Még azoknak is érdekesek lehetnek a brit politikában zajló zavaros események, akik nem csak a külpolitika iránt mutatnak teljes közömbösséget, de még a saját jogaikat, pénztárcájukat, szabadságukat befolyásoló hazai történések sem érintik meg komfortérzetüket.
   Az már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a brit válság az Európai Unióból való kilépésről döntő népszavazás eredménye. Érdekes lenne ismerni azoknak az embereknek a mostani véleményét, akik átgondolatlanul, a kelet-európai munkavállalókkal szembeni ellenszenvük és Nagy-Britannia világhatalmi létének bűvöletében szavazták meg az unióból kilépést. És akik most munkanélküliek, a megtakarításaik hóként olvadnak a nagy inflációban, szolgáltatásaik akadoznak az uniós munkavállalók hiányában.
   Mindez azért is érdekes, mert idehaza a hivatalos kormányzati politika az egyszemélyi vezetőnk útmutatása alapján látványosan igyekszik távolodni az országunk számára békét, gazdasági biztonságot is adó EU-tól. Bár csak részben, mert a közösség pénzére továbbra is égetően szüksége van az országnak, hiszen mint olvasni, elfogyott a valutánk és a drasztikus infláció mellett ezer sebből vérzik a költségvetésünk és gazdaságpolitikánk is.
   Azért is izgalmas kérdés számunkra a britek vesszőfutása, mert hazánk polgárainak számottevő része magáévá teszi az országvezető nyugatellenességét és testvériségét az orosz hatalommal. Azt nagy valószínűséggel az átlagember sohasem fogja megtudni, hogy az oroszok mivel köthetik magukhoz egyszemélyi vezetőnket, aki leginkább képviseli az orosz érdekeket az unióban, de a nép egyszerű gyermekei körében szépen gyűlnek az elméletek.

Komp a Tiszán. Réti Zoltán alkotása (1976).

Kihúztam a gyufát, de nagyon. Pontosabban nagyon sokat.
   Történt, hogy úgy döntöttünk, készítünk ebédre valamilyen egyszerű ételt. Már csak a gáztakarékosság okán sem égethettük órákig a gáztűzhelyet, de közrejátszott az étel egyszerűségében az is, hogy mindössze pár összetevőnk volt éppen otthon a fagyasztóban.
   Míg én az előkészítéssel foglalatoskodtam, párom vállalta, hogy az ebéd elkészítésének első lépéseként begyújtja a tűzhely sütőjét. A harmadik bedöglött gyufaszál után bosszúsan dobta oda nekem a dobozt, mondván, ez vacak, nem gyullad meg, próbáljam meg én. Laza mozdulattal vettem hát ki az első gyufaszálat, amelynek aztán játszi könnyedséggel törtem le a fejét, ahogy végighúztam a dörzsfelületen. Gyulladásról így szó sem lehetett.
   Ezt követően óvatosabb lettem, kezdtem lassan, kisebb erőbedobással, majd mind több erővel és lendülettel tovább. Hol a gyufafej gyúlékony gömbje pattant le, hol a szál tört ketté. A sokadik gyufaszál elpocsékolása után újabb dobozok után kutattam. Találtam is vagy négyet, mindet az egyik nagy szupermarketből szereztem be és tartottam száraz helyen. (Tartsd szárazan a puskaport! – mondta évszázadokkal korábban Oliver Cromwell angol hadvezér is, bár ő nem éppen a szupermarket gyufájára gondolt).

- Menj és vedd át Pityu díját, ez a gyerek már megint eltűnt, biztosan valahol egy lánynak csapja a szelet – lépett hozzám az edzőnk az egyik győri, vagy talán szolnoki evezősverseny eredményhirdetése előtt.
   Nem volt nagy cécó, nem az olimpián voltunk, az ünnepélyes díjátadás annyiból állt, hogy a versenyzők körbeállták a díjátadókat, akik aztán a győzteseket, helyezetteket szólították és nyakukba akasztották az adott érmet. Amikor az egypárevezős győztesének neve elhangzott, edzőm kérésének megfelelően indultam kifelé, de legnagyobb megdöbbenésemre a másik oldalról meg Pityu jött és odamorogta: mit akarsz, én nyertem!
   Nem voltam a dobogósok között, ezzel nem is volt bajom, tudtam, hogy tőlem telhetően tisztességgel küzdöttem, sokkal inkább azzal, amit akkor éreztem, amikor visszakullogtam a helyemre. Volt abban szégyen a vélt nevetségesség miatt, becsapottság és még jó néhány olyan keserű íz, amelyet nem is tudtam nevén nevezni. Pedig a körben állók zöme mit sem értett az egészből, talán észre sem vette azt, amit én akkor megszégyenülésként éltem meg.
   Az eset több mint fél évszázaddal ezelőtt történt és bár nemigen szoktam kudarcok emlékét hordozni magamban, ez az ifjúkori eset kudarcérzete máig megmaradt. Ahogy korosztályomat látom, az eset szemtanúinak egy része talán már nem is él, aki meg igen, vélhetően egyáltalán nem emlékszik arra, amit én, ha évekig nem is gondolok rá, mindmáig egyfajta betokosodott szálkaként őrzök magamban.

Szobabelső. Pádua Kálmán alkotása (20. század első harmada).

Huszonötödik évemben jártam, amikor megvettem, első Trabantomat. Alig nézett ki fiatalabbnak nálam, de így is csak néhanapján kellett valamit szerelnem rajta. Mindez nem volt vállalhatatlan kihívás, mert a technikumban tanultam motorszerelést is, igaz, a dízel mozdonymotorok csak igen távoli rokonságban álltak járgányom parányi benzines szívével.
   Az autó azóta is életem része, noha a fél évszázaddal ezelőtti autózás köszönőviszonyban sincs a maival, akkoriban ugyanis csak töredéke volt a négykerekűek száma a mostaniakhoz képest. Miután évtizedek óta vidéken élek, e járművek nagyban megkönnyítették az életemet.
   A minap a fővárosban volt dolgom és a nagyváros budai oldaláról kellett átjutnom jó messzire a pesti oldalra. Számoltam a reggeli csúcsforgalommal, a Budapest szerte bárhol kialakulni képes dugókkal és úgy gondoltam, hogy tömegközlekedéssel, amely jelen esetben egy-egy villamos és busz-, továbbá két metróutazást jelentett, hamarabb célomhoz érek, mint az autóval.
   A tanórák kezdete előtt kellett indulnom és már a majdnem zsúfolt villamoson komoly tanulmányokat folytathattam arról, hogy hogyan is zajlik ma egy közösségi utazás. Annyi rosszat olvasok a budapesti tömegközlekedésről, hogy számomra üdítő volt a járművek tisztasága, gyorsasága, a pontos tájékoztatás és hogy várakoznom alig pár percet kellett csak alkalmanként.
   Az oda-vissza utam másfél órás volt, ezalatt utastársaimat is jól megfigyelhettem. Így megtudhattam, hogy akinek nincs mobiltelefon a kezében, nem szörfözik rajta, nem hallgat teljesen magába fordultan zenét, az nem is igazi trendi utazó. Aztán a metrók mozgólépcsőin megszámlálhattam, hogy bár megint nagyon sok a covidos beteg, maszkot jó, ha minden századik ember hord.
   Annak felismeréséhez is vezetett vizsgálódásom, hogy erősen kiment a divatból az ülőhelyek átadásának szép szokása.

Azt senki sem állíthatja, hogy kormányunk ne próbálkozna. Nagyon is teszi, mégpedig annak érdekében, hogy a magyar emberek sorsa jobb, az ország élhetőbb, a brutális infláció alacsonyabb, a fizetések magasabbak legyenek és így tovább. Tömérdek éjfél előtt egy perccel beadott és legkésőbb harmadnapra elfogadott törvénytervezettel igenis számtalan próbát tesz. Ez még akkor is dicsérendő, ha ezekkel a kiváló próbálkozásokkal, cselekedetekkel sokaknak megy az idegeire és nem mellesleg romlik igen sokak életminősége.
   Sok más mellett, például a kata adóforma év közbeni kicsinálásával, a közüzemi költségek szinte azonnali drágításával, a gránitszilárdságú alaptörvény eddigi tizenegy módosításával és még számtalan, általában kisebb-nagyobb közösségeket, de inkább tömegeket érintő változtatásával tartja a kormányzat folyamatosan ébren a polgárok figyelmét, dolgoztatja az agyakat, edzi a túlélési képességeket.
   Aztán itt vannak az egészségügy, mint előbb vagy utóbb mindenkit érintő intézmény működésének jobbítása iránti szüntelen és előre mutató próbálkozások is. Mindez annak fényében még izgalmasabb, hogy az Ipsos által nemrégiben készített és a világ 34 országára kiterjedő kutatásának eredménye szerint az összes vizsgált ország lakosai közül mi, magyarok tartjuk legrosszabbnak a ránk váró ellátásokat, egészségügyi szolgáltatásokat, a gyógyítás lehetőségét, a gyógyulás esélyeit.

Tó a Tátrában. Ábrahám Rafael alkotása (20. század második fele).

Ki vagy rúgva!
   Alig akad valamirevaló amerikai film, amelyben legalább egyszer ne hangozna el ez az indulatos kifejezés (angolul: you’re fired). Amikor először hallottam, már akkor is bántó volt számomra, hiszen a magyar nyelv számtalan más, a helyzetnek jobban megfelelő kifejezést tud az állásvesztésre, egy párkapcsolat megszakítására, általában a szakításokra. Nyilván angolul, vagy éppen a némiképp más amerikai angollal is képesek lennének a munkáltatók udvariasabban közölni a felmondás sorsára jutó személyek felé a közös tevékenység megszakításának tényét.
   Az, hogy ez az agresszív kifejezés már a magyar nyelvbe is beszívódott, közkinccsé és a közbeszéd részévé vált, elsősorban az amerikai filmek szinkronjainak köszönhető, valamint a lefordított irodalmi alkotásoknak, és persze az internetnek. Sajnos a modern magyar irodalom, de leginkább az amerikai híreken alapuló internetes portálok is sikeresen honosítják meg e drasztikus, a kibékülésnek, egyezségnek, tárgyalásnak alig teret hagyó mondatot.
   Pedig lehetne ezt szebben is.

A budaörsi laktanya hosszú folyosójáról nyíltak az egyes szakaszok hálótermei, amelyekhez tartozott még egy közös mosdó- és fürdőhelyiség. A középen elhelyezett tartófal mindkét oldalán nagyobb tehéncsordának is elegendő helyet kínáló, horganyzott lemezből készült itatóvályúszerű mosdó futott hosszan, felül csapok várták friss vízzel a mosakodni akaró újoncokat. A hatalmas vizes helyiséghez tartozott még két zuhanyozófülke is, amelyekben az itatóvályú csapjaihoz hasonlóan csak hetente egyszer folyt meleg víz.
   A zuhanyozók még nyáron sem örvendtek nagy népszerűségnek, télen pedig igazi kihívás volt a kitört ablakú fürdőhelyiségben a jeges víz alatt ácsorgás. Saját szakaszomból mindössze csak a sportolók, vagyis ketten használtuk nap mint nap ezeket, a cselgáncsozó szakaszvezető és én, aki akkortájt evezős létemre kézilabdásként múlattam a szabadidőmet a megyei első osztályú Honvéd Vörös Sólyom SE-ben.
   Nem vagyok nagy katonatörténet-mesélő, nem sok társaságot szórakoztattam az elmúlt fél évszázadban az egykor történtekkel, legfeljebb egy-egy novellámban olvashattak ilyen meséket olvasóim. Most is csak azért hoztam szóba mindezt, mert a hirtelen ránk tört nagy energiatakarékosság miatt másokhoz hasonlóan végig kellett gondolnom, hogy a gáz és áram terén hol tudom még visszafogni a fogyasztásomat.

Mediterrán tengerpart. Négely Rudolf alkotása (20. század első fele).

A napjaikat genderpánikban élőkre újabb csapás leselkedik. Már annak ellenére az is elkeserítő lehet számukra, hogy a kőbe vésett, gránitszilárdságú magyar alaptörvény 9. módosítása szerint az anya nő, az apa férfi, még mindig vannak, akik hisznek a gender, vagyis a társadalmi nem elméletében. Az ugyanis az egyénre bízza a döntést, hogy melyik nemhez tartozónak vallja magát.
   Anélkül, hogy e nagyon is érzékeny témában véleményt alkotnék, azt mindenképpen fel kell hoznom, hogy a nemi szerepek, ha tetszik, ha nem, erősen változóban vannak. Ma már csak a rendíthetetlenül zárt gondolkodású macsók világában léteznek tömegesen a világot teleszülő, napjaikat a konyhában, vasalódeszkánál töltő fejlett világbeli nők, a valóságban a lányok, asszonyok sok helyütt már tanultabbak mint a férfiak, szép számmal lesznek tanárok, orvosok, tudósok vagy cégvezetők. A férfiak közül pedig mind többen érzik kötelességüknek a háztartásban, gyereknevelésben segítést és nem roppan meg a gerincük, ha elmosogatnak, kiporszívóznak, vagy bevásárolnak, ráadásul sokuk még szívesen főz is.
   Az, hogy mi egy nő és mi egy férfi feladata, nagyon is változó, hiszen vannak királynők, női miniszterelnökök, hatalmas cégeknek női vezetői, akik tekintélyt, tiszteletet vívnak ki maguknak képességeikkel, munkásságukkal. Mellesleg egyikük másikuk talán még jól is főz. A szakácsok meg többnyire férfiak és vannak férfi takarítók, ápolók, női vezetőket szolgáló titkárok is.
   A szerepek változását jelzi az is, hogy a mai nők sokkal mélyebb hangon kommunikálnak, mint elődjeik és ez a férfiak és nők közötti változó hatalmi dinamika miatt alakul így.