Lombtanulmány. Id. Markó Károly alkotása (1854).

A németországi katasztrófavédelem a Twitteren közzétett ijesztő tartalmú oktatóvideóval kezdte meg a lakosság felkészítését arra, hogy mi a teendő télen, ha egyáltalán nincs fűtés a lakásban. A nézőt egy hideg szobában fagyoskodó idősebb nő látványával sokkolják az alkotók, a háttérben villany helyett mécsesek pislákolnak. Az asszony nagykabátban, sálban és kesztyűben áll neki egy alkalmi kályha készítésének, ami egy háztartásban aligha előforduló menetes rúdból, néhány anyából, egy közepes virágcserépből és cserépalátétből, valamint az utóbbin égő pár kisebb mécsesből áll. A videó pozitív kicsengését a hölgy fiatal vendégeinek megérkezése jelenti, így már hármasban mosolyognak nagy optimistán a parányi alkalmi kazán mellett, ami jól érzékelhetően még a kezeiket sem melegíti fel.
   A tél beköszöntével együtt egy kiadós energiaválsággal is szembesülnek a jóléti társadalmakban élő emberek, olyannal, amilyent többségük élete során sohasem tapasztalt és aminek aligha érti az okát. Már nem az a kérdés, hogy drágul-e az üzemanyag, a gáz, vagy a villanyenergia, hanem hogy lesz-e vagy sem.
   A második világégés után született európai polgárnak háborús gondolatok támadhatnak a fejében, ha tanult történelmet és olvasott a korabeli állapotokról.

„A jövőben mindenki híres lehet 15 percre”.
   Több mint öt évtizede hangzott el és ha az eredetét nem is, a mondást majd’ mindenki ismeri. Azok is, akik még csak nem is hallottak Andy Warholról, az 1987-ben elhunyt különleges látásmódú amerikai képzőművészről, aki 1968-ban azt találta mondani, hogy a tévé révén 15 percre mindenki híres lehet. A cseh származású pop-art művésznek tulajdonított mondás olyan híres lett, hogy két évvel később, 1970-ben felvésték a New York-i modern művészetek múzeuma (MOMA) falára is.
   Napjaink valóságshow-jai nyomán valóban elmondhatjuk, hogy bárki a legcsekélyebb teljesítmény nélkül is híres lehet ideig-óráig. Hogy aztán az ilyen párperces, vagy párhetes hírnév, népszerűség, felkapottság, közismertség mit ér és milyen belőle az ébredés, az már más, leginkább lélektani kérdés.
   Ma már minden valamirevaló nagyobb kereskedelmi tévében van tehetségkutató műsor, valóságshow. Nagy a versengés e téren, olyannyira, hogy rendre új arcok, érdekes karakterek kellenek, szóval csak idő kérdése, hogy az ilyen szereplésre és a vele járó időszakos népszerűségre vágyók sorra kerüljenek. Persze nem csak valóságshow szerepléssel, de híradós megszólalással, bűnügyi hírekbe kerüléssel, politikai tettekkel, művészi, vagy sportsikerekkel, megbotránkoztató cselekedetekkel és még számos más módon is képernyőre kerülhet az ember, még akkor is, ha mindezt a háta közepére sem kívánja. Hogy aztán az így szerzett hírnév mit ér, már egyéni elbírálás kérdése.

Küzdelem a létért. Asződi Weil Erzsébet alktása (1940).

Milyen érzés megöregedni? – tette fel a kérdést cikke címében az egyik hazai gazdasági portál, amelyre a legtöbb idős embernek valószínűleg egyszavas válasza lenne: rossz. Maga a cikk egy, a Bath-i Egyetemnek az Egyesült Királyságban és Ausztráliában végzett kutatásáról szól, amelynek során 80 idős emberrel folytatott mélyinterjúban kívánták megtalálni többek között olyan kérdésekre a válaszokat, hogy hogyan és milyennek élik meg az idős emberek a magányt és az öregedéssel párhuzamosan hogyan válik egyre nagyobb problémává az egyedüllét és elszigeteltség.
   Joggal tehetjük fel a kérdést, mikortól számít valaki öregnek? Ismerek olyan embereket, akik már ötven alatt is öregembernek néznek ki és vélhetően úgy is érzik magukat, mások jóval hetven felett is fittek, dolgoznak, rendszeresen sportolnak, színházba, közösségekbe járnak, aktívak. Számtalan táblázat található a neten az emberi életkorok besorolásával. A WHO szerint az idősödés folyamata 50 és 60 év között az áthajlás korával kezdődik, majd következik 60 és 75 év között az idősödés kora. 75 és 90 életév között időskorról, 90 év felett aggkorról, míg 100 év felett már a matuzsálemi korról beszélhetünk.
   Nagy valószínűséggel sok hasonlóság mellett egészen másként éli meg az idősödéssel együtt járó helyzeteket a felmérésben szereplő gazdag államok szép korú lakosa, mint egy kelet-európai állampolgár, köztük a több mint kétmillió magyar idős ember.

Ismerjük be, nem mindenki születik Gordon Ramsay-nek, vagy Jamie Olivernek. A többségünk, és ez igaz a hölgyekre éppúgy, mint az urakra, jó, ha a legfontosabbakat tudja a főzésről ahhoz, hogy amikor akar, főtt ételt ehessen. Ugyanakkor még azok is képesek rántottát készíteni, vagy ha ez már túl nehéz számukra, hát keménytojást főzni, akik semmit sem ismernek a főzés művészetéből. Nagyot nem hibázhatnak vele.
   Ez utóbbinál nő össze a konyhában jártasak és a teljességgel járatlanok sorsa, ugyanis a főtt tojás megpucolása, hámozása során ugyanolyan bajjal találhatják magukat szemben. Mert bármiféle trükköt is vet be az ember, a tojáshéj, ami nemcsak a szólás szerinti éretlen ifjak fenekén van még ott, de hámozáskor a tojás főtt fehérjéjén is, nagyon sokszor keseríti meg a tojáspucolók életét.
   Vannak persze a szülői házból hozott praktikák, saját tapasztalaton alapuló trükkök, amelyeket a feladat kudarcától tartó háziasszony, háziember rendre ki is próbál, de lássuk be, ha a tojás úgy akarja, a héjjal a fehérje egy része így is úgy is a kukába kerül majd. Szép számmal születtek már értekezések a probléma megoldására, amely nyilvánvalóan jószerével az egész emberiséget sújtja, de kevés eredménnyel.

Sétány. Ács Ferenc alkotása (20. század eleje).

Amikor sok éve a most már korosodó autómat megvettem, vásároltam hozzá négy felnit is, hogy ha téli-nyári gumicserére kerül sor, ne kelljen sorba állnom a gumisnál, átszerelem majd azokat én magam. Miután ily módon szakmabelivé váltam, nagy lelkesen figyelem az autóversenyeken a kerékcseréket, hátha tanulok belőlük. Nem mondom, a feltételeim nem pontosan olyanok, mint mondjuk a Forma 1-ben, vagy valamelyik túraautó-bajnokságban, de hát azért mégiscsak valamiféle összehasonlításra alkalmas a két dolog.
   Őszinte büszkeséggel tölt el, hogy amikor a szerszámok, eszközök, cserélendő kerekek kipakolásával nekivágok a cseppet sem könnyű munkának, azt jobb napjaimban akár egy órán belül meg is csinálom. Tavasszal éppen csak kicsúsztam az egyórás alapszintidőből, míg most ősszel, valószínűleg rosszul időzített formám miatt már erősen túlléptem ezt a időt. Attól nem kell tartanom, hogy mint egy csapatával vereséget vereségre halmozó edzőnek, útilaput kötnek a talpamra, mert egyrészt ki rúgna ki engem, másrészt ki a csuda akarná ezt a macerás munkát helyettem elvégezni? Ha így nézem, igaz, rettenetesen alulfizetett, de mégiscsak háborítatlan állás az én évente kétszeri kerékcserém.

Ott, ahol béke van, az embereknek fogalmuk sincs arról, milyen háborúban, nap mint nap rettegésben élni. A békében élő nemzetek állampolgárai közül sokan mégsem becsülik meg mindezt, ha alkalom adódik rá, csoportokat alkotva harcolnak egy számukra rivális közösség ellen, törnek, zúznak, pusztítanak. A békétlenséghez elegendő, ha például valaki más etnikumhoz tartozik, más focicsapat szurkolója, vagy egy másik politikai párt szimpatizánsa.
   Ez a fajta békétlenség ugyanakkor még mindig belefér a béke fogalmába, különösen, ha nem követel áldozatokat, nem jelent jogfosztottságot. Mindazok, akik a második világháború után Magyarországon születtek, nagy vonalakban békében élhetik az életüket. Volt persze málenkij robot, voltak kitelepítések, Recsk, padláslesöprés, koncepciós perek ártatlanok megkínzásával és bebörtönzésével, súlyos harcokkal, áldozatokkal járó forradalom és szabadságharc és még megannyi békétlenség és küzdelem, mégis ez a leghosszabb olyan korszak, amikor a magyar emberek többsége háborúmentes időszakban, vagyis békében élheti életét.
   A közelmúltban látott napvilágot a világ legbékésebb országainak idei listája. Szembetűnő, ami nekünk szerencsére természetes, hogy továbbra is Európa a legbiztonságosabb térsége az amúgy nagyon is békétlen világnak.

Parkrészlet. Gaál Feremc alkotása (20. század első fele).

Mielőtt a hír olvasása közben az ó, a nahát, meg a hűha indulatszavak elhagyták volna ajkaimat, még átvillant az agyamon, ha ez nem álhír, akkor nem tudom mi az. A hír szerint ugyanis egy négyéves (!) fiatalembert igazolt le akadémiájába az angol labdarúgó-bajnokság egyik ikonikus élvonalbeli csapata, az Arsenal.
   Miután számtalan, ma még valós híreket közlő társaság, portál is közzétette az információt, kezdtem elhinni a hihetetlent. Mint kiderült, az óvodás ifjú, Zayn Ali Salman tehetsége lenyűgözte a szakembereket, akik szerint a kicsi már most olyan dolgokat tud a labdával tenni, ami tulajdonképpen megcáfolja mindazt, amit a hasonló korúak mozgáskoordinációjáról, lehetséges képességeiről elképzelt a világ. A kis srác minden társánál ügyesebben rúgja, passzolja a labdát.
   A történet mesebeli, a szülők már most dörzsölhetik tenyerüket gyermekük előrelátható sikerei okán, és nem mellesleg az élvonalbeli angol labdarúgók bevételei láttán. Pedig, ha minden rendben is megy és az ifjú beváltja a hozzá fűzött reményeket, akkor is kell vagy 13 év, amíg a felnőttek között bemutatkozhat. Rettenetesen hosszú idő, telis-tele buktatókkal.
   Életem szép időszaka volt, amikor edzőként nevelhettem, oktathattam ifjakat, versenyeztethettem őket és örülhettem sikereiknek, válogatottságaiknak, bajnoki címeiknek. Így hát tudom, hogy amikor az edző egy-egy fiatal sportoló láttán úgy érzi, megfogta az Isten lábát és most aztán igazi csiszolatlan gyémánt került a kezei közé, az évek során sok minden árnyalhatja, vagy éppen feledtetheti örömét.

Napjainkban magyarok százezrei lesik a hónap 12-ét, vagy ha nem bankszámlára érkezik a nyugellátásuk összege, hát pár nappal később a postást, hogy végre újra levegőhöz juthassanak és szerény havi ellátmányukból, azt fillérre beosztva megint kihúzzák egy darabig valahogy. Tudom, van ettől eltérő kép is, amikor a több százezer forintos apanázsból bőven jut minőségi életre, és a gyerekek, unokák támogatására, de ez nem a többség mindenhavi élménye.
   Nagy általánosságban napjainkban az átlagnyugdíj, amelyben benne van a gazdag nyugdíjasok álomösszege éppúgy, mint a filléreket kapóké, mintegy 150 ezer forint körül van. Igen ám, de ez becsapós adat, ugyanis a többségre nem az átlag, hanem a medián összeg vonatkozik, ami pedig jóval kevesebb. Így állhat elő az a helyzet, hogy a valamivel több mint 2 millió öregségi nyugdíjas közül nagyjából 1,4 milliónyian még csak átlagnyugdíjnyi összeget sem kapnak.
   Nemrégiben tették közzé a francia Natixis bank legfrissebb globális nyugdíj-indexét (GRI) amelyben 44 ország időskorú lakosainak helyzetét vizsgálták és hasonlították össze. Ebben négy fő szempontot vettek figyelembe: az egyes országok egészségügyi helyzetét, bizonyos makrogazdasági adatokat, például a mifelénk oly szépen növő inflációt, a környezet állapotát, valamint az országban uralkodó jövedelmi viszonyokat. A vizsgálatok alapján kiderült, idősnek lenni és emberhez méltó életet élni Magyarországon évről évre egyre nagyobb kihívás.

Tihany tavasszal. Csáki-Maronyák József alkotása (20. század második fele).