Az emberiség történelmét mindig egy függőlegesen felfelé törő spirálként képzelem el. Valószínűleg azért, mert az emberek újra és újra visszatérnek az egykori rossz, káros, tragédiákhoz, pusztuláshoz vezető tevékenységekhez, mint a spirál körbefutó csavarvonala, amely rendre visszaér ugyanoda, csak egy kanyarral feljebb. Az egy szinttel feljebb lépés a fejlődés, a tudás, a technológia ismeretek folyamatosan növekvő mennyisége, de a korábbi állapotokhoz visszatérést már a politikai haszonszerzés és az emberi butaság irányítja. Egy mondás szerint, ha nem engeded el a múltat, tönkreteszed a jövőt. Az emberiség – szerintem – spirális történelme valamiért sohasem ereszti a múltat, vagy éppen a múlt nem engedi a jövőt.
   Mindez arról jutott eszembe, hogy a 21. század harmadik évtizedének első évében az amúgy igen fejlett, jómódú Texas állam egy erre irányuló bírósági döntés nyomán gyakorlatilag teljes egészében betiltotta a terhességmegszakítást, az abortuszt. A beavatkozást a terhesség hatodik hete után erőszak, magzati rendellenességek okán sem lehet végrehajtani. Vagyis az Egyesült Államok második legnagyobb és legnépesebb államában a nők mostantól nem rendelkezhetnek a saját testük felett.
   A bírósági döntés – amelyet naná, hogy a politika mocskolt össze ebben az esetben is – a szakértők szerint több államnak is példát ad majd ilyen törvény életbeléptetésére. De nem kell a tengeren túlra mennünk, ugyanezt láttuk nemrégiben a testvéri Lengyelországban, és nem egyszerű a terhességmegszakítás mifelénk sem.

Nagybányai táj. Maticska Jenő alkotása (1903).

A minap szóba került a húsz évvel ezelőtti műtétem, és annak nyomán felmerült egy kérdés. Nem tudtam megválaszolni, de semmi baj, gondoltam, megkeresem a zárójelentést és megnézem a kérdéses adatot. Így kezdődött az a kaland, amelynek nyomán sikerült felforgatnom az egész lakást.
   Gondolom sokan vagyunk úgy, hogy éveken, évtizedeken át rendszeretetünktől függően kategorizálva, vagy csak úgy ömlesztve gyűjtjük a számlákat, családunkat, személyünket érintő dokumentumokat, ügyiratokat, határozatokat, amelyek aztán egyre inkább átláthatatlanná váló irattömeget képeznek. A családok zöme többnyire helyhiánnyal küzd, mert kell a terület a ruháknak, cipőknek, használatban lévő, vagy a majd csak valamire jó lesz tárgyaknak, játékoknak, szerszámoknak, elektronikus kütyüknek, edényeknek, konzerveknek, főzési alapanyagoknak és még ki tudja hányféle területfoglaló valamiknek. Így aztán az évtizedek óta elő nem vett dokumentumok átsodródnak a lakás olyan helyeire, amelyeket más tárgyak az esetlegesen nehéz megközelíthetőség miatt még nem foglaltak el.
   Nincs is ezzel semmi baj, csak hát az ember feje nem káptalan, nem jegyezheti meg mindennek a helyét, legfeljebb csak sejti, hogy hova is tehette, azt, amit keres. Mondjuk az íróasztal fiókjaiba, ágyneműtartókba, szekrények aljába, pincébe, padlásra, vagyis bőven adódhat lehetőség a keresgélésre.

Magyarország törvényhozása egyértelműen polgárbarát. Abban az értelemben mindenképpen, hogy sűrű egymásutánban vezet be olyan új törvényeket, amelyek foglalkoztatják az embereket – értsd: szórakoztatják vele a népet, vagy esetleg szórakoznak vele, ez csak nézőpont kérdése –, nehogy a derék sokaság unatkozni kezdjen.
   A közelmúlt ilyen barátságos jogszabálya, a pedofilellenes, vagy a köznyelv szerinti melegellenes, homofób törvény, amelynek hivatalos címe: „2021. évi LXXIX. törvény a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról”. E törvény már önmagában igen érdekes, mert életszerűnek aligha nevezhető események megtörténését kívánja gátolni. Hogy megint csak a köznépi értelmezéshez nyúljak, nehogy már homoszexuális aktivisták beszéljenek rá óvodás gyerekeket szexuális identitásuk megváltoztatására, leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, vagy éppen queer (összesítve: LMBTQ) életvitelre, szexuális viselkedésre. És nehogy már a törvényhozók fantáziájában valószínűleg szemérmetlen pride-os öltözetben megjelenő ügynökök beszéljék rá iskolásainkat a nemváltoztató műtétekre.

Tájkép kacsákkal. Bogdány Jakab alkotása (18. század első negyede).

Jó ideje érzem, hogy valami nincs rendben az időjárással. Amikor már azt hiszem, hogy itt a tél, akkor minden van, csak hó és fagy nincs, csupán valamilyen szürkésfehér hideg, nedves massza, ha május táján már a tavaszban reménykedem, gyorsan kiderül, hogy az megint elmarad, majd pár hét vacak idő után azonnal jön a nyár. De abból sem az a kedves, simogatóan meleg, fürdésre, napozásra csábító, hanem rögtön a kánikula, aszfaltolvadással, csurgó izzadtsággal, hűvös szobába meneküléssel.
   Mindig irigykedve figyelem azokat az országokat, ahol nem kell fűteni, ahol az embernek elég egy rövid nadrág, szandál, meg egy szellős póló, vagy könnyű ing. Persze azért nekik is megvan a maguk baja, van, ahol a hatalmas szárazság, másutt a monszun, a gyakori erdőtüzek, tájfunok és tornádók teszik tönkre a kellemes éghajlatot, szóval a más tájakon élők sem olyan nagyon irigylésre méltóak. Mindazonáltal bizonyára van olyan helye sártekénknek, ahol kiegyensúlyozott, kiszámítható az éghajlat még így, klímaváltozás idején is.
   Nos, ahogy a napokban kiderült, ez a hely semmiképpen nem Budapest és vélhetően nem is Magyarország. 

Az afgánok (ha egyáltalán lehet egységesen kijelenteni az ott élő különféle etnikumra mindezt) életmódbeli, vallási, kulturális hagyományai, társadalmi, jogi állapotai oly módon különböznek a nyugati, vagy kelet-közép-európai felfogástól, hogy azok még csak köszönőviszonyban sincsenek egymással. Így aztán sokakkal együtt csak elrettenve és együttérzéssel tudom figyelni az újra állati sorba visszataszított, jogfosztott nők sorsát, a tiltások tömegét, az új hatalom és a vele versengő, önmagát államnak nevező szervezet terrorját, vérfürdőjét, a legsötétebb középkorba tartó országot.
   A 32-37 milliósra becsült népességű, hatalmas területű, többnyire hadurak által, helyi törvényekkel uralt 34 tartományból álló mélyszegény ország, ahogy a történelme során oly sokszor, az elmúlt közel fél évszázadban is folyamatos harcok, háborúskodások színhelye volt. Augusztus 15-e óta népi öltözetű, nagy szakállú, állig felfegyverzett tálibok és külföldi zsoldosaik gyakorolják a (rém)uralmat azt követően, hogy az Egyesült Államok húszévnyi demokráciateremtés (megszállás) után dolgavégezetlenül nagy hirtelen kivonult onnan. Előttük 1979-ben a szovjet seregek vonultak be, hivatkozva a két ország között aláírt barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződésre, majd húsz évvel később legyőzötten ők is nagy hirtelenséggel vonultak ki onnan. Csak éppen maguk mögött hagytak egymilliónál is több halottat, sok millió menekülőt.

Tájkép (?). Czimra Gyula alkotása (20. század első fele).

Folyamatos harcot folytatok parányi kiskertemben a ciprusfélékkel, tujákkal, tiszafákkal, amelyben a terület nagyságához (kicsinységéhez) képest, egy örökzöld erdő van. Mindez azért alakult így, mert kedvelem az örökzöldeket, pompás érzés számomra például egy szép havas reggelen kimenni a vattába burkolódzott kertbe és a zöld bokrokon, fákon virító fehérségben gyönyörködni.
   A fákká nőtt bokraim, vagy éppen a mind magasabb fenyőfáim rossz tulajdonsága, hogy bár örökzöldek, a tűleveleik, terméseik elszáradva rendre a talajra hullanak. Ott még nem is lenne baj, bár a fenyő alatt csak a borostyán marad meg, fű vagy virág egy szál sem, de a kaputól a házig vezető pár méteres járdát, ahogy a kocsibeállót is nap mint nap újabb elszáradt növényi részek, darabok lepik el. És nem kis mennyiségben. Így hát seprek, mint egykor Hofi Géza örök érvényű dalában az utcaseprők. Megyek egy lépést, seprek kettőt…

Kihalóban lévő tulajdonság a klubhűség. Nem csak a sportban, hanem a gazdasági, politikai életben is. Napjaink legnagyobb labdarúgó átigazolási híre volt, hogy az egyik világhírű spanyol csapat anyagi kényszerűségek okán elküldte a világ legjobbjának tartott klasszisát, akinek csillagászati összegű fizetését is vállalta az őt megszerző klub. S bár a klasszis könnyek között búcsúzott a több mint két évtizedig az életét, sikereinek kulcsát jelentő várostól és klubtól, két nap múlva már egy másik ország fővárosában ünnepelték tömegek a mosolygó, láthatóan felszabadultan örülő sztárt. Ne legyen kétségük, a mindeddig családját jelentő klub csapatának annyi gólt rúg majd a jövőben, amennyire csak képes lesz és mindent megtesz annak érdekében, hogyha összekerülnek, egykori csapata kiessen a nemzetközi kupából. A minap pedig robbant az újabb hírbomba, a másik legjobbnak tartott játékos is otthagyta klubját, ahova alig három éve igazolt.
   Egykor szinte természetes volt, hogy aki elkezdte pályafutását egy sportklubban, legyen az bármilyen sportág, karrierjét ott is fejezte be évekkel később. Nem volt ez másként a munkahelyekkel sem, cseppet sem volt ritka, hogy valaki ugyanattól a cégtől, gyárból vonuljon nyugállományba, ahol inasként, gyakornokként kezdte. Az emberek lojálisak, vagyis hűségesek voltak klubjukhoz, munkahelyükhöz, pártjukhoz. Hogy ne feledjük, lojálisnak tartjuk azt az embert, aki valakivel vagy valamilyen szervezettel, eszmével, programmal kitartóan egyetért, együttműködik még a nehézségek, akadályok leküzdése árán is. Manapság ideig-óráig.

Labdázók. Gyarmathy Tihamér alkotása (1950).

Vannak különleges hatások, amelyek ideig-óráig megváltoztatják az emberi agy működösét. Most nem a szerelemre gondolok, amely a köznyelv szerint öl butit és nyomorba dönt, vagyis olyan tettekre serkenti a szerelmes embert, amelyekre sem előtte sem e furcsa másállapotból kilábalása után nem hajlandó. Nem, sokkal inkább arra, mint amikor például egy lüktető, kínzó, alig kibírható fogfájással beül az ember a fogorvosi váróba és láss világ csodát, a fogfájás a környezet hatására egy pillanat alatt elmúlik. Persze ez csak addig tart, amíg a páciens örömében szinte lebegve el nem hagyja a váróhelyiséget.
   Mindez csak az emberre jellemző, bár talán a kutyáink is képesek erre, számtalan tanújelét adják ennek az állatorvosi rendelőkben, bár az, amit a gazda látványos gyógyulásnak vél, talán csak egészséges menekülési ösztön. Szóval mindenképpen élő szervezet sajátja a külső hatásokra reagálás, bár meglehet, hamarosan minderre képes lesz a mesterséges intelligencia vagy a klónozott ember, amely mint olvasható volt pár hónapja, amikor majmokat klónoztak, már nincs is oly messze.
   Hogy el ne veszítsem a fonalat, gyorsan leírom, mindeddig én is azt hittem, hogy csak az emberi és talán az állati agy képes olyan érzelmeket produkálni, amelyeket gépek aligha.