A rendkívül sportos, heti több teniszmeccset is lejátszó korosabb hölgy megbotlott és olyan gyorsasággal zuhant a teniszpálya salakjára, hogy még csak esélye sem maradt védekezésre.
   Fejsebei nem túl sok jóval kecsegtettek, ahogy az orrából dőlő vér sem. A játékostársak azonnal intézkedtek, volt, aki neki segített, más meg az ügyeletet hívta, ők pedig a mentőket, akik hamar meg is jelentek a pályánál, ellátták a hölgyet, majd beszállították az ügyeletes kórház ambulanciájára.
   Akit rossz sorsa már kényszerítette sürgősségi ellátásra, tudja, hogy az sok órás várakozást és idegeskedést jelent. Az asszony sorára várva odalépett az egyik ápolóhoz a kérésével: miután cukorbeteg és ennie kellene, árulja el, hol vehetne valami harapnivalót? Az agyonterhelt és bizonyára a rengeteg beteg ellátása közben végsőkig elfásult nő ránézett a sérültre és válasz helyett foghegyről odavetette: üljön le, ne mászkáljon, még a végén megint elesik nekem!
   Az eset sajnos nem egyedi. Tudjuk, hogy az ápolók bántóan alulfizetettek, túlhajszoltak és talán ez sem túlzás: jövőtlenek, de ezek ismeretében is elvárható lenne, hogy az amúgy is bajban lévő beteg vagy sérült ember, ha mást nem, egy jó emberi szót kapjon. Az említett esetben nagyjából ugyanennyi szóval a választ is meg lehetett volna adni a kérdésére.

Aratók. Somogyi Kálmán alkotása. 

Gondolom már csak az idősebbek emlékeznek Kellér Dezső íróra, humoristára, konferansziéra, aki az Öregek című bohózatában az öregkor bajaival foglalkozik. A két korabeli sztár, Bilicsi Tivadar és Feleki Kamill párbeszédében hangzik el Bilicsi szájából, hogy „az öregkornak igenis megvannak a maga szépségei”. Mire Feleki meglehetősen lemondóan kérdez vissza: „Igazán? Egyet mondj!”
   Mindez arról jutott eszembe, hogy az egyik egészségügyi portál cikkéből kiderül, hogy az időskornak több előnye is van. Az írásból megtudhattam például, hogy sokan, akik fiatalabb korukban félénkek, visszahúzódók voltak, nyugdíjasként bátrabban, nyitottabban viselkednek nagyobb társaságban is. A szerző szerint az időskor egyfajta magabiztosságot is magával hoz, amely a hosszú évek tapasztalatából, rutinjából ered.
   Bár közismerten nem helyes és nem is egészséges sokáig lustálkodni az ágyban, de aki így tett fiatalabb korában, ő is megváltozik. A bagoly típusú későn fekvő, későn kelőből pacsirta típusú válik. Este kilenc táján már laposakat pislog és reggel a kakasokkal kell, már ha vannak olyan madarak a környéken. Aztán olyan előnye is lehet az időskornak, hogy lecsökkennek a légúti panaszok, mert az ötvenes-hatvanas éveitől a korosodó embereknek jelentősen csökken az allergia és a közönséges nátha iránti fogékonysága.

Nincs bajom a kígyókkal, békákkal, legfeljebb, ha ezeket kiabálják egymásra az emberek, ahogy a tücskökkel, bogarakkal sem, hacsak valaki nem ezeket hordja össze mellébeszélése közben. Vagyis jól megvagyok az állat- és rovarvilág tagjaival, még a mások által undorítónak tartott, vagy károsnak ítélt lényt sem pusztítom el, ha csak egyetlen módja is van annak, hogy ne szívja a véremet és békés módon éljünk egymás mellett.
   Olvasom a minap, hogy hüllők, pókok kerülhetnek utcára, mert az egzotikus állatok tartásához megfelelő körülmények biztosításához sok gázra és villanyáramra van szükség, amelyek pár hét óta arany árába kerülnek. Persze nehezen képzelem el azt a felelősségteljes állattartót, aki a csak trópusi körülmények között életképes állatokat kiteszi a hidegbe, vagyis a biztos pusztulásba. De sajnos lehetnek olyan körülmények, amikor az ember nagy hirtelen igen önzővé válik, és örül, ha legalább annyi villanyáram, földgáz árát képes kifizetni, amivel családja átvészeli a telet, miközben még ételre is jut valamennyi. Be kell látni, a hüllőknek, pókoknak ilyen körülmények között nem versenyképes az esélyük.

Madarak. Haranghy Jenő alkotása (20. század első fele).

Az embert néha nagy hirtelen elkapja a sárga irigység. Mostanában, amikor mindenki rettegve várja az első gázszámláját, hogy vajon ki tudja-e majd fizetni, vagy a hírt, hogy bezárják-e azt az éttermet, szállodát, kis boltot, üzemet, sportcsarnokot, szociális intézményt, ahol eddig dolgozott és amivel értelemszerűen megszűnik a munkája, vagy „csak” fizetés nélküli szabadságra küldik, akkor egyszer csak szembesül egy másik ország problémájával. Hát hogyne irigykedne.
   A CNN híréből tudta meg a világ, hogy a koronavírus-világjárvány hatására visszaesett Japánban az alkoholfogyasztás, ezáltal az abból származó adóbevétel is, ami a világ harmadik legnagyobb gazdasága számára komoly gondot jelent. Mint a tudósításból kiderül, a japán kormány pályázatot írt ki az alkoholfogyasztás serkentését célzó programra.
   A Sake Viva! kampányban, amelyet a japán adóhivatal indított, arra kérik a pályázókat, hogy adjanak tippeket olyan szolgáltatásokra, termékekre, értékesítési technikákra, dizájntervekre, amelyek segítenek fellendíteni az alkoholeladást. Nem mondom, ez az a pont, ahol elfogja az embert az irigység. Mert miféle gazdag, az összes problémáját már megoldott társadalom az, amelyiknek egyik legnagyobb gondja, hogy keveset isznak az állampolgárok? Persze a távoli országban is vannak minden kákán csomót keresők, az internetes kommentelők például nem igazán értik, miért kellene népszerűsíteni az ivást, amikor kifejezetten örülni kellene az italozás, részegeskedés visszaszorulásának.

Nagyjából borítékolható, hogy a téli hónapokban, amikor megjelennek az első igazán ütős gáz- és villanyszámlák, amelyek látványos gyorsasággal döntenek majd romba családi életeket, lesznek tüntetések a drasztikus közüzemi díjemelések ellen.
   A diktatúrák (autoriter rezsimek) csak az erőből értenek. Jó példa erre az internetadónak meglebegtetése után kirobbant több százezres spontán tüntetés, ami rögvest le is beszélte e tervéről a kormányt. A valós okok miatti tüntetésekkel messzemenően egyetértek, de a hídfoglalásokkal nem. A nyári kata-tüntetés egyik résztvevője nyilatkozta, hogy azért foglalják el hidat, mert olyant akarnak tenni, ami fáj a hatalomnak.
   A hatalom a többszöri hídfoglalások után is láthatóan kiválóan érezte magát, a hatalomközeli csókosok zavartalanul és gyorsuló ütemben tollasodtak tovább, miközben például a kisadózó vállalkozók egyik napról a másikra megélhetési katasztrófával szembesültek, ahogy a rettenetesen alulfizetett pedagógusok, ápolók is. Azt hiszem, ha a gázszámlás tüntetők legütősebb érve megint csak a hidak elfoglalása lesz, a hatalom továbbra sem érzi majd rosszul magát. Ahogy 2006 szeptemberében, a tévészékház ostromát és más tüntetéseket kirobbantó elhíresült beszédében az akkori miniszterelnök mondta: „lehet tüntetni a Parlament előtt, előbb-utóbb megunják, hazamennek”.

Pest-Buda látképe a Gellérthegyről. Petrich András alkotása (1840 körül).

Azzal sajnos nem dicsekedhetek, hogy jómódú családból származom. Édesapám sokszorosan kitüntetett, de mélyen alulfizetett orvosi kötszerész volt, akit a szocialista termelékenységi norma folyamatos szigorítása vitt el az első, majd az élete végét jelentő hatodik infarktusáig, édesanyám a vasút műszaki adminisztrátoraként, művezetőjeként, majd pár év otthonlét és háziasszonyi munkája után egy nagy gyár főpénztárosaként kereste meg igen vékony havi fizetését. Családunk jövedelme arra volt elegendő, hogy igen szerényen, de élhettük a magyar kispolgárok életét.
   Sok lemondás, takarékoskodás mellett jutott pénz a taníttatásomra, telefon-előfizetésre, televízióra, és sok évtizednyi szoba-konyhában élés után (közös vécé a folyosó végén), hatalmas hitel felvétele mellett egy lakótelepi lakásba költözésre. De mindig volt mit ennünk, sőt egy időben még a József körút egyik éttermébe is eljártunk egy-egy vasárnapi menüre.
   Édesanyám rendszeresen főzött. Akkoriban nekem nem volt finomabb és választékosabb semmi sem, pedig a lehetőségeink korlátozottsága miatt az ételeink egyszerűek, olcsón előállíthatóak voltak. Most megint ott tartunk, hogy elő kell venni a  szülők, nagyszülők sok évtizeddel ezelőtti receptjeit és meg kell találni a legolcsóbb összetevőkből álló, de még élvezhető ízű, tartalmas ételeket. Az elképesztő infláció, a gyorsan szegényedő nyugdíjasok tömege – egymillióan 135 ezer forint alatt kapnak nyugdíjat és sokan közülük még százezret sem – a munkanélküliek, akiknek száma a megdöbbentő mértékű energiaár-növekedés miatt csődbe menő vállalkozásokkal jelentősen nőni fog, a kiskeresetűek, akik épphogy ki tudják majd gazdálkodni a téli fűtésük árát, már csak az olcsó ételeket ehetik majd.

Amikor korunkbeli barátaink egyre-másra újságolták, hogy nagyszülők lesznek, párommal szomorúan gondoltunk arra, hogy ez az érzés nekünk nem adataik meg. Két gyerekünk van, de valahogy csak nem akart összejönni a gyermekáldás. Aztán ahogy durvult a világ, sokszor vigasztaltuk magunkat, hogy talán jobb is, hiszen milyen élet is várhatna unokáinkra?
   Azt már jó ideje tudom, hogy az élet nagy tréfamester és nagy rendező, ezúttal is beletörődésünk csúcspontján ért bennünket a hír, miszerint rövid időn belül mindkét, már nem is oly ifjú gyermekünktől unokáink születnek majd. Az öröm nyilvánvalóan eltakarta az aggódást, hogy hogyan is lesz, vajon a születésük után nem fognak-e megfagyni az első telükön, lesz-e elég ennivaló, nem terjed-e ki az ukrajnai háború az egész világra, nem omlik-e össze az a viszonylag békés élet, amelyben mi, a reménybeli nagyszülők szerencsénkre sok évtizedet leélhettünk.
   Tudom, hogy születtek gyerekek akkor is, amikor igen távoli őseink még barlangban laktak, amikor hordák dúlták, égették fel a falvakat és még születtek haláltáborokban is, ahonnan egyikük-másikuk élve ki is keveredhetett. Vagyis az élet mindig élni akar, még ott is, ahol az életellenes politikusok az apákat háborús vágóhídra, az anyákat menekülésre, ínségre, éhezésre kárhoztatják. Nyilván a génjeinkbe épült sok évezredes tapasztalat, aggodalom szól belőlünk, ha féltjük a jövő generációját, féltjük gyermekeinket, unokáinkat. Valószínűleg jó okkal.
   Ha csak arra gondolok, és ehhez még háború sem kell, hogy a mérések kezdete, 1901-óta az idei volt a legmelegebb nyarunk, hogy fél Magyarországgal együtt számtalan ország küzd a soha nem látott aszállyal, a kiszáradó tavakkal, folyókkal, az embert, állatot, terményt éltető víz hiányával, már elfog az aggodalom.

Dombos táj házakkal. Nagy István alkotása (1937 előtt).

Az 1950-es évek eleje óta ontják magukból a gyárak a poliésztert, azóta a becslések szerint mintegy 9,1 milliárd tonna műanyagot gyártottak – olvasható a Financial Times írásában. A cikkből az is kiderül, hogy az évenkénti 317 millió tonna műanyagnak csak kevesebb mint 10 százalékát hasznosítják újra. A többi hulladéklerakókba, hulladékégetőkbe vagy a természetbe kerül. Így aztán már találtak műanyagot a pingvinek, halak szervezetében, a palackozott vízben, az ember vérében, de még a Mount Everest csúcsán is. A sok milliárd tonnányi és folyamatosan növekvő mennyiségű műanyag soha nem fog lebomlani. Ahhoz, hogy ne fulladjunk a műanyagba, valami hathatós megoldásra van szükség.
   A megoldás, úgy tűnik, a műanyagot fogyasztó mikroorganizmusok lehetnek. Egy francia biotechnológiai vállalkozás például azok közé az újítók közé tartozik, amely genetikailag módosított mikroorganizmusokat használ a műanyagot alkotó polimerláncok lebontására. A lebontott láncok újra összerakhatók műanyaggá, az így elkészített palackok korlátlanul újrahasznosíthatók. Az viszont még megoldandó probléma, hogy a mikroorganizmusok étvágya, ízlése terjedjen ki más műanyagfajtákra is, mert egyelőre csak a PET-et eszik, amely viszont csak a műanyagoknak nagyjából negyedét teszi ki. Más típusok nehezebben emészthetők a mikrobák számára.
   Az ember már rengeteg problémát megoldott, bizonyára ez is sikerülni fog. Van persze, amivel nem bír, például az emberi gonoszsággal, gyűlölettel, a túlnépesedéssel, a hatalomvágyó zsarnokokkal, a történelembe önmagukat háborúkkal beírni akaró diktátorokkal. Mindezek ugyanolyan veszélyesek az emberiségre, mint az irdatlanul magas műanyag szeméthegyek.

Sokszor gondolom, hogy megélt éveim miatt már nem tud a világunk sok újdonságot kínálni nekem. Szüleim elbeszéléseiből, tanulmányaimból, majd a mindinkább gyarapodó élettapasztalatomból merítve már bátran alkothatok véleményt sok mindenről, amely vélekedés nyilvánvalóan egészen más lesz, mint sok más embertársamé. De ez így is van jól, nem láthatjuk egyformán a dolgokat.
   A közelmúltban két alkalommal is kiderült, téves a hitem abban, hogy jelentős ismeretem van az egykor voltról és jelenről. Rövid időn belül olvastam egy írást a témáról, majd hallgattam egy rádiós beszélgetést arról, hogy a színházi darabok, előadások, szépirodalmi alkotások kritikája milyen sokféle lehet. Egy időben hályogkovácsként én is nekiálltam színikritikát írni, de nagy szerencséjére a világnak gyorsan beláttam, ehhez nem elég az íráskészségem és a színház iránti szeretetem, jóval nagyobb lexikális tudásra, szakmai ismeretre lenne szükségem, mint amivel e téren rendelkezem. Ennek ellenére nem lettem ellenséges a kritikákkal szemben, bár azóta nagyobb kritikával (mi mással?) olvasom a kritikákat.
   A kritikák életünk sok területen kaphatnak szerepet és sokfélék lehetnek. Van például logikai, tényszerű, pozitív, negatív, építő jellegű és pusztító kritika. És mint már említettem, a napokban derült ki számomra a mindeddig ismeretlen feljelentő kritika egykor volt és talán, ha más formában is, de ma is létező megnyilvánulása.
   A feljelentő kritika nem volt más, mint a kádári kultúrpolitika kézi vezérlése, az akolból kitörni vágyó gondolkodók, szerzők megfegyelmezésének eszköze.