megkerestem hát az Eurostat legutóbbi, 2016-os felmérésének eredményeit és kiderült, közel sem csak hazánkra jellemző ez a megkülönböztetés, sőt Magyarország még egészen jó helyen áll e téren hiszen a lányok, asszonyok „csak” 14 százalékkal keresnek kevesebbet óránként, mint a férfiak. Ha a legegyszerűbb számítást végezzük és bruttó 1000 Ft-al számoljuk egy férfi egyórányi munkabérét, akkor a nők esetében ez csak 860 Ft lesz és hol vagyunk még a nettó, vagyis a zsebbe, pénztárcába kerülő összegtől. 
   Az EU átlaga 16 százalék, vagyis a férfiak egyeurós bérével szemben a nőké csak 84 cent. A különbségek terén kiemelkedően élen jár Észtország, ahol egynegyednyi összeggel kapnak kevesebbet a nők, továbbá Csehország, Németország, Ausztria és az unióból már kilépett Nagy-Britannia. Mindegyik említett országban 20 százalék, vagy azt meghaladó a különbség a nemek közötti bérezésben. Lehet, hogy sokakat meglep majd, de a legkisebb bérek közötti különbség Romániában van, mindössze 5,3 százalék. Magyarország e téren nagyjából a középmezőnyben található. 
   Bár hazánkban a nők a törvények szerint – nagyon helyesen – azonos jogokkal rendelkeznek mint a férfiak, ennek valóságtartalmát erősen megkérdőjelezi a bérek közötti aránytalanság.

Olvasom a minap, hogy megvolt az Ország Salátája választás. Sajnos erről olyannyira lemaradtam, hogy csak a végeredményről értesültem. Valahogy így voltam az Ország Kenyere, az Ország Tortája és az Év Fagylaltja választásakor is. Ki vagyok borulva, mostantól ugyanis az a salátakeverék, amit néhanapján eszem, labdába sem rúghat, mert én nem szavaztam.
   Hogy olvasóim ne maradjanak le a tényekről, elmondom azt, ami számomra kiderült: egy közösségi oldalon lehetett voksolni három héten át az Ország Salátájára. Az első héten két salátaalapot, a jégsalátát és a római salátát választották befutónak a fogyasztók, a második körben a ropogós összetevők következtek, ahol a sárgarépa kapta a legtöbb szavazatot. Az utolsó felvonásban pedig az édes frisée (eddig egyáltalán nem ismertem, ha valaki ugyanígy van vele, elárulom, amit olvastam róla, hogy ez egy finoman csipkézett levelű, enyhén kesernyés ízű salátanövény) és a kukorica került ki győztesen.
   Mostantól bizonyára azokban a boltokban, ahol az ezt a versenyt meghirdető cég termékeit árusítják, ez lesz az Ország Salátája. Nyilván egy másik versenyen másik nyerne, de hát végül is a sportban is az a világbajnok, aki az adott versenyen a legjobb és az összes ellenfelét legyőzi. Aki pedig bár jobb lehetne a világbajnoknál, de ilyen, vagy olyan ok miatt nem indult a nagy versenyen, magára vessen. 
   Nincs ez másként salátáéknál sem.

Kijelentem: elfogult vagyok az orvosokkal. Nem csak azért, mert majd’ fél évtizedig részese lehettem egy orvos mindennapjainak, közelről láthattam elhivatottságát, fáradtságos munkáját a betegei egészségéért, és nem csak azért, mert kezelőorvosom húsz évvel ezelőtt komolyan vette panaszaimat és akkor sem mondott le rólam, amikor nem találták a bajom okát, tudásával, kitartásával – nem túlzás – megmentette az életemet és kaptam tőle már eddig két évtizednyi életet. És nem azért vagyok elfogult az orvosokkal, mert több barátom is van közöttük, hanem mert ők azok, akik a szenvedést enyhítik, a beteg embert meggyógyítják és visszaadják családjának, munkájának, a társadalomnak. Ők tartanak életben minket.
   Hogy mindezt milyen áron teszik, az már más kérdés. Az orvosok életkilátásai jelentősen rosszabbak, mint a magyar társadalom más tagjainak várható élettartama. Munkájukat nagyon hosszú tanulási időszak után kezdhetik el, akkor, amikor már más a lakás, kocsi és egyéb vagyontárgyak megszerzésével foglalkozik, családot alapít és munka után éli a többség életét. Az orvosok nagyon fontos szolgálatukat igen alacsony bérért végzik, miközben a számtalan ügyelet, többletfeladat miatt alig jut idejük hobbira, sportra, kultúrára, művelődésre, önmagukra. Ha pedig boldogulni akarnak, anyagilag is előbbre jutni az életükben, akkor nincs más lehetőségük, mint megannyi túlmunkát vállalni, a főállásuk mellett a magánszférában is tevékenykedni és nem utolsósorban elfogadni a hálapénzt. Egy ilyen élet igen gyorsan emészti el a fiatalkori energiát és mire az illető orvos valameddig is eljut pályáján, magánéletében, már javában középkorú, vagy éppen annak vége felé tart.

Napsütés. Iványi-Grünwald Béla alkotása (19. század vége).

Újságírói kíváncsiságom okán is szeretek belelapozni a különféle szakmai lapokba, egy-egy cikket elolvasni, még akkor is, ha az adott szakterülethez mit sem értek. A minap az Ügyvédek Lapja került a kezembe, és bár a kiadványban sok olyan írást találtam, amelyeket leginkább csak a jogot jól ismerők tudnak értelmezni, akadt több olyan cikk is, amely nekem, a jogban avatatlan embernek is érdekes volt. Az egyik például arról az ügyvédről szólt, aki a törvényben előírt latin nyelv helyett hazánk történelmében első ízben magyarul adott be egy ügyvédi keresetlevelet. Az eset persze nem mostanában, hanem a távoli múltban, 1826-ban történt és az illető pesti ügyvédet Gozsdu Manónak hívták.
   Az aromán-cincár apától és magyar anyától származó fiú 1802-ben, Nagyváradon, Emanoil Gozsdu néven látta meg a napvilágot. Nagyon szép pályát futott be ügyvédként és kiváló üzletember is volt, ő alapította például a Gozsdu-udvarként ismert épületegyüttest, amely a mai Budapest vigalmi negyede. Volt még főispán és főrendi főjegyző is, vagyis igen színesnek nevezhető az életpályája.
   Hasonlóan kiváló embert szerencsére sokat találhatunk a magyar történelemben, ő azért is emelkedik ki a többi nagyszerű embertársa közül, mert hidat akart képezni a sokat ellenségeskedő románok és magyarok között. Voltak román barátai, miközben óvóan védte, sőt művelte a magyar nyelvet, olyannyira, hogy magyarul írt versei a kor egyik irodalmi lapjában is megjelentek.
   Gozsdu Manó, ahogy ez várható volt, szép számmal szerzett ellenségeket magának, különösen a két nép szélsőséges nacionalistái közül, miközben többet tett hazájáért, (hazáiért) mint sok, önmagát erősen fényező embertársa. Ugye milyen ismerős a jelenség?

Tájkép alakkal. Réti István alkotása (1906).