Életem első digitális óráját legelső nyugati utamon, egy társasutazás alkalmával vettem a bécsi Mariahilfer Strasse valamelyik török üzletében. Boldog voltam, mert még számomra is megfizethető volt a portéka, és látványos lépést tehettem új órámmal a fejlett világ utolérése érdekében.
   Kiváló karórám nem csak az időt mutatta, de volt rajra dátum, stopper, ébresztő és ki tudja még mi. Nem is voltam hajlandó ettől kezdve a hajnalonta idegborzolóan csörömpölő vekkerre ébredni, csakis a karórám zenéjére, amely bármikor rendületlenül eljátszotta Ludwig van Beethoven Für Elise című örökbecsű dallamait. Imádtam.
   Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy előbb ébredek, mint ahogy az órám keltene, és lázas sietséggel kapcsolom ki az ébresztőt. Már attól is rosszul voltam, hogy a fejemben sokszor akaratlanul is felcsendültek az unos-untalan ismert dallamok. Még a tévés koncertről is elkapcsoltam, amikor sokak örömére felcsendültek az Elise-ért első hangjai.
   A minap éreztem újfent így magam, amikor rendszeres budapesti útjaim egyike során a meglehetősen hosszú Budakeszi úton kellett oda és vissza autóznom. Az út elején még érdeklődve kaptam oda a szemem a villanypóznára aggatott fényképre, amely egy, a közéletből ismert férfiú arcmását tárta elém, aki szlogenje szerint előre akar menni és nem hátra. Aztán a 20 méterre lévő következő oszlopon és az azt követőn is. Vagy három kilométeren át. A vége felé már rosszullét kerülgetett olyannyira letaglózó, erőszakos, tolakodó volt az arcképdömping. De hát végül is választási kampány van.

Kártyaparti. Frank Frigyes alkotása (20. század első fele).

Az nyilvánvaló, hogy víz nélkül nincs élet és ha szívesebben is iszunk kávét, teát, szörpöt, dzsúszt, sört és bort, mint vizet, azért azzal tisztában vagyunk, hogy a szervezetünknek tiszta vízre van szüksége.
   A víz, mint tudjuk, színtelen, szagtalan, íztelen, folyékony kémiai anyag, amely oldott ásványi anyagokat tartalmazhat. Ezzel nagyjából rendben is vagyunk, ez éltet növényt, állatot, embert. Igen ám, de vizeink mindinkább szennyezettek, amely szennyezéstől ugyan a fejlett vízszolgáltatással rendelkező országok megtisztítva továbbítják az éltető folyadékot a lakosság felé, de még a legjobb rendszerek sem képesek mindent kiszűrni a vízből.
   Az amerikai PNAS tudományos folyóiratban megjelent egy komoly tanulmány arról, hogy a dohánytermékekből származó nikotin és kávéfogyasztásból eredő koffein mellett a világ szinte valamennyi folyójában megtalálhatók a paracetamol készítmények, továbbá epilepszia és diabétesz gyógyszerek maradványai. S mint tudjuk, ez a víz beszivárog a talajba, a kutakba is, vagyis a mindennapi ivóvizünkbe. De ezzel a vízzel főzünk is, így hát ha akarjuk, ha nem, bevesszük, megisszuk, megesszük ezeket a szereket.

Bizonyára sokan jártak már úgy, hogy egy tartós bajukra nemigen talált megoldást a kezelőorvosuk, de aztán a szomszédasszony (testvér, barát, ismerős) olvasta valahol, hogy X vagy Y szerből már pár szemtől is meggyógyulhat a beteg. Arról is hallhattunk, hogy a doktor az önmagát gyógyíthatatlannak tartó hipochonder páciensének felír egy csodaszert, amely aztán látványos javulást hoz az illető állapotában. Ahogy például a hatóanyagot egyáltalán nem tartalmazó, de meglehetősen drágán kapható „gyógyszerek” is. Ezek a placebohatások.
   Placebonak nevezünk mindent, ami olyan, mint egy a valódi orvosi kezelés, de nem az. Ilyen lehet a már említett tabletta vagy injekció, vagy bármi más, amiről a beteg elhiszi, hogy gyógyhatású. Minden placeboban közös, hogy nem tartalmaz aktív hatóanyagot, vagyis maga a bevitt anyag minden csak nem gyógyszer. És mégis hat.
   Tudjuk, hogy a hitnek óriási hatása van. És a hit alatt most ne csak az istenhitet értsük, mert kétkedés nélkül hihetünk szülőnknek, testvérünknek, szerelmünknek, tanárunknak, edzőnknek, kezelőorvosunknak, pártvezérünknek is. Mert ha ők mondják, amit mondanak, akkor az úgy van. Ily módon a hit boldoggá tehet és meg is gyógyíthat.
   Vagy éppen ellenkezőleg.

Olvasó lányok. Doór Ferenc alkotása (20. század közepe).

Még csak februárban járunk, de már oly sok minden történt a 2022-es esztendőben, hogy fejben tartani is nehéz. Talán emiatt van, hogy ha az előző év nagy dolgaira gondolunk, kevés jut közülük eszünkbe. Pedig vitathatatlan, hogy akkor is voltak világmegváltó történések.
   Az információk tömegének zaja elnyomta azt a halk hangot, amely közölte: Mijasita Homei japán professzor elkészítette az ételek ízét előállító, nyalogatható tévé prototípusát. A Taste-the-TV (kóstold meg a tévét) fantázianevű eszköz tíz külön tartályból keveri össze a kívánt ízárnyalatokat. Amint a tévé képernyőjén megjelenik egy kép, a tévé ízkeverője előállítja az ízmintát, amelyet ráspriccel egy higiénikus filmlemezre, az pedig az ízlelő nyalás előtt gyorsan rásimul a képernyőre.
   A minap értekeztem az IgNobel-díjról, amelyet immár három évtizede azoknak a nemzetközi tudományos élet terén dolgozó kutatóknak ítéli oda egy erre hivatott bizottság, akiknek tevékenysége értelmetlen felfedezésekhez, használhatatlan találmányokhoz vagy mulatságos javaslatokhoz vezetett. Semmiképpen sem szeretném állítani, hogy a japán professzor egy IgNobel-esélyes eszközt alkotott, mert mint kiderült, nagyon is lehet haszna az eszköznek, például a szakácsok vagy borszakértők távoktatásnál. A kiváló tudós azt is említésre érdemesnek tartja, hogy találmányával sokaknak válhat átélhetővé, milyen érzés egy, a világ másik sarkában található híres étteremben vacsorázni, méghozzá anélkül, hogy ki kellene mozdulni otthonról.

A koccanásra, a két fém találkozásának hangjára az arra járók ijedten kapták fel a fejüket. A vétkes és az áldozat is azonnal kiugrott az autójából, hogy felmérje a kárt. A vétkes, egy középkorú, jól öltözött úr udvariasan azonnal elnézést kért, elbambult, de természetesen vállalja a felelősséget. A másik autós ugyanakkor hirtelen indulatában trágár módon kezdte ócsárolni újkeletű ellenségét és mindennek lehordta. A koccanást okozó csodálkozva figyelte, hiszen ő elnézést kért, láthatóan kár sem keletkezett, de aztán neki is elborult az agya és már emelt hangon kérte ki magának a sértegetést.
   Gyakran tapasztaljuk, hogy egy megbeszélhetőnek, rendezhetőnek tűnő ügyből kerekedik vita, veszekedés, olykor tettlegesség. Ma a közéletben azt sulykolják belénk, hogy minden az erő, az az úr, aki erősebb, hangosabb, keményebb, durvább, harciasabb. Aki pedig nem ért az erő szavából az meg jól megjárja majd. Ugyanakkor ez csak egy darabig működik, hiszen előbb vagy utóbb a ledorongolt is önérzetre kel és hangosabb, durvább, harciasabb lesz.
   Az 1643-ban született Isaac Newton fizikus állapította meg III. törvényében, hogy az erők mindig párosával lépnek fel. Két test kölcsönhatása során mindkét testre egyező nagyságú, azonos hatásvonalú és egymással ellentétes irányú erő hat. Gondolom valamennyi elsős középiskolás is ismeri a hatás-ellenhatás törvényét. S hogy ez mennyire nem csak a fizikára, de a társadalmi életünk minden pillanatára is igaz, azt valamennyien tapasztalhatjuk nap mint nap.
   Ahogy a fenti példánkban szereplő két autós esete is mutatja, hétköznapi életünkben is olyan az ellenhatás, amilyen a hatás. Ha a törvények betarthatatlanok, a polgárok csalni fognak, ha egy munkahelyi vezető durva hangnemben, felsőbbrendűsége tudatában rendszeresen sértően minősíti, utasítja beosztottjait, akkor előbb vagy utóbb annak ára lesz. Az illetőt ott fogják akadályozni, lejártatni a munkatársai, ahol csak tudják. Bár a munkaféltés okán sokáig elfojtott maradhat az ellenhatás, de egy adott pillanatban akár valamiféle robbanásban is megtestesülhet.
   Nincs ez másként a politikában sem. Uralkodhat egy kényúr a népe felett jó ideig, hiszen működhet a megfélemlítés, az állami, rendőri terror, de lehet egy pillanat, mikor ledőlnek a gátak és kirobban a forradalom. Nem kell messzire mennünk példákért, a közelmúltban több, a magyar vezetés számára baráti országban is fellázadtak vezetőik ellen az emberek. És sajnos látunk csodaszép példát a hatás-ellenhatásra a szomszédságunkban kialakult háborús helyzetben is, az egy idegen ország határára aligha indokolhatóan felvonultatott százezernél is több katona és tengernyi hadianyag ellentételezéseként a másik oldalra odarendelt, igen nagy pusztítására alkalmas fegyverarzenálban.
   Pedig a hatás-ellenhatás küzdelmében többnyire csak a sportban van győztes.

Tájkép. Diószeghy László alkotása (20. század eleje).

A fejlett államok nagy erőket mozgósítottak annak érdekében, hogy a lakosok a fa- és széntüzelés helyett gázzal főzzenek, süssenek és fűtsenek. Igen ám, de gáza csak néhány szerencsésebb országnak van, amelyek aztán kemény pénzért adják ezt a gáz nélkülieknek. Amúgy sokáig úgy tűnt, hogy a gázzal főzés, fűtés sokkal tisztább, környezetkímélőbb módszer, mint a többi fosszilis anyag elégetése.
   Mostanában a sok ország által vágyott földgáz ára durván növekszik, magával vonva az országokban az infláció látványos emelkedését is. A baj, mint tudjuk sohasem jár egyedül, a minap kiderült az is, hogy még a használaton kívüli gáztűzhelyek is szennyezik a környezetet. Az Egyesült Államokban a klímaváltozás ellen küzdő szervezetek némelyike rögvest fel is vetette, hogy rá kellene venni az embereket, térjenek át a villanytűzhelyek használatára. Nem lennék meglepve, ha idővel valamelyik abban érdekelt lobbi azt is elérné, hogy tiltsák be a gázzal főzést a hatalmas országban. És ha ez megtörténik, már csak idő kérdése, hogy az begyűrűzzön Magyarországra is.
   A felmelegedésre nagyobb mértékben hathatnak a gázzal működő háztartási gépek, mint azt eddig hittük – derül ki a Stanford Egyetem kutatásából. Az amerikai háztartásokban használt gáztűzhelyek környezetterhelése megegyezik félmillió benzinüzemű autóéval.

- Én nem szeretem a pedagógusokat – jelentette ki kategorikusan a betelefonáló az egyik rádió ilyen irányú műsorában, ahol a pedagógusok figyelmeztető sztrájkja volt a téma. Azt, hogy miért is nem kedveli a mintegy másfél száz főállású munkatársat egyesítő szakma dolgozóit, már nem akarta elárulni.
   Az, hogy valaki valamelyik foglalkozás, hivatás művelőit kedveli, vagy sem, szíve joga. Mindannyian, akik már kikerültünk a tankötelezettségből, jártunk iskolába, találkoztunk kedves, vagy morcos, felkészült, vagy gyengén képzett, a munkáját hivatásként megélő, vagy éppen csak jobb állás hiányában végző óvónővel, tanítóval, tanárral. Ki-ki ízlése, hozzáállása alapján aztán valamelyiküket megszerette, a másiknak meg a látványától is rettegett. De nem vagyunk másként kedvenc éttermünk pincérjeivel, az orvosokkal, vagy éppen hazánk vezetőivel sem.
   Egykor vezetőedzői munkám mellett óraadó testnevelő tanárként belekóstolhattam abba, hogy mily nehéz is megszerezni egy osztálynyi diák többségének szeretetét, de legalábbis tiszteletét, elfogadását. De megtanultam azt is, hogy ez a sokak számára könnyűnek tartott szakma milyen is a valóságban. Egy-egy letanított nap után úgy éreztem, hogy az agyam helyén egy száraz szivacs van, a testem pedig oly fáradt, mintha órákig kovácsoltam volna. A tanítás csak röpke kaland volt az életemben, mégis azóta feltétlen híve vagyok a pedagógusoknak. Úgy nagy általánosságban.

Halászkikötő. Györök Leo alkotása (19. század második fele).

Sokaknak az okostelefon társadalmi helyzetük fokmérője, másoknak, a modern technológiák elkötelezett híveinek pedig egy olyan tárgy, amellyel minden ezirányú igényüket ki tudják elégíteni. Ideig óráig. Mert a gyártók naponta jelennek meg még tetszetősebb, nagyobb tudású csodatelefonokkal, amelyet nagyon is jó lenne birtokolni. Még akkor is, ha egy átlagos felhasználó a mindinkább háttérbe szoruló telefonálás mellett legfeljebb csak írott üzeneteket küld és kap, vagy zsebkomputerével a neten szörfözik, esetleg néhány alkalmazást használ. Ezzel nagyjából ki is használja okoseszköze tudásának jó esetben úgy egyharmadát.
   A magyar médiahatóság által a minap közzétett összeállítás szerint, ahhoz képest, hogy a mobiltelefonok előállításához ritka nyersanyagokat használnak, a gyártás, szállítás és használat pedig jelentős károsanyag-kibocsátással és hulladékkal jár, a készülékek aggasztóan kevés időt töltenek el egy tulajdonosnál. A hatóság tavaly végzett kutatása szerint Magyarországon a 14 éves vagy idősebb lakosság 94 százaléka használ mobiltelefont és a technológia gyors avulása okán az emberek gyakran cserélnek készüléket. A használt mobilok 53 százaléka legfeljebb kétéves, 85 százaléka pedig kevesebb, mint öt.
   A képet színesíti, hogy sokakat egyáltalán nem zavar a már említett néhány funkció használata mellett a technológia elavulása, hiszen ezt alig veszik észre.

Ahogy a téli ruhájába öltözött Normafánál közeledett felénk, azonnal ámulatba ejtett a látványa. Feltartóztathatatlanul jött, nem agresszíven, de ellentmondást nem tűrően. Elsőként a kis szálkás szőrű tacskónkat szaglászta meg, de gyorsan elveszítette iránta érdeklődését, továbblépett és hozzám húzta kísérőjét. Az ugyanis, hogy mögötte egy középkorú, izmos, erőteljes férfi igyekszik ebben megakadályozni, mit sem zavarta.
   Barátja vagyok a kutyáknak, nem félek tőlük, bár nem is nyúlok mindegyikhez, hogy jaj, de cuki vagy, hadd simogassalak meg. Tiszteletben tartom az állatot, ahogy a gazdáját is, mert hátha valamelyikük nem veszi jó néven tolakodásomat. Kedvelem az állatokat, a kutyákat leginkább és ahogy tapasztalom, többnyire ők is kedvelnek engem, jóakaratúak velem szemben, vagy legalábbis elfogadnak. Nem mindegyik embertársamról mondhatom el mindezt.
   De visszatérve a szép állathoz, továbbra is megigézve figyeltem érzelemmentes tekintetét, rezzenéstelen farkát, csodálatoson szép, jól ápolt, sárgásszürke szőrét. Annyira lekötött a látványa, hogy csak foszlányokat hallottam a mellettem zajló párbeszédből, arról, hogy miféle szerzet is ez a csodás lény. Valamilyen farkast hallottam, de hát az biztos volt számomra, hogy ez nem farkaskutya, vagyis német juhász, és még csak nem is ír farkas vagy csehszlovák farkas, bár arra azért meglehetősen hasonlított. Felriadva ámulásomból, bekapcsolódva a beszélgetésbe vissza is kérdeztem: milyen farkaskutya?