Delelő tehenek. Edvi Illés Aladár alkotása (20. század eleje).

- Az én testemről csak én dönthetek!
   Napjainkban és nem csak a túlpolitizált Magyarországon, de világszerte is nagy az oltásellenesek száma, miközben naponta a Földön tízezrével halnak meg emberek a koronavírus miatt és több százezres nagyságú a napi új fertőzések száma, az életünket pedig súlyos járványügyi korlátozások keserítik.
   A vírusellenesek érvei sokfélék, a szúrástól és az ismeretlen vegyi anyagtól való félelemtől a különféle konspirációs teóriákig. És persze ott köztük van a tiltakozók önérzete is, nehogy már más mondja meg nekik, hogy mit engedjenek beadni a szervezetükbe, vagy mit ne. 
   Az oltáselleneseknél mostanában az veri ki a biztosítékot, hogy miközben az oltás önkéntes, sok országban bizonyos tevékenységeket az oltás felvételének igazolásához akarnak kötni. Felmerült, hogy országhatárt csak az léphessen át, repülőre az szállhasson, tömegrendezvényen az vehessen részt, munkába az állhasson a gyárban, irodában, akinek már igazolása van arról, hogy beoltották a koronavírus elleni vakcinával.

Sokan rossz néven veszik, ha valaki azt állítja, hogy a magyarok rasszisták, antiszemiták, cigányellenesek és gyűlölik a bevándorlókat. Nagy általánosságban mindezt tényleg nem lehet kijelenteni, ámbár ha a 2018-ban megjelent Romaellenesség és antiszemitizmus Magyarországon című tanulmány megállapítását idézzük, amely szerint „bár a mesterségesen szított bevándorlásellenesség minden más ellenségképet háttérbe szorított, a romaellenesség és az antiszemitizmus mértéke a felmérések szerint nem csökkent”, a kép már messze árnyaltabb.
   A napokban jelent meg az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 37 országban készült friss felmérésnek eredménye, amelyből kiderül, hogy Magyarország hatalmasat zuhant azon a listán, amely azt mutatja, hogy a helybeliek szerint az ő településükön egy etnikai kisebbséghez tartozóknak, más szexuális irányultságú embernek, vagy bevándorlónak jó-e élni.
   Az eredmények tanúsága szerint míg 2008-ban Magyarországon a válaszolók több mint ötven százaléka érezte úgy, hogy az OECD-átlagnál jobb körülményeket biztosítunk a felsorolt kisebbségi csoportokban élők számára, addig 2018-ra az összes vizsgált ország közül már Magyarország szorult az utolsó helyre a parányira, mintegy 12 százaléknyira zsugorodott pozitív véleménnyel.

A rendkívüli idők különleges megoldásokat igényelnek, a szokatlan kihívások rendhagyó tetteket. Azt nem állíthatjuk, hogy az elmúlt év, amelynek során megtanultunk együtt élni a korábban sohasem látott ellenséggel, a koronavírussal, ne változtatta volna meg az életünket, szokásainkat. De az ember már csak olyan lény, hogy amihez lehet, alkalmazkodik. Elfogadtuk, ha nem is könnyen a kijárási korlátozásokat, a szolgáltatások jelentős részének leállását, tavasszal megpróbáltuk túlélni a covidosok ellátásán, kezelésén és a sürgősségi beavatkozásokon kívül hónapokig szünetelő orvosi vizsgálatok, ellátások hiányát, beleszoktunk az otthonról dolgozásba, a home office-ba és alkalmazkodtunk még számtalan olyan előíráshoz, történéshez, amilyen korábban legfeljebb csak tudomány-fantasztikus filmekben voltak látható. Vagy még ott sem.
   Egy-két hónap alatt komoly iparág jött létre az arcmaszk gyártásában, mert sok minden nélkül indulhatunk manapság munkába, iskolába, vagy bevásárolni, de e tenyérnyi szövet nélkül aligha.

Budai villa. Ősz Dénes alkotása (20. század második fele).

A gondolkodás fárasztó tevékenység, olyannyira, hogy szép számmal akadnak, akik csak módjával próbálkoznak vele. Tapasztalhatjuk ezt egyik-másik beszélgető-, vagy vitapartnerünknél, munkatársunknál, barátunknál, családtagunknál. De ne legyen kétségünk, nekik is sok esetben hasonló véleményük lehet rólunk. Mármint, hogy nekünk is nehezünkre esik e kényes és fontos művelet.
   Olvastam a minap, hogy az emberek sokszor választanák inkább a fájdalmat, mint a túl kemény gondolkodást. Minderről a Live Science című portálon megjelent érdekes tanulmányban írnak, pontosabban arról a kutatásról, amelynek során az abban résztvevők többnyire vonzóbbnak találták eltűrni a fájdalmat, mint egy-egy memóriafeladatot megoldani. A vizsgálat 39 résztvevője közül ugyanis csak egy ember választotta a fájdalom elviselése helyett minden alkalommal a memóriafeladat elvégzését.
   Akit érdekel a kísérlet, bizonyára igen gyorsan megtalálja leírását az interneten, így hát azzal nem foglalkozom, mert nem az a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a 21. század embere, akinek szinte már minden ténykedése gondolkodáson kellene hogy alapuljon, még akkor is, ha mindinkább okos eszközök, gépek veszik körül és segítik a tevékenységét, nem szívesen gondolkodik és ha teheti elkerüli ezt a sok energiát igénylő feladatot.

Gyár Budapest külterületén. Magyar Mannheimer Gusztáv alkotása (1893).

Nem rengette meg a magyar közéletet, nem okozott nagy érzelmi vihart az hír, hogy egy rendeletével igen jelentősen megemelte a kormány az olimpiai érmek, helyezések jutalmaként adandó összegeket.
   Előrebocsátom, hogy miután fiatal felnőtt koromig versenyző voltam, később közel két évtizedig edző, vezető edző, majd sportvezető egy könnyű sikerrel cseppet sem kecsegtető, rengeteg munkát igénylő sportágban és a sport tizenkét éves koromtól a mai napig kihagyhatatlan része az életemnek, némiképpen belülről tudom értékelni e jutalom jogosságát, vagy éppen jogtalanságát.
   A kormány mostani rendelete nemcsak az olimpiai játékokra, hanem több más szakszövetség versenyeire is vonatkozik. Az új rendszer szerint a nyári vagy téli olimpián nyert aranyérem esetén az eddigi 35 millió forint helyett nettó 50 millió forintos jutalomban részesül a sportoló. Az ezüstéremért 35,7, a bronzért pedig 28,5 millió forint jár és még a nyolcadik helyen végzett sportoló is kap 2,8 millió forintot. Még ha bosszantóan magasnak is tűnik a munkából élők számára talán csak 15-18 év alatt megkereshető pénzösszeg, higgyék el, a sportolók megérdemlik, ahogy tán még jobban a paralimpiai versenyeken érmeket szerzettek, bár ők az aranyért „csak” 17,5 millióval lesznek gazdagabbak és a további helyezettek is ennek arányában kapnak kevesebbet, mint az ép mozgású sporttársaik.

Esti Tabán. Szlányi Lajos alkotása (19. század vége, 20. század eleje).

- Papa, mit szólnál hozzá, ha idén nem állítanánk fát?
   Az idős, szürkésfehér hajú férfi lassan felnézett az újságjából és mintha valahonnan messziről tért volna vissza, bizonytalanul kérdezte:
   - Fát? Miféle fát?
   - Hol jársz ember – háborgott a felesége – te sohasem figyelsz rám? Mindjárt itt a karácsony, nyilvánvalóan a karácsonyfáról beszélek!
   - Látod, hogy olvasok – válaszolta lemondón a férfi. – Szóval, miről is van szó?
   - Csak arról, hogy itt van ez a koronavírus-járvány, idén emiatt nem jönnek haza karácsonykor a gyerekek, mi sem megyünk sehova, az unokákat is csak a számítógépen keresztül láthatjuk, szóval csak ketten leszünk. Arra gondoltam, hogy a kertből hozok egy szép kis fenyőágat, pár gyertyával, árvalányhajjal feldíszítem ide a komódra aztán idén csak ennyi lesz. 
   - Na végre, hogy eljutottál idáig! Évek óta ezt mondom, de te mindig ledorongolsz, hogy fa nélkül nem karácsony a karácsony. Egyre nehezebb nekünk már hazacipelni a fát, megküzdeni a felállításával, díszítésével, aztán meg a lebontásával. Itt az ideje változtatni!

Feltételezem, hogy az emberek döntő többsége abszolút tájékozatlan a villamosenergia termelésének, fogyasztóhoz juttatásának technikai, technológiai feltételeiről. Így vagyok én is, éppen ezért nemigen foglaltam még állást a Paks II. atomerőmű-építésének ügyében. Egyszerűen nem értek hozzá. Ha valami nem tetszett ebben az ügyletben, az a nemzetközi versenyeztetés hiánya volt, mert lehet, hogy kaphattunk volna jobb, korszerűbb, olcsóbb létesítményt is a pénzünkért.
   Annyit persze tudok, hogy áramot sokféle módon lehet termelni. Vannak fosszilis üzemanyagot elégető erőművek, termelhetünk áramot többek között vízzel, napelemekkel, szélerőművekkel és atomhasadással is. Ez utóbbi egy viszonylag tiszta, évtizedekig működtethető technológia, csak hát az embernek mindig Csernobil, vagy Fukusima jut az eszébe. Túl sok volt mindkét katasztrófa nyomán az áldozat, hogy elfelejtsük azokat.
   Amikor otthon felkapcsoljuk a világítást, bekapcsoljuk a tévét, számítógépet, a hűtőből kivesszük a hideg ételt, italt, használjuk a mosó-, vagy mosogatógépet, természetesnek vesszük, hogy a konnektorban ott az áram. Áramszünetek idején érezzük csak, hogy mindez mit is jelent számunkra.

Csendélet madarakkal és mókussal. Bogdány Jakab alkotása (1710 táján).

Ha körülnézünk megszámlálhatatlan tárgyat látunk környezetünkben. Eszközök sokasága uralja a világunkat. Mára ez már teljességgel természetes lett számunkra, hiszen ha például a természetbe vágyunk, akkor is járművel megyünk oda, megfelelő ruházatba öltöve, műanyag kulaccsal, bicskával, esőkabáttal a hátizsákunkban, okostelefonnal a zsebünkben és még ezernyi apró tárggyal, amelyek egy ilyen kis sétánál is elengedhetetlenek. 
   Nem véletlen tehát, hogy az év végére az emberek alkotta tárgyak össztömege meghaladja majd az élőlények össztömegét. Az izraeli Weizmann Tudományos Intézet kutatói szerint ugyanis a Földön az emberek alkotta tárgyak tömege hamarosan eléri az egy teratonnát, vagyis az egybillió (ezermilliárd) tonnát. Óriási szám, ha nem matematikus az ember, szinte fel sem foghatja, pedig ez a hihetetlen nagyságú tömeg meghaladja a teljes növényzet, ember- és állatvilág össztömegét. A kutatók úgy becsülik, hogy ha nem változtatunk szokásainkon, és a termékek előállításában minden ugyanígy folytatódik, 2040 már megháromszorozódik az általunk előállított termékek tömege, vagyis körülbelül három teratonna lesz.
   Ehhez persze hozzájön az is, hogy az emberiség létszáma hihetetlen gyorsasággal nő és ezen még egyik járvány, vagy világháború sem tudott érdemben változtatni. S miközben megállíthatatlanul nő az emberi populáció nagysága, az abban lévő egyes egyedek az előttük születettekénél is több tárgyat akarnak használni. Ha csak a magunk tárgyhasználatára gondolunk, hogyan marasztalhatnánk el ezért bárkit is?
   A kérdés viszont az, hogy meddig tűri mindezt a Föld, mikor ráz le bennünket magáról. A COVID-járvány ízelítő abból, hogy mi lesz az emberiséggel, ha komolyra fordulnak a dolgok a természet és az emberiség között. Szinte biztos, hogy hosszabb távon a természet kerül ki abból győztesen.

Sok évtizedes emlékeim alapján valószínűleg tíz ujjamon meg tudnám számolni, hogy hány, az enyémtől eltérő szexuális hajlamú férfiemberről tudok, nőkhöz testileg vonzódó hölgyet meg még kevesebbet ismerek. Nyilván többen voltak, vannak, de irányultságuk rejtve maradt előttem. S hogy tisztázzuk is, én csak egy átlagos, az alaptörvény előírásainak megfelelő „az anya nő, az apa férfi” típusú ember vagyok és erre, ha odáig züllik a világunk, életem egy-egy korszakából tanúkat is fel tudok vonultatni.
   Azt is hozzá kell tennem, ahogy az átlagostól eltérő szexuális vonzalmú emberekkel, úgy szexuális életükkel sincs bajom mindaddig, amíg ezirányú tevékenységeiket a maguk körében végzik. Ahogy azt a heteroszexuálisoknak is illene.
   Nyilvánvalóan minden olvasóm, aki 2020 decemberében még érdeklődött a közélet iránt tudja, hogy e gondolatsort az állampárt alaptörvényét író, abba minden családi és keresztényi elvet beleszerkesztő, azokat a nyilvánosság felé is közvetítő politikusnak egy brüsszeli homoszexuális buliban, kábítószert birtokolva, komédiába illő menekülése közbeni lebukása indította el bennem.
   Leszögezem: sohasem ítélném el az illető politikus urat azért, hogy a férfiakat szereti. Szíve joga és gondolom nincs is egyedül pártjában e vonzalommal.