A kis kedvenc. Neogrády Antal alkotása (19. század vége).

Nyugodtan kijelenthetjük, a 2020. évi karácsonyunkat gonoszul átszabja a koronavírus-járvány. A karácsony egykori keresztény vallási ünnepéből mára a legjelentősebb családi örömnapok lettek, készülődéssel, ajándékvásárlással, az ennivalók alapanyagainak beszerzésével, karácsonyfa-vásárlással, a fa felállításával, díszítésével, a szentestét megelőző órák minden őrületével, vitájával, családi veszekedésével, hogy aztán az ünnepi pillanatokban a díszes fa előtt állva az egészen mégiscsak felülemelkedő szeretettel minden szépen kisimuljon. Legszebb családi ünnepünk a karácsony azért is, mert ilyenkor körbejárják egymást a családtagok, ellátogatnak az év közben meg nem látogatott idős szülőkhöz, régen látott rokonokhoz, szóval pár napra széppé, emberivé válik a világ. 
   De nem az idei! Több szakértő egyenesen azt javasolta, hogy ha máskor is akarunk karácsonyozni, akkor az ideit hagyjuk ki, maradjunk távol mindenkitől. Persze megünnepelhetjük a kis Jézus születését, emlékezhetünk a korábbi évek hangzavaros, mindenki mindenkit túlbeszélő hatalmas ebédjeire, a gyerekek örömére, vidámságára, de a személyes kapcsolatokat ezúttal mellőzni kell. Persze csak akkor, ha azt akarjuk, hogy lehetőleg ne fertőződjünk meg, vagy éppen szeretteinket nem betegítsük meg.
   Most, két héttel a jeles ünnep előtt mégis lépten-nyomon arról hallok, hogy ki, hogyan szervezi a karácsonyát, hány embert hív meg, hánynak főz vacsorát, ebédet, hány rúd bejglit süt, mert anélkül ugyebár még COVID-járvány idején sem maradhatunk. Mintha a karácsony ellenszer lenne a fertőzésre, a karácsonyi együttlét meg veszélytelen a családra.
   Bizonyára sohasem fogjuk megtudni, hogy az idei sok százezer családi karácsony hány szerettünk életét követeli majd a következő hónapokban, hogy a családi vacsoránál szerteszét repülő vírus kit, hogyan talált meg és hogy az idei fa alatti ajándékok nem lettek-e éppen az utolsók.

Ereje teljében pusztít közöttünk a világjárványt okozó vírus, ennek ellenére a magyarok túlnyomó része biztosan nem oltatná be magát egy koronavírus elleni vakcinával. Mindez az Euronews felkérésére végzett nemzetközi reprezentatív felmérés eredményéből derül ki. Idehaza, ha a vakcina elérhetővé válna, mindössze a megkérdezetteknek 17 százaléka adatná be magának az oltást, miközben 47 százaléknyian egyértelműen elutasították az oltás lehetőségét, 36 százaléknyian pedig még nem döntötték el, mit tegyenek.
   Ez a nagyfokú bizalmatlanság világszinten is kiemelkedő. A Nature magazinban korábban napvilágot látott felmérésből ugyanis az derült ki, hogy a Föld lakosainak több mint 60 százaléka kérné az oltást, ha az elérhetővé válna, tizennégy százalék nem tudja és mindössze alig tizenöt százalék mondta azt, hogy biztosan nem kérne vakcinát.
   Ahogy az felmérés adataiból kitűnik, a kormány által erősen támogatottnak tűnő orosz vakcinától félnek a legtöbben, mármint a kínai után. Ez utóbbit ugyanis csak a megkérdezettek 4 százaléka adatná be magának, míg az orosz szérum beadatását a megkérdezettek 7 százaléka vállalná. Alig jobb az izraeli oltóanyag megítélése, azt a lakosság 8 százaléka fogadná el.
   Egyelőre az oltás esetleges mellékhatásaitól nagyobb a félelem, mint magától a COVID-fertőzéstől, mert az előzőről mit sem tudunk, míg az már közismert, hogy a világjárványt okozó vírus „mindössze” a fertőzöttek 20 százalékánál okoz komolyabb tüneteket, vagy éppen halált. Bizonyára sok ember teszi fel magának a kérdést, miért pont ő kerülne a 20 százaléknyi súlyosan megbetegedő közé, miközben a nagy többség megússza? Most derült ki, hogy milyen sokan szeretnek veszélyesen élni.

Vidéki élet. Ördögh László alkotása (20. század közepe).

Ezúttal is az internetes hírek olvasásával kezdte a napot a hetvenes éveiben járó férfi. Amikor már kellőképpen ideges lett attól, hogy a világon arra a napra sem lett kevesebb a betegség, a bűn, a hazugság, otthagyta a hírportálokat és belevetette magát a Facebook bejegyzéseinek olvasgatásába. Ezek között napok óta bombázta őt a közösségi portál egy cipőreklámmal. Eleinte átgörgetett felette, de aztán elkezdte nézegetni, hogy milyen jó kiállítású, puhának, könnyűnek tűnik ez a lábbeli. És nem is túl drága. Pont olyan a talpa, mint amilyent ő szeret és lám csak, ott egy kép, hogy játszi könnyedséggel lehet kettéhajtani, meg ahogy locsolják rá a vizet, ami simán lepereg róla. 
   Napról napra jobban tetszett neki a cipő, az algoritmus, legyen az bármi is, a célzott reklámok terén is tette a dolgát, mert felfedezve, hogy neki szimpatikus ez a lábbeli, egyre-másra hozta elé a hirdetését, bármerre is szörfözött a neten. A cipő csábítóan mosolygott rá, hívta, csalogatta, hogy a Black Friday nevű akció keretében igen tetemes árkedvezménnyel – talán Amerikából? – nem túl sok dollárért vegye is meg. Elgyengült, aztán pár kattintás és már számolgatta is mikorra érkezhet az új cipője.
   Felesége korábban már többször szólt neki, dobja ki, vagy ha még olyan az állapota, ajándékozza el a tucatnyi pár cipője közül azokat, amelyeket évtizedek óta csak raknak jobbról balra, anélkül, hogy egyszer is felvenné. Gondolta, itt a karácsony, ismeri férje ízlését, méretét, ajándékként rendel neki helyettük egy szép új párat.
   A férfi kicsit vakargatta a fejét, de aztán csak elmondta nejének, hogy megrendelt egy félcipőt, bebújóst, nem fűzőst, mert ő inkább azt szereti. Az asszony szíve szerint leszidta volna férjét, hogy minek vásárolgat karácsony előtt, amikor van, amit megkaphatna ajándékként is, de aztán félig bosszúsan, félig nevetve a történteken elárulta, hogy a nagy leárazások idején ő is rendelt egy párat a férjének, amit lehet, hogy két nap múlva már meg is kapnak. 
   - Jó lesz, ha gyorsan hozzák – jegyzete meg csüggedten a férje – ahogy hullanak az emberek, lehet, hogy mire ideér már nem is élek majd.
   - Ne is mondj ilyent! – csattant fel a felesége, akinek gondolataiban már nem egyszer átfutott ugyanez. – Ha nem bíznék abban, hogy életben leszünk, hogy megússzuk a fertőzést, gondolod, hogy cipőket rendelnék?
   - Cipőket? Magadnak is vettél?
   - Nem hagyhattam ott. Pont olyant találtam, amilyent már évek óta keresek. De ne aggódj, ezt kapom majd tőled karácsonyra.
   Darabig csendben emésztették a történteket, aztán összenéztek és szinte egyszerre kezdtek hahotázni.
   - Hát normálisak vagyunk mi – kérdezte nevetve a férj – mindezt egy ilyen durva járvány kellős közepén?
   - Nekünk aztán ne mondja senki se, hogy már nem érdemes új cipőt vennünk magunknak– vágta rá az asszony. Mert ugye mi még elkoptatjuk ezeket?

Ha tehetem, mindig megnézem az egyik tematikus csatornán kilenc éve futó, A brit kincsvadász című dokumentumfilm-sorozat újabb epizódját, amely – ahogy a szerkesztők jellemzik – Nagy-Britannia egyik vezető régiségkereskedőjének beszerzőútjait mutatja be. Mivel a főszereplő walesi, így parányit betekinthetek az ottani életbe is, másrészt útjai során végigjárja a szigetország angliai, skóciai, észak-ír területeit, ezért a régiségek mellett szép táj- és városképeket is láthatok. A kereskedő időnként átrándul a La Manche csatorna másik oldalára, vesz régi tárgyakat Franciaországban, a Benelux-államokban, Olaszországban, és járt Magyarországon is, Gyulán, Szarvason, Vácon keresett az üzletében eladható régiségeket.
   Mindezt azért tartom említésre érdemesnek, mert tapasztalom, hogy a fogyasztói társadalom szokásai mennyire megváltoztatták értékrendünket, a szép és az érték fogalmát. A hetven-, száz-, vagy kétszáz évvel ezelőtti mesterek munkáit játszi könnyedséggel dobjuk szemétre, pedig sokszor minimális munkával, kevés anyagi ráfordítással kívánatossá, otthonokat, szállodákat, éttermeket díszítő értéktárgyakká tehetők a korábban pusztulásra ítélt tárgyak.
   Eszembe jut az a parányi lakás, ahol szüleimmel töltöttem első húsz évemet. Emlékeim közé tartozik a Budapest ostromát is átvészelt, dédszüleim számára kézzel készült nagyon szép tálalószekrény, a sokszemélyes díszes asztal, körülötte a hozzá illő székekkel, amelyeket aztán szüleim a kor divatja szerinti kevesebb helyet foglaló modern bútorra cseréltek. Akkor nekem az is tetszett, de idősödve már nagyon fájlaltam azokat a szépséges bútordarabokat, amelyek ma vélhetően egy kisebb vagyont érnének.
   Ha belegondolunk, hogy miféle pazarlásban, az új szerzésének állandó és csillapíthatatlan vágyában élünk és mennyit kell feleslegesen dolgoznunk, hogy ezekre költeni tudjunk, akkor kiderül, hogy életünk jelentős részében tárgyainkért fáradozunk. Tudom persze, hogy szükség van megújulásra, változásra és nem csak lelkünkben, de a bennünket körülvevő környezetben is, hiszen én is eszerint élek.
   Lakásomat díszítő régiségek helyett így hát csak a tévésorozaton keresztül marad számomra a múlt értékeinek csodálata és a vágy, hogy talán egyszer majd újra olyan bútorok között élhetek, mint egykor gyerekként.
   De az már sohasem fog visszajönni.

Közismert tény, hogy a magyar nyelv rendkívül nehéz. Tanúsítják ezt azok a külföldiek, akik kíváncsiságból, valamilyen céllal, vagy szükségből akarják, vagy kénytelenek tanulni a magyar beszédet.
   Mi magyarok viszonylag jól elboldogulunk a nyelvünkkel, ritka kivételtől eltekintve szépnek is tartjuk azt. Nehézségét és különlegességét az is jól jellemzi, hogy míg például egy német anyanyelvű embernek könnyebb a dolga, ha angolul akar tanulni, vagy fordítva, mert mindkét nyelv a germán nyelvcsalád tagja sok hasonlósággal, átfedéssel, vagy egy újlatin nyelvcsaládhoz tartozó anyanyelvű az olasz, spanyol, vagy portugál nyelvet, a szláv nyelvek egyikét beszélő egy másik szláv nyelvet, addig a magyar nyelvhez kevés hasonló támasz van.
   Sajnálatos módon bár meglehetősen jól értjük egymást, hallatlanul sokan használjuk írásban helytelenül a magyart. Ez vonatkozik a kifejezésekre, mondatszerkezetekre, arra hogy sokan és sokszor használjuk rosszul a jelzőket, a határozókat, az alany és állítmány egyeztetését és még számtalan más hibát is elkövetünk. Nyelvünk szépsége és erőssége, hogy ennek ellenére mindezek nem okoznak gondot, ha valakivel beszélgetünk, meg fogjuk érteni egymást. Az már más tészta, hogy a másik gondolatát, érvelését, kérését is megértjük-e, mert ez egyáltalán nem nyelvi, nyelvtani kérdés.

„Sötét az utca, kihalt a város, reggelre megtudjuk ki lesz a káros…”
   Este fél kilenc van, állok az ablaknál, nézem a máskor oly forgalmas, zajos utat, ahol ha ritkábban, de még éjjel is megy mindenféle zörgő, berregő, csörömpölő jármű, elsiet egy-egy gyalogos. Most semmi és senki sem mozog. Kísérteties.
   Este nyolctól kijárási tilalom van. Állok és nézem a mozdulatlan világot, miközben fülemben motoszkál a sok évtizeddel ezelőtt Korda György által előadott népszerű dal refrénje, amely bár egy börtönből éppen szabadult nehézfiú megnyilatkozása, mégis valahogy jellemzi az elém táruló képet. Az emberek javarészt otthon, vagy ahogy a rendelet is szól tartózkodási helyükön időznek, az utcán csak engedéllyel, nyomós indokkal lehet lenni, menni egyik helyről a másikra. Mint olvasom, akadtak, akiket már meg is büntettek, mert fittyet hánytak a rendeletre, például a lakásuktól a megengedett 500 méternél is távolabbra sétáltatták kutyájukat.
   Személyesen ugyan csak egyszer találkoztam egyikükkel, amit félelmetes fegyverét lóbálva a kisváros dohányboltjából igyekezett a járőrkocsi felé, de fotókon többször is láttam, hogy terepszínű öltözékükben, kézben tartott géppisztollyal katonák is járőröznek.

Dombos táj. Börtsök Samu alkotása (20. század eleje),

A maszk szót korábban sokan talán életükben egyszer sem mondták ki, napjainkra viszont az egyik leggyakrabban használt kifejezés lett. De nem csak kifejezés, kötelező ruhadarab is. Ehhez csak egy pandémia, vagyis világjárvány kellett.
   Láttunk mi korábban is a tévében maszkot viselő embereket, elsősorban Dél-kelet-Ázsiában, Japánban, Kínában, mifelénk legfeljebb az kényszerült az utcán a hordására, akit legyengült immunrendszere miatt, például egy műtét után kellett megvédeni a fertőzésektől. Aztán kitört a koronavírus-világjárvány és meg kellett barátkoznunk a maszkkal, de nem csak a szóval, hanem a szájunkat, orrunkat takaró papír, vagy textildarabbal is.
   A maszkok jelentős része egyszer használatos és hosszú távon drága, éppen ezért ma már külön iparág jött létre a különféle mosható, többször, vagy sokszor használható maszkok gyártására. A divatosabb darabok elég sokba kerülnek, az egyszerűbbek olcsóbbak, de egyáltalán nem az ár határozza meg a célszerűségüket. A házi készítésű maszkok – bár mint tudjuk, mindegyik jobb, mintha semmit sem viselnénk – többnyire nem nyújtanak teljes védelmet, sőt a háromrétegű példányok anyaga sem felel meg mindig a kívánalmaknak. 
   Olvasom, hogy a Cincinnati Egyetem kutatói megtalálták azt az anyagot, amely leginkább képes lehet megvédeni bennünket a koronavírustól. Ez az új anyag cseppet sem új, ugyanis a selyemről van szó. A kutatók sokféle anyagot teszteltek, de a selyem taszította leginkább a cseppeket és állt ellen az aeroszol, vagyis a nyál és orrváladékcseppek szöveten átjutásának. Ráadásul a selyem többszöri mosás után is megfelelően hatékony maradt. 
   Ennek az információnak birtokában az ügyes kezű asszonyok, urak gyorsan kapják elő a szekrények mélyén elfekvő selyemruhákat, amelyeket eddig a sajnálat, meg a hátha jó lesz még valamire okán nem dobtak a szemétbe és nosza, gyorsan varrjanak a családnak új, de már selyem maszkokat.
   Vírustól megzavart korunk divatja így hamarosan a selyembe burkolt arc lehet majd

Nem állítom, hogy aludni sem tudtam az idegességtől, de tény, hogy az átlagosnál jobban érdekelt az amerikai elnökválasztás, az hogy ki lesz az USA 46. elnöke. Az izgalmakra az adott okot, hogy jelenleg egy olyan – finoman fogalmazva – furcsa ember vezeti a világ legmeghatározóbb hatalmát, akinek az elmúlt négy évben a világpolitikában produkált ténykedése akár még egy újabb világháború kirobbantásának eshetőségét is magában hordozta. Szerencsére a rivális országok vezetői közel sem azt figyelték mit mond, hanem hogy ki mondja.
   Mifelénk azért is vetett nagyobb hullámokat az amerikai elnökválasztás, mert a hivatalos magyar politika azt az elnökjelöltet támogatta, mégpedig feltűnő vehemenciával, aki beszédeiben, megnyilvánulásaiban, Twitter-üzeneteiben számtalan esetben bizonyította érzéketlenségét, autoriter hajlamát, veszélyességét és tudatlanságát. (Finnországot például Oroszország részének, Venezuelát pedig az USA egyik tagállamának hitte).
   A hivatalos magyar álláspont ezúttal is eltér a magyar polgárok többségének véleményétől. A választást megelőzően az egyik európai hírtelevízió számára készített reprezentatív felmérés szerint a magyaroknak csak negyede vélte úgy, hogy hazáknak jó lenne a most leköszönő elnök újraválasztása. Minden harmadik megkérdezett viszont az ellenfelét látta volna szívesebben a Fehér Házban.

   A koronavírus-járvány miatt elrendelt, este nyolckor kezdődő kijárási tilalom egyik hozadéka számomra, hogy edzés, szabadban tartózkodás helyett az egyik kábelszolgáltató lekérhető tartalmaiból nézek sorozatokat. Legutóbb a Diane védelmében (eredeti címén: The good fight) című jogi, politikai sorozat keltette fel érdeklődésemet. A film egy többségében afroamerikai munkatársakból álló ügyvédi iroda működését mutatja be, cseppet sem mellesleg a most még hatalmon lévő elnök – nem is egyszer rájuk vetülő – árnyékában. 
   A valósággal erős köszönőviszonyban lévő történet több epizódjában is szó esik a választásokat, egy-egy vállalati irányvonalat, vagy éppen egy ítéletre készülő bíró döntését befolyásoló, úgynevezett microtarget (mikró cél) technológiáról, vagy a micromarketing módszerről. Ennek lényege, hogy személyre szabott hírekkel, álhírekkel, fake news-okkal, deepfake-ekkel, vagyis hamis valóságra épülő médiarendszerrel befolyásolható a társadalom bármelyik területe, a megrendelő által megkívánt módon alakítható a célcsoport véleménye, például sok más mellett a politikai beállítottsága, vagy vásárlási szokása is. 

Eső után. Basch Árpád alkotása (1912).

Nagy híve vagyok a szabadságnak ezen belül a gondolat- és szólásszabadságnak, de nem a szabadosságnak, a féktelenségnek, a mások kárát, fájdalmát okozó erkölcstelenségnek, az értelmes és szükséges törvények be nem tartásának. Szabadságszerető vagyok, de van néhány terület, amellyel sohasem viccelődnék. Ilyen például a vallás, amely emberek sokaságának fontos és emiatt e témára hallatlanul érzékenyek is. Soha senki vallási meggyőződésén nem csúfolódnék, hitéért nem ítélném el.
   Azt gondolom, hogy az a terrorhullám, amely újból kibontakozni látszik Európában, és amelyet egy párizsi történelemtanár váltott ki azzal, hogy a szólásszabadság illusztrálásaként Mohamed-karikatúrákat mutatott a tanulóknak, súlyos hiba volt. Hibájáért szörnyű módon az életével fizetett. Valószínűleg az ugrásra kész gyilkosok csak az alkalomra vártak és ha a történelemtanár nem teszi, amit tett, találnak más okot az ölésre. Mert a vallási szélsőségesek, a maguk hitét egyedül üdvözítőnek találók és azt vérrel, vassal a világra rákényszeríteni akarók minden alkalmat megragadnak hitük nevében a gyilkolásra.
   Vallom, hogy segíteni kell a bajbajutottaknak, menedéket adni az életükért menekülőknek, de hiszem azt is, hogy azokat az embereket, akik a befogadók szabályait nem tartják be, akik nem akarnak beilleszkedni a sok évszázados hagyományok, viselkedési szabályok és az érvényes törvények előírta rendbe, gyorsan vissza kell küldeni oda, ahonnan érkeztek.

Téli Balaton. Tibol László alkotása (1997).

- Élni barátom! Élni és élni hagyni!
   Az erőteljes hangra figyeltem fel a patika előtt összegyűlt, a bejutásra türelmesen váró emberek között. Mindaddig nemigen hallgattam a két idősebb úr társalgását, nem nagyon érdekelt mit mondanak, miről cserélnek eszmét, de ez a mondat felidézte kiskamaszkorom (szüleim sok pénzét felemésztő) németóráinak egyikét, amikor is egykori nyelvtanáromtól, a kedvenc nyelvéből tanúsított tudatlanságom miatt szomorú sorsú Edit nénitől hallottam először: leben und leben lassen! 
   A fentebb magyarul és németül is idézett mondatot ma sokan a liberalizmus alaptézisének tartják, és egyidősnek az eszmével is. Ez utóbbiban van igazság, mert mint majd kiderül, a sokak által ismert mondat egy 1798 októberében bemutatott színmű részére íródott, míg a liberalizmus, mint a személyes szabadságon és törvény előtti egyenlőségen alapuló eszme gyökerei a felvilágosodás korának hajnalára tehető, vagyis ténylegesen kortársak.
   Szerencsénkre manapság némi kutakodással szinte minden megtalálható a világhálón, így aztán rábukkantam az idézett mondat eredeti szövegkörnyezetére is. Egy irodalommal foglalkozó portálon olvasható információ szerint a német költő, drámaíró, filozófus és történész Friedrich Schiller Wallenstein-trilógiájának első részében mondja az első vadász, Tilly grófról: „A pénze, az már szentigaz, / Hogy elfogyott vala, / De élni és élni hagyni, / Ez volt a jelszava”.
   Az emberiség történelme során mindig voltak hódítók és leigázottak, vezetők és vezetettek, uralkodók és alattvalók, kormányzók és kormányzottak, de az élni és élni hagyni eszméjének talán még soha nem volt akkora súlya – és igény iránta – mint a fejlett 21. században. 
   Kár, hogy ennek fontosságáról sokakat még most is győzködni kell.