Nagy valószínűséggel sokan nem értik, hogy mi miatt is kerülhetett sor a Brexitre, a britek távozására az Európai Unióból, de a szigetországban kialakult feszültségek, gazdasági gondok láttán joggal tehetik fel a kérdést: megérte?
   Idehaza az ország egyszemélyi vezetője és követői előszeretettel szidják az unió döntéshozói rendszerét, döntéseit. Eközben a magyar állampolgárok nagy többsége vagy unióbarát, vagy elfogadja az uniós létünket. Igaz, pár hete szinte átmenet nélkül tett hitet jeles vezetőnk is az uniós tagság mellett, bár ezt legtöbben csak újabb trükközésének érzik. De nézzük is, hogy ha egy olyan nagy, a világ gazdaságában meghatározó államszövetség, mint az Egyesült Királyság rövid távon biztosan, de valószínűleg hosszabb időszak alatt sem jár jobban az önállósodással, akkor mit várhatna Magyarországra a Huxit után?
   Az utóbbi hetek, hónapok során mind gyakrabban találkoznak az angol, észak-ír, skót és walesi lakosok látványosan növekvő árakkal, üzemanyaghiány miatt bezárt töltőállomásokkal, áruhiánnyal, kényszerű adóemeléssel. És miután a britek kilépésre szavazóinak zöme elsősorban az unió tagországaiból a szigetországban szabadon állást vállaló kelet-európaiak tömege miatt vágyta az önállóságot, most rájöhetett, hogy aki Nagy-Britanniába ment nem vette el a britek munkáját, hanem elvégezte helyettük mindazt, amit ők nem akartak, vagy amire nem voltak alkalmasak.

Régi motoros, pontosabban autós vagyok már a közutakon, közel ötven éve vezetek, így hát szép emlékeim vannak a közlekedők elmúlt fél évszázadban tapasztalt viselkedéséről. Akik mostanában nézik a közösségi portálokra feltett büntetőfékezős videókat, azt hihetik, hogy új jelenségről van szó, de ez tévedés. Az új az benne, hogy az autókba szerelt fedélzeti kamerák szaporodása révén mind többen láthatják az ilyesfajta közúti útonállást, bűncselekményt.
   Valamikor a nyolcvanas évek közepén egyik ismerősöm büszkén mesélte, hogy ősöreg autójával a budapesti Rákóczi úton haladt az Erzsébet híd irányába, de mögötte egy kedves autós társa lassúnak érezte őt, folyamatosan villogott, sőt megszegve még ezt a szabályt is, dudált rá. Ő figyelmeztetésként kétszer-háromszor fel- és lekapcsolta a hátsó világítását, a versenytárs ilyenkor fékezésként élve meg mindezt le is maradt, majd újrakezdte ismerősöm zaklatását. A fiatalember gondolt egyet, a járműve már sokfelé rozsdásodott, komoly karosszérialakatos munkákra szorult, így hát közelebb engedte magához az izgágát, majd hirtelen ráfékezett. Az illető, aki ezt is az előzőekhez hasonló „szívatásnak” vélte, ezúttal nem fékezett, bele is állt ismerősöm járművébe úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
   Sérülés nem történt, a baleset helyszínelése után egyikük büntetéssel, másikuk a kocsijavításhoz szükséges biztosítási pénz reményében távozott a helyszínről.

Csodálatos halászat. Balázs János alkotása (1921).

A derék benzinkutas olyan undorral nézett rám, mint a romlott húsra. Nyilván aznap már a sokadik értetlenkedő autós lehettem, aki a töltőállomás hirdetőtábláján, azon, amelyen óriási számokkal van kiírva az aznapi érvényes ár, nem ugyanazt az összeget olvasta, mint amennyit aztán a kút számlálója mutatott. 
   Azon cseppet sem csodálkozhatunk, hogy nem voltak napra készek a kút munkatársai és nem módosították a benzin és a gázolaj aznapi árának számait, mert már szinte követhetetlen az üzemanyagár-növekedése és ha csak három napot kivárnak, megtakaríthatnak egy tennivalót. Meglehet, a kutas fiatalember nem is az én felesleges kérdezősködésemre reagált nem titkolt undorral, hanem az üzemanyagárakról alkotott ily látványosan véleményt. (Ez a jobbik olvasata a viselkedésének).
   Az egyik rádió napi hírműsorában a minap azt elemezték, hogy vajon minek tudható be a már folyamatossá vált áremelkedés, az eddigi legmagasabb ár és mire számíthatnak az autósok. Mint kiderült a Brent olaj hordónkénti árnövekedése és a forint mélyrepülése, a dollár-forint igen rossz aránya okozza mindezt. De tegyük bátran hozzá, hogy az államnak kifejezetten jó a magas üzemanyagár, hiszen a benzin, dízel árát a jövedéki adó, a kőolaj-készletezési díj és a világ egyik legmagasabb áfája is növeli. Így aztán amint a jobb sorsra érdemes autós megnyomja a töltőkút csapját, máris súlyos ezreket tölt fel a költségvetés számlájára.

- Szabadság!
   Volt időszak a magyar történelemben, amikor így illett köszönni, pontosan akkoriban, amikor a szabadság még csak csírájában sem volt jelen az országban. Pedig a szabadság igen nagy kincsünk, vagy legalábbis kellene, hogy az legyen. Az egyik rádió reggeli műsorában például minden nap megkérdeznek valaki, hogy számára fontos-e a szabadság. Nemmel még senki sem válaszolt.
   A szabadság fogalmát nem egyszerű meghatározni, mert kinek-kinek mást jelenthet. A teljhatalmon lévő politikusoknak a mások sorsába korlátlan beleszólási lehetőséget, uralkodást, a feltétel és ellenőrzés nélküli gazdagodást jelentheti, az úrhatnámságot és kiváltságosságot is ideszámítva. Egy átlagos állampolgárnak a szabadság a békét, megélhetési, boldogulási lehetőséget, szabad mozgást és gondolkodást, a véleménynyilvánítás lehetőségét jelentheti, a bűnözőnek a két büntetése közötti időszakot és így tovább.

Heidelbergi táj. Abonyi Tivadar alkotása (1927).

- Nálad sem működik?
   Idehaza is valószínűleg tízezrek hívták ismerőseiket, barátaikat, családtagjaikat a kérdéssel, vajon csak náluk nem működik a legnagyobb közösségi portál, vagy másnak is van baja vele? Mint kiderült, október első hétfőjén megtörtént az elképzelhetetlen, hat órára leállt a Facebook a hozzá köthető Instagrammal, Messengerrel és WhatsAppal együtt.
    Most tapasztaltuk meg igazán, hogy az elmúlt években mennyire része lett életünknek a működését 2004. február 4-én megkezdő Facebook. A világhálón fellelhető adatok szerint már elérte a 3,5 milliárdot a havonta legalább egyszer a csoport felületeinek valamelyikére fellépő felhasználók száma, vagyis, ha így nézzük a világ népességének közel fele részese a nagy globális tereferének.
   A mostani leállás a tulajdonosoknak dollármilliárdokba került, a hárommilliárdál is jóval több használónak a megszokott foglalatosságuk csapágyába szorult követ jelentette. Az ilyen rettenetes tud szúrni, ha mondjuk a cipőbe hullik, de az könnyen orvosolható. Mint utólag megtudhattuk a digitális világban a baj kijavítása fájdalmasan hosszú órákba, a hatórás csend teméntelen pénzbe került.
   Érdemes elgondolkodni digitális világunk törékenységén. Ma a fejlett országok számtalan tevékenységüket az online térbe helyezik át és ez nagyon jó. Mindaddig, amíg működik.

A minap az egyik rádióadó reggeli beszélgetésében egy nagy tekintélyű közgazdász, egyetemi tanár nem kevesebbet állított, minthogy ma a magyar lakosság több mint 75 (!) százaléka az Európai Unió szegénységi küszöbe alatt él. Ez Bulgária után a térségben a legrosszabb szám. Sokan gondolhatták, hogy az adat hibás, de a szakember nem tévedett.
   A magyar népesség háromnegyedének ilyen alacsony életszínvonala különösen megdöbbentő annak fényében, hogy igen sűrűn jön szembe velünk olyan óriásplakát, reklám, amelyről ilyen vagy olyan összefüggésben olvashatjuk, hogy hazánk működik. Na, de akkor miféle csúf ármánykodás eredménye ez az értékelés?
   Egy ideje mindenki érezheti a bajt, ha csak az aznapi ennivalójáért tér be valamelyik boltba, vagy szédülve figyeli az üzemanyagok, építőanyagok mind sebesebben növekvő árát. Mert erősen mást mond a kormánypropaganda és mást tapasztal a polgár. De, hogy ne csak az érzetekre hagyatkozzunk, a bevezetőben említett adat egy tanulmányból származik, amely azt vizsgálta meg, hogy uniós szinten milyen a lakosok jövedelmi helyzete. Nem kell sokat kutakodni a neten, hogy az ember megtalálja az idén júniusában napvilágot látott kutatás összegzését. Az elemzés nem kifejezetten Magyarországról szól, hanem általában az európai helyzetről, de feketén-fehéren kiolvasható a ránk vonatkozó lényeg, miszerint 2005 és 2017 között nemzetközi összevetésben egy tapodtat sem léptünk előre. Ennek következményeként a magyar társadalom jelentős része uniós szinten szegénynek számít.

Hajnalvárás. Ámos Imre alkotása (1939).

Az asszony jó ideje álmatlansággal küzdött. Ezúttal is ideges volt, forgott az agya, ahogy ő is az ágyban, egymást lökdösték félre fejében a gondolatok a nap közben történtektől, a vélt, vagy valós sérelmekig.
   Hogy ne zavarja párját, halkan felült, papucsába bújt, magára kerítette pongyoláját és jól ismerve a helyét, a sötétben megkereste cigarettáját, öngyújtóját. Tudta, hogyne tudta volna, hogy a dohányzás, a sok cigaretta aligha tesz jót az egészségének, talán, ha leszokna, jobban is aludna, de a megszokás, a szenvedély nagy úr. Kilopakodott a földszinti lakás előszobájába, kinyitotta a kukucskáló ablakot, nehogy a füst beszálljon, köhögésre ingerelje párját, mert ha felébred, ideges lesz és megint csak rákezd a szokásos mondókájára: szokj már le a bagóról!
   A kora őszi éjjel meleg, kissé párás illatai, csendje csábította, ne a kis ablakon fújja ki a füstöt, menjen ki a lakás előtti parányi kertbe, üljön le a rozoga kerti székre, talán még el is álmosodik a nyugalmas éjszakában. Csendesen kinyitotta az ajtót, vigyázva, nehogy nyikorduljon, aztán nagy hirtelen visszahőkölt.

- Szombaton lesz az esküvőm – újságolta lelkesen az ifjú hölgy, amikor még mit sem gondolva a koronavírus-világjárványra, valamikor a múlt év elején összefutottunk. Boldog volt, várakozással tele és felsőfokokban beszélt leendő férjéről, akit látatlanban is megkedveltem, hiszen akit így imádnak, az nyilvánvalóan kiváló férfiú, nemes lélek lehet.
   A Covid-járvány messze sodort bennünket. Eltelt vagy másfél év és a Facebook-képeket leszámítva, amelyek a nagy vendégsereg előtt megkötött frigyről és a lagziról szóltak, jószerével azt sem tudtam, hogy a járvány után élnek-e, vagy sem. Aztán a nyár utolsó napjaiban újból összetalálkoztunk. Érdeklődésemre, hogy hogyan alakul az életük, jön-e már a baba, meglehetősen fancsali ábrázattal, lemondóan legyintett. Ugyan már, hol van a tavalyi hó, hol van már az ő lelkes mátkasága, fényes esküvője, hol vannak az álmai? Valahol egy távoli galaxisban talán, de az sem biztos.
   Párpercnyi beszélgetésünk során kiderült, hogy a látatlanban is szeretetreméltónak tűnő derék ifjú mégsem volt oly derék, nem sokkal a lakodalom után már ki is mutatta foga fehérjét. Követelőzővé vált, a „maradj otthon” idején folyamatosan szekálta ifjú feleségét, mintha a világ baját rajta akarta volna számonkérni. Türelmetlen, agresszív, erőszakos lett. Vagy talán ilyen is volt az udvarlás, együtt járás során is, de hát mint tudjuk, a szerelem vak.

Varrogató lány. Kóber Leó (1911).

… maga az ember. A közismert szállóige az 1707-ben született francia gróftól, természettudóstól, Comte de Buffontól származik, és ha valamire mondhatjuk, hogy örök érvényű, hát ez a mondat biztosan az.
   Napjainkban a stílustalanság, vagy még inkább az agresszív stílus idejét éljük. Ha egy, a fiatalok korosztályait megcélzó tévésorozatot nézzük valamelyik kereskedelmi csatornán, hamar szembesülünk a „vágod?”, „közöd!?” és hasonló kifejezésekkel, amelyek a másik lekezelését, lenézést, semmibevevését is jelentik egy-egy rövid vakkantással jelezve.
   A minap figyeltem fel egy kézzel írt táblára, amelyen rövid felhívás szerepelt: „BAROM ARCU, NE IDE ÁLLJ”. Most tekintsünk el a nyilvánvaló helyesírási hibáktól, a felszólítás mögül hiányzó írásjeltől, csak a szövegre fókuszáljunk, ami lényegre törő, és vélhetően korábbi rossz tapasztalatok alapján íródott. De mégis, akármennyire is megértjük a szerző dühét a ki- és berakodását rendre akadályozó, az odaparkolt autók okozta nehézségek, plusz munka miatt, valahogy erős hiányérzetünk támadhat. Mert ugyan ki az a derék, jóravaló ember, aki a megszólítást magára veszi? Ki az az önkritikus ember, aki önmagát baromarcúnak véli?