– Megőrizzük a nyugdíjak vásárlóértékét – jelentette ki 2014 őszén hazánk egyszemélyi vezetője az Idősügyi Tanács ülésén. Sokan hittek neki.
   Napjainkban szép nyugdíjat kaphat az, akinek magas volt a fizetése és ha vállalkozóként ő maga, vagy alkalmazottként munkáltatója rendszeresen fizette utána a szükséges járulékokat. Ellenkező esetben, hacsak nincs komoly megtakarítása, nagyon is sanyarú évek elé nézhet. Hasonlóan azokhoz a nyugdíjasokhoz, akik régebben vonultak nyugalomba, mert nekik, leszámítva a kevés számú jó ellátmányban részesülőket, egyre kevesebbet érő időskori juttatásból kell életben maradniuk, rossz esetben gyerekeiket, unokáikat támogatniuk.
   Miután a magyar rendszerben 2013 óta sem járulékplafon, sem nyugdíjplafon nincs, a nagyon magas keresetű dolgozók nyugdíja az eget verdesi, miközben hetvenezren havi 50 ezer forintnál is kevesebb járadékból tengetik életüket. Nem számíthatnak gondtalan nyugdíjas évekre azok sem, akik minimálbérre esetleg annál kisebb jövedelemre vannak bejelentve, vagy kisadózó vállalkozók, katások.
   A hivatalos adatok szerint 2020-ban az átlagnyugdíj mintegy 142 ezer forint volt, de ez a „hatalmas” szám megtévesztő, mert az átlagot jelentősen emeli az, hogy a mintegy kétmillió nyugdíjasból körülbelül 36 ezren 350.000 forintnál magasabb, míg több mint harmincan egymillió forintot is meghaladó nyugdíjat kapnak.

Vízpart. Litkei József alkotása (20. század második fele).

A minap írtam arról, hogy egy közelmúltbeli, tíz európai országra kiterjedő felmérés szerint hazánk lakosai az alvás minőségét, mennyiségét tekintve a legrosszabb helyen állnak. Ha nem is világra, de Európára szóló rossz alvók vagyunk. Az okokat elemezve úgy véltem, hogy a kényelmetlen ágy, a horkoló házastárs, bulizó, tévét, valamilyen lejátszót bömböltető szomszéd, a hálószobába beszűrődő utcai zaj mellett a túlfűtött hálószoba is oka lehet a rossz éjszakának. Egy-két nappal később hivatalos megerősítést is találtam felvetésemre. A hálószoba ideális hőmérsékletéről, napjaink egyik legfontosabb problémájáról ugyanis mintegy 10 000 embert kérdeztek meg Dániában, Németországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban, Olaszországban, Romániában, Svédországban, Csehországban, Törökországban és Magyarországon.
   Az adatokból kiderül, hogy még a tavaszi meleg is kevés nekünk a hálószobánkban, mert a magyaroknak csupán 4 százaléka alszik 18 fokban, 19 fokban már 6 százaléknyian, 20 fokban pedig a megkérdezettek 21 százaléka. Polgártársaink 11 százaléka például 25 fokos vagy még annál is melegebb szobában tud a legjobban aludni.

Egy baljóslatú novemberi napon a kormány a koronavírus-fertőzések fokozott terjedése miatt kitiltotta a közönséget a csapatsportok mérkőzéseiről. Ekkortól szorultak ki Európában utolsóként Magyarországon a nézők az új, sok-sok adófizető által összedobott milliárdokból felépült labdarúgó-stadionokból is. A késlekedés egyébiránt vitathatatlanul hozzájárult a járvány hazai berobbanásához.
   Az ürességtől kongó lelátók eleinte igencsak lélekpusztítók lehettek a sok tízezres – idehaza többnyire csak párezres – nézősereghez, zajos, rigmusokat skandáló szurkolókhoz szokott profiknak, talán csak a játékvezetők könnyebbültek meg, nem volt rajtuk egy-egy ítéletük nyomán a közönség ellenszenve okozta nyomás. Németországban, a labdarúgók első osztályú bajnokságában kezdtek először azzal kísérletezni, hogy ha már nincsenek is jelen a nézők a meccseken, a játékosok legalább érezzék úgy, mintha tízezrek szurkolnának nekik, ezért a mérkőzéseken felvételről bejátsszák a közönség hangos szurkolását. Mára olyannyira sokat fejlődött mindez, hogy egy-egy kiemelkedő pillanatban, izgalmas helyzetnél, gólnál már az odaillő zenebonát lehet hallani. Nem úgy, mint a tévék vígjátéksorozatainál, amelyekben nemegyszer egy komolyabb mondatnál is harsány röhögést vágnak a képek alá.

Strandolók a tónál. Áron Nagy Lajos alkotása (1958).

Számtalan ismerősöm van, aki már panaszkodott nekem az alvási nehézségei miatt. Nem ritkaság ez, világszerte nagyon sok a rossz alvó, túlzottan is felfokozott, zaklatott, rohanó világban élünk, tele harccal, gonoszsággal, veszéllyel, kihívással, csábítással, akadállyal. Az emberek egy része munkahelyi, családi gondjai miatt alszik rosszul éjszakánként, mert – ahogy éppen a minap egyik igen kedves ismerősöm mondta – egész éjjel kavarognak a fejében a gondolatok és ennek az állandó kialvatlanságnak a hozadéka a figyelmetlenség, tartós fáradtság, enerváltság, érdektelenség, az ezekkel járó rossz teljesítés.
   Mint a minap kiderült, sajnos oly sok más mutató mellett az alvás minőségében is Európában sereghajtók, a legrosszabb alvók vagyunk, legalábbis azok között, akiket erről megkérdeztek, ugyanis a magyar emberek kétharmada stresszesnek vallja magát és 38%-uk nincs megelégedve alvásának minőségével sem. Mindez az Ipsos és a Huawei Technologies tíz országban végzett, nemzetközi kutatásának adataiból tűnik ki.
   A rossz alvásnak egyébiránt egyszerű okai is lehetnek, például egy kényelmetlen ágy, túlfűtött szoba vagy horkoló házastárs, bulizó, tévét, valamilyen lejátszót bömböltető szomszéd, a hálószobába beszűrődő utcai zaj és így tovább.

Akinek szervátültetésre van szüksége, vagy közvetlen környezetében van ilyen műtétre váró ember, az tudja, hogy a várakozás komoly versenyfutás az idővel az életért. A transzplantáció érzelmi kérdéseket is felvet, hiszen bár vannak élődonoros szervátültetések, amikor például egy egészséges családtag, vagy jóbarát ajánlja fel rokonának, barátjának fél veséjét, májszegmentjét vagy tüdőlebenyét, de többnyire ma még egy ember halála szükséges ahhoz, hogy szervei mások életét megmentsék, meghosszabbítsák.
   Világszerte rengetegen szorulnak szervátültetésre. Hazánkban egy évvel ezelőtt ezer ember várt valamilyen szervre, miközben egyetlen év alatt majdnem 600 új beteg került a várólistára. Nyilvánvalóan az ezekhez a rendkívül összetett és drága műtétekhez szükséges emberi szerveket jobb lenne egy gyártósor végén levenni a futószalagról, de erre még várni kell. A beültethető szervek iránti nagy igény új megoldásokra ösztönzi a tudósokat, a biotechnológiai cégek gőzerővel keresik a megoldást. Ahogy az egyik tudománnyal is foglalkozó portálon olvasható, a marylandi Revivicor cég most először kapott engedélyt arra, hogy a genetikailag módosított sertések szerveit ültethessék át emberekbe, így hamarosan el is végezhetik az első disznóból emberbe történő szervátültetést. (A valóság itt éri utol a fikciót, hiszen Margaret Atwood jövőben játszódó Guvat és Gazella című könyvében a tudósok már kedvükre formálgatják az emberek és állatok génjeit).
 

Hetesfogat Debrecenben. Wagner Sándor alkotása (1886).

Híve vagyok a modernizációnak, benne a digitális ügyintézési lehetőségek fejlesztésének. Sokakkal ellentétben tetszik az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér, az EESZT, amelynek része az e-recept is. Örülök, ha igazolványaim érvényességének meghosszabbítását, egyéb hatósági, banki ügyeimet otthoni számítógépemről intézhetem, mellőzve a sorban állást, idegeskedést. Mindez igaz, ha a portálok szerkesztői – bocsánat mindenkitől, magamat vettem példának – „hülye barátra” készítik a felületet, vagyis olyanra, amelyen egy informatikailag képzetlen ember is elérhet a céljához.
   Amikor először hallottam arról, hogy a Magyar Posta megszünteti a belföldi tértivevényes levelek, küldemények tértivevénylapját, ezt is elismeréssel nyugtáztam. Mindez addig volt igaz, míg az egyik időnként ilyen leveleket küldeni kényszerülő kisvállalkozó ismerősöm mint interneten jártas embert meg nem kért arra, segítsek neki regisztrálni és beüzemelni az úgynevezett e-postakönyvet. S ha már mindezt megtettem, menjünk végig a levélfeladás módozatain, hogy a későbbiekben egyedül is meg tudja tenni.
   A regisztrációval gyorsan végeztünk és ha már ilyen ügyesek voltunk, neki is álltunk egy kis gyakorlásnak, hogy ha élesben kell mindezt végeznie, ne álljon ismerősöm a gép előtt, mint a bibliai Bálám szamara, vagyis tehetetlenül és bambán. A bajok itt kezdődtek.

Sokaknál értetlenséget, tiltakozást váltott ki hazánk egyszemélyi vezetőjének bejelentése, miszerint az Európai Unióban még nem engedélyezett kínai koronavírus-elleni vakcina beszerzésére adott utasítást, amelyre az unió – ő kifinomultabban fogalmazott – teszetoszasága miatt kerül majd sor. Csak a pontosítás végett: az Európai Unió valamennyi tagállama egyetértésével kerül sor a szövetségen belül engedélyezett oltóanyagok beszerzésére, amelyeket aztán az államok lakosságának arányában a legyártásukat követően egyidejűleg osztanak szét. Nem kevésről, több gyártó bevonásával közel kétmilliárd adagról van szó. Tegyük azt is hozzá, hogy ezek igen fejlett, modern gyógyszerek, amelyek jelenlegi ismereteink szerint a világszerte már beadott sok százezer dózis után sem fejtettek ki komoly mellékhatásokat, és hatékonyságuk is jóval 90 százalék feletti.
   Az orosz és kínai vakcinákkal szembeni hatalmas hazai ellenállás alapja, hogy e két államból származó információk sok esetben torzítottak, alapvető részleteket, veszélyeket titkolnak el, nehogy az országok gyengének látszódjanak. A nagy Szovjetunióval kényszerült negyvenévnyi együttélésünk erre igencsak megtanított bennünket és a napi híreket olvasva sokszor szembesülhetünk a kínai valóság és propaganda közötti különbséggel is. Ez a kiválónak kikiáltott vakcináik esetében is így van. Ráadásul a kínai oltóanyag egy száz évnél is régebbi technológiára épül, miközben elérhetőek a 21. századi technológiákkal kifejlesztett anyagok is.

A minap a kezembe akadt egy egyforintos. Csendesen megbújt a konyha mindenes (mindent bele, ami valamikor valamire még jó lehet) fiókjában. Meglepetten nézegettem, már alig emlékeztem rá, hogy mennyire parányi. Mérete arányban állt a kivonása kori értékével. Február végén lesz tizenhárom éve, hogy a Magyar Nemzeti Bank kivonta a forgalomból a kétforintossal egyetemben. A készpénzes tranzakciók, vagyis például a boltokban a vásárolt termékek árainak vagy a közüzemi számlák csekkjeinek kifizetésekor az összeget azóta 0-ra lefelé, vagy 5-től felfelé kerekítjük. 
   Serdülőkorú gyerekeink, unokáink már nem is ismerik e pénzérmét, legfeljebb ha náluk is meglapul valamelyik fiókban egy ilyesfajta pénzecske. Pedig egykor nem csak az egyforintosnak, de váltópénzének, az 1892 óta létezett és a forgalomból 1999-ben végképp kivont fillérnek is volt értéke. Említhetjük klasszikus hivatkozási alapként a negyvenfilléres zsemlét és kiflit, vagy az egykor oly népszerű ötvenfilléres fagylaltot, az ugyanilyen árú busz, vagy villamos vonaljegyet, a hetvenfilléres átszállójegyet, esteleg azt, hogy 60 fillérért sokáig lehetett telefonon beszélgetni. Na persze, ha valakinek volt akkoriban telefonja. 

Utcarészlet alakokkal. Olejnik Janka alkotása (20. század első harmada).

Gyakran olvashatjuk a hírek között, hogy egyik-vagy másik állampárti politikus valamelyik nap éjfél előtt egy perccel benyújtott törvényjavaslata legkésőbb harmadnapra már törvénnyé is válik. Az is rendszeres, hogy a törvénymódosítások nem az eredeti törvényben, hanem valamilyen salátatörvényben jelennek meg. A salátatörvény az olyan törvények megnevezése a közbeszédben, amelyek egy füst alatt számos, akár több tucatnyi különböző jogszabályt is módosítanak.
   A minap kezembe akadt az ügyvédek egyik szakmai lapjának tavalyi utolsó száma, amelyben többek között megyei, nagyvárosi kamarai elnökök írásai is olvashatók. Ezekben olyan mondatok szerepelnek, mint: „sokkolóan hat az ügyvédségre a törvényalkotási dömping”, vagy „ez nem csak megnehezíti a jogalkalmazást, hanem bizonytalanná is teszi, egyre nagyobb fokú és széles körre ható jogbizonytalanságot okoz”.
   Az emberek e mondatok nyomán sem fogják sajnálni az ügyvédeket, akiket mindaddig cseppet sem kedvelnek, amíg össze nem ütköznek a joggal és nincs szükségük hathatós védelemre. Ez pedig a mai túlszabályozott világban csak idő kérdése. És itt nem kell bűncselekményre gondolni, elég, ha valaki válik, gyermekelhelyezést, vagyonmegosztást kér, cégének nem fizeti ki a megrendelő az elvégzett munka díját, valamilyen kára miatt vitája támad a biztosítóval, lakást vesz, vagy cserél, szóval millió olyan területe van az életnek, amelyhez jogtudós, vagyis ügyvéd kell.