Aki belépett a kórterembe először talán észre sem vette, jószerével egybeolvadt az ágyával. Nyúzott, vékony arca, megfogyott teste, a nyolcvankét éve minden gondja, nyűge, felhalmozódott baja komoly nyomott hagyott a férfi testén. A lelke sem volt különb, napok óta alig fogadott el ételt, ha szóltak hozzá csak valami morgásfélét hallatott. Egyedül Józsi „nővért”, a fiatal ápolót tűrte meg maga mellett. Józsi mindig valami viccel közeledett felé és ha meg nem is nevettette az öreget, legalább valami elismerő dünnyögést kiváltott belőle.
   Józsi nővér, ha szolgálatban volt, mindennap bement az öreghez, aki a legtöbb ápolónak csak a 108/2-es volt. Az öreg már jó pár hete az első emelet 108-as szoba kettes ágyán feküdt a nagy kórház ápolási osztályán, köznyelvben az elfekvőn. Látogatója nemigen akadt, legfeljebb hetente egyszer, vagy kétszer a lánya ugrott be hozzá pár percre. Az osztályos ápolók a feladaton kívül, hogy el kell látni, amíg él, mást nemigen tudtak róla.
   Az osztály főnővére régebbről ismerte a férfit, egyedül ő tudta, hogy az öreg egy nagy gimnázium félt és tisztelt matematika-fizika szakos tanára volt, aki nemcsak tanított, de szakkönyvek, tankönyvek sorának volt alkotója, vagy szakértője, szóval a maga korában és helyén tekintélyes embernek számított. A főnövér sokat törte a fejét, hogy hogyan lehetne Pista bácsi, vagy a 108/2-es élete végét szebbé, emberibbé, még inkább méltóságteljesebbé tenni. Aztán egy nap utasításba adta, hogy az öreget mindenki köteles tanár úrnak szólítani.

- Nincs – nézett rám közömbösen a város egyik nagy forgalmú boltjának eladója és már fordult is volna el tőlem, de megakasztottam, hogy ha ez nincs, van-e a másik, ami helyettesítené? Az eladó úgy nézett rám, mint egy gyengeelméjűre és foghegyről vágta oda – az sincs.
   Mindez jóval több mint negyven éve történt a hiánygazdálkodás fénykorában. Azok, akik még csak az első négy évtizedüket tapossák, talán a fogalmat sem ismerik, pedig generációk nőttek fel úgy, hogy tudták, egy-egy portékát csak protekcióval, vagy borravalóval lehet megszerezni. Közismert volt például a presszókban a kemény blokk rendszere, ami azt jelentette, hogy aki egy jobb kávét akart inni, az a pénztárnál kapott blokkja alá tette az illendő pénzérmét és így már reménykedhetett, hogy a sokadszorra kifőzött zacchoz ezúttal frissen őrölt kávé is kerül.
   Nem volt ez másként a műszaki tárgyaknál sem, amelyeket csak pult alól lehetett kapni. E fogalom is valószínűleg ismeretlen a mai fiatalok, középkorúak körében, pedig az akkoriban sláger pacalt vagy karácsony előtt a banánt leginkább csak ismerős eladótól lehetett beszerezni némi kenőpénz fejében. Az meg már egészen elképzelhetetlen a mai világban, hogy egy Trabantra, vagy Wartburgra minimálisan öt évet kellett várnia a leendő tulajdonosnak. Már ha szerencséje volt, akkor csak annyit.

Sakkjátékosok. Thormáné Kiss Margit alkotása (20. század első harmada).

Edzettek vagyunk, már azon a híren sem csodálkozunk, hogy szeptembertől hivatalos levelet kapnak azok a 14 év alatti gyerekek, akiknek a szülei válnak. Mint a híradásokból kiderült, a feladó az ügyüket elbíráló bíró, aki arra hívja fel a gyermekek figyelmét, hogy ha akarják, elmondhatják a véleményüket neki, mármint a bírónak a szüleik válásáról.
   Az ember agya és fantáziája meglódul egy ilyen hír hallatán. Jön a postás bácsi, vagy néni és keresi a négyéves Gedeonkát. Az anyukája, vagy apukája nemigen érti mit is akar a levélhordó szakember, de miután a gyerkőc úgyis postás akar lenni, ha nagy lesz, meg pilóta és autóversenyző, hát odahívja. Akkor aztán a zöld ruhás néni vagy bácsi átnyújt Gedusnak egy hivatalos levelet.
Innen kezdve már csak fantázia kérdése a folytatás. Gida, ahogy anyu szólítja, elvonul az íróasztalához, komótosan felvágja levélkésével a hivatalos levelet és tüzetesen olvasni kezdi. Azt hiszem ezt az esetet ki is zárhatjuk. Marad a másik verzió, a kis srác odaadja a közelében álló szülőjének a papírt és rohan játszani. Anya vagy apa meg odateszi a levelet, ahova az való.
   Mindezt egy uniós rendelet alapján kötelesek tenni a bírók. Mint egykor kisgyereket nevelő szülő szigorúan magánvéleményként az eljárást annak ellenére, hogy nagy híve vagyok az uniónak, jó nagy marhaságnak tartom. Nyilván, mint sok más nehezen értelmezhető rendelkezést, ezt is a jó szándék vezérelte, de meglehet, olyan okos emberek döntöttek róla, akik igen nagy valószínűséggel még soha nem tartózkodtak tartósan kisgyerekek közelében.

Özvegy Nagyné, született Kiss Borbála közel nyolcvan évének minden terhével öltözködött fel az energiaválság miatt megdrágult fűtés okán meglehetősen hideg lakásában, majd összefogta és táskájába tette az előző este kikészített közüzemi számláit, fizetendő csekkjeit, a forintra kiszámolt összeget és elindult a megszokott, mióta az eszét tudja működő postahivatal felé.
   Nagyné Borbála nem egy nagy hírfogyasztó, korábban, amíg járt nekik a megyei lap, leginkább a halálozási rovatot nézegette és a háziasszonyoknak íródott cikkeket olvasgatta, férje, a megboldogult Lajos meg mindig a sporttal, főleg a focival kezdte, de már Lajos sincs és a lapot sem járatja, hiszen ott a tévé. De azt meg unja, csak a valóságshow-k érdeklik, meg a szappanoperák, ahol mindig van intrika, szerelem és vannak helyes emberek meg szép házak, kertek. Így hát arról sem értesült, hogy egy szomorú november péntekjén Magyarország-szerte nagy hirtelen bezártak 366 postát.
   Nagyné döbbenettel olvasgatta a táblát a postafiók ajtaján, hogy oda legalábbis egy ideig nem mehet, vagy talán soha többet, de van a település másik felén egy másik posta, az nyitva van. Az asszonynak eszébe villant, milyen kár, hogy a gyerekei a legutóbbi elesése után letiltották a kerékpározásról, busz meg ugyebár arrafelé nem jár, vagyis akkor most gyalogolhat vagy egy órát, míg feladhatja a csekkjeit, hogy meg ne büntessék a szolgáltatók. Azt már a nyugdíja nem bírná ki. Meg aztán nem olyan ember ő, hogy tartozzon a gázért, vízért, villanyért.

Olasz jelenet. Herrer Cézár alkotása (19. század vége).

A nagyon sokak által várt labdarúgó-világbajnokság idén igen komoly botrányok sorozatával ért el a nyitómérkőzésig. A mintegy kilenced Magyarországnyi területű és nagyjából hárommilliós lakosságú közel-keleti arab emírség, Katar, a rengeteg kőolaja és földgáza révén vált mérhetetlenül gazdaggá. Nyilvánvalóan innen eredeztethetőek azok a botrányok is, amelyek az emírség által rendezendő világbajnokságot a kezdetektől övezte.
    A csúfságok sora tulajdonképpen a kis államnak odaítélt rendezési joggal, a napfényre került hatalmas korrupcióval kezdődött. Brit sajtóhírek szerint a katari vezetők a torna megrendezésének odaítélése előtt több százmillió dollárt ajánlottak a FIFA-nak, ha ők kapják a világbajnokság megrendezésének jogát. Mindezek alapján nem meglepetés, hogy meg is kapták. A botrányba aztán több magas szintű sportvezető bele is bukott, sőt eljárás is indult ellenük. De a vébé maradt Katarnál.
   Aztán kiderült, hogy a rendező ország embertelen módon és körülmények között rabszolgamunkában foglalkoztatta az építkezéseknél az elsősorban Indiából, Pakisztánból, Bangladesből, Nepálból, Sri Lankáról toborzott és éhbérért dolgoztatott munkásokat. Az is közismertté vált, hogy a stadion és egyéb építmények építése során több mint 6500 munkás veszítette életét a rossz munkabiztonság következményeként. A világbajnokság első meccse előtt több német szurkolói csoport is arra biztatta a Bundesliga csapatainak drukkereit, hogy tiltakozzanak az emberi jogok katari helyzete miatt. Amúgy cseppet sem mellékesen Németország a vébé egyik nagy esélyese.

Híradókat már nagyon régóta nem nézek, különösen amióta többségük állampárti és kormányzati szócsővé, vagy katasztrófa-híradássá lényegült át. De sajnos a hírolvasásról még mindig nem sikerült leszoknom, naponta tucatszámra futom át a hírcímeket és az arra érdemeseket végig is olvasom. Erősen agyzsibbasztó tevékenység.
   Olvasom mostanában, hogy az a világ, amilyenben a Covid-járvány kezdete előtt éltünk, már sohasem tér vissza. Egymást múlják felül a cikkek címei egy mind nehezebben élhető világ előrevetítésében. Gondolom még a címadók sem hiszik el, hogy milyen közel is járhatnak a valósághoz.
   Az egyik rémisztő jövendölés a harmadik világháború kitörése, amely egyenes úton halad majd a nukleáris háború irányába. Az pedig józan ésszel is belátható, hogy egy ilyen világégés a vele járó mérhetetlen pusztítással, az évszázadokig a túlélő kevesekkel maradó sugárzással, nukleáris téllel a kőkorszakba taszíthatja vissza az emberiséget. Albert Einsteinnek tulajdonítják azt a mondatot, amit állítólag egy kérdésre válaszolt: „azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel.”
   De, ha mégis lesz az Ukrajnát jelenleg ostromló, mind vadabb agresszorban annyi önmérséklet, hogy az atombombát csak a szájkarate eszközeként használja, azt már e gyalázatos pusztítás előtt is megtapasztalhattuk, hogy milyen törékeny is az addig jól működő világunk. A globális kereskedelem és ipar szinte azonnal megrogyott, amikor egy hétre a Szuezi-csatornába szorult a 400 méter hosszú Ever Given hajó és amiatt megszámlálhatatlan áruszállító vesztegelt a csatorna mindkét végén áthaladásra várva. A gyárak, üzemek alapanyagra, alkatrészekre vártak, a vevők meg megszokott áruikra.

Nagybányai piac. Tagyosi Rátz Péter alkotása (20. század első harmada).

Az elmúlt évtizedekben a fogyasztói társadalom íratlan törvényei szerint igen könnyű kézzel dobtuk szemétbe azokat a tárgyainkat, amelyeket meguntunk, esetleg javításra szorultak.
   Volt időszak, amikor az évenkénti lomtalanításkor az emberek kivágták a ház elé az idővel megroggyant biedermeier bútorukat, a dédnagyanya kedvenc, ám erősen viseltes foteljét, vagy a padlás egyik eldugott zugából előkerült ősöreg és megfakult németalföldi festményt. Pedig ezek a tárgyak nagyon is komoly értékeket hordoztak, az egykori mesterek hatalmas szakmai tudását, a fantasztikus mesterségbeli ismereteket, múltunk egy-egy darabját.
   Kedvenc műsorom az egyik tévécsatornán A brit kincsvadász – a restaurátorok című sorozat. A brit kincsvadász, a walesi Drew Pritchard Nagy-Britannia egyik vezető régiségkereskedője, aki kameráktól kísérve járja már évek óta a szigetországot és a környező államokat és aki Magyarországon is forgatott. A restaurátorok című sorozatban már nem annyira a kereskedés, a különleges tárgyak felkutatása áll a középpontban, hanem az általa és a jó szemű kereskedőtársai által megvett, zömében romos, tűzre vagy szemétre valónak látszó tárgyak felújíttatása helyi mesterekkel. Van közöttük aranykezű kárpitos, zseniális asztalos, minden trükköt ismerő bőrműves, rozsdás vasakból műtárgyat varázsoló kovács és lakatos, kiváló szobrász, felismerhetetlen roncsból szobadísze csillárt helyreállító mester és még több más szakma kiválósága.

Egykor tévésként hírműsorokat is szerkesztettem, bár nem ez volt a fő területem. Mégis a híradó fontos információs csatorna volt a szememben, egy olyan eszköz, amelynél lényeges volt számomra, hogy betartsam az alapvető újságírói normát, hallgassam meg a másik felet is és hírként csak azt a híresztelést fogadjam el, amelyet a szakma szabályai szerint legalább két, egymástól független hírforrás is megerősített.
   Persze az még nem volt elegendő, ha egy suttogva elmondott pletykaszintű újdonságot a város egyik felén X asszony, a másikon meg Y úr egyformán mondott el, de ha az egyik fél egy felelős tisztségviselő, a másik mondjuk a rendőrség szakembere volt, azt már elfogadható volt valóságként. Belátható, hogy emiatt a valós hírszolgáltatás igencsak időt igénylő, stresszes műfaj. 
   Az egyik oldalon tehát ott van a műsorkészítés, amelynek szakavatott művelői igencsak sokat dolgoznak annak érdekében, hogy a néző minőségi anyagokat lásson, a másik oldalon pedig a tévénézők százezrei a maguk elvárásaival. És miközben azt állítom, hogy műsort készíteni nem könnyű, a tévénézésről is kiderült, hogy veszélyes üzem.
   Több kórról, például a magas vérnyomásról is állítják a szakemberek, hogy az csendes gyilkos, mert csak akkor ad jelet magáról, ha már megtette a romboló hatását. A minap egy cikkben, amely nyugat-európai kutatások alapján íródott, azt olvastam, hogy a tévénézés is hasonlóan veszélyes, hiszen a túlzásba vitt tévézés károsítja az ereket és trombózist idézhet elő.

Anya gyermekével. Szalay Lajos alkotása (1970-es évek).

Bár eltelt már néhány nap az október 23-ai hatalmas tüntetés óta, amelyen sok tízezer diák, tanár, a rendszerrel elégedetlen polgár vett rész, és amelyen számtalan felszólaló volt, mégis egy 18. életévét nemrég betöltött fiatal nő, Lili beszéde forog közszájon. Ahogy ez mifelénk megszokott, az emberek erősen megosztottak a felháborodásuk és egyetértésük szerint.
   Akik esetleg nem követték az eseményt, azoknak elmondom, hogy a pécsi egyházi gimnázium végzős hallgatója egy úgynevezett slam poetry előadással készült felszólalására a tüntetésen. Nem szégyellem, korábban nem tudtam, hogy a slam poetry és a művelője a slammer mi fán terem, de a net segített. Szóval a slam poetry „egy olyan alulról szerveződő esemény, ahol a résztvevők saját verseiket, műveiket adják elő pár percben, és ezek után értékelik egymást. Célja egymás szórakoztatása, az elgondolkodtatás”. A slammer pedig a slam poetry művelője.
   Visszatérve a gimnazistához, a mondandója nem volt rossz, de a közönséges stílusa engem sértett, belőlem, a hallgatóból erős ellenérzést váltott ki, ahogy vélhetően a jelenlévő pedagógusok jelentős részéből is. Nem fogom idézni, akit érdekel könnyedén megtalálhatja az interneten. De mielőtt még az ilyen beszédet elfogadók, művelők álszentként bélyegeznének meg, gyorsan elmondom, hogy huszonhárom éves koromig éppolyan trágár voltam, éppúgy használtam indulataim nyomatékosítására az otromba beszédet, mint kortársaim. Ekkortájt töltöttem kétéves sorkatonai szolgálatomat és cseppet sem tűntem ki beszédemmel katonatársaim közül.
   Egészen addig így volt ez, amíg egy éjszaka a becsempészett ital hatására bajtársaimmal együtt a megszokottnál is rondábban beszéltünk, üvöltöztünk.