„A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.”
   A világhírű író, Ernest Hemingway mondata jószerével mindent elmond a sportról. Ahogy Pierre de Coubertinnek, az újkori olimpiák kezdeményezőjének az Óda a sporthoz című versében leírt gondolatai is, miszerint: „A béke vagy te, Sport! a népeket egymáshoz fűző szép szalag: és testvérré lesznek mind általad, önuralomban, rendben és erőben”.
   Mostanában minden napra jut olyan hír, amely azt közli, melyik orosz csapatot zárták ki a nemzetközi bajnokságokból, mely sportszövetségek tiltották ki a versenyekről az orosz versenyzőket, kiknek kellett elhagyniuk orosz állampolgárságuk miatt a klubjaikat. Lehet, hogy sokaknak nem tetszik a véleményem, de ezzel egyáltalán nem értek egyet, ezt nem lenne szabad. Attól, hogy valaki orosz, egyáltalán nem biztos, hogy a gyilkolás, pusztítás feltétlen híve, ahogy az sem, hogy egyetért országa elnökének háborús cselekedeteivel.
   Versenyzői, edzői pályafutásom során azt tapasztaltam, azt tanultam meg, hogy annak az ellenfelemnek népére, hazájára sem tudok rossz szívvel gondolni, aki ellen versenyezhettem, akivel sportbarátságot kötöttem. És ne feledjük: egyetlen sportoló sem felelős hazája teljhatalmú vezetőjének tetteiért.
   Nyilván a sportolók is legalább annyiféle módon gondolkodnak, éreznek, mint hazájuk többi lakosa, ők is vélekedhetnek úgy, hogy egy másik ország megszállása, elpusztítása, az ellenség likvidálása – legyen az az életéért rettegő civil, a rakétával lerombolt lakóházban anyja keblén megölt csecsemő – jogszerű, és mindez hazája védelmében történik. Ugyanakkor úgy vélem, hogy az a józan gondolkodású sportoló, aki tisztességes versenyben legyőzi az ellenségnek kikiáltott nemzet versenyzőjét, nem egy népet alázott meg, hanem csupán egyetlen meccsen, versenyen aratott győzelmet sportbeli ellenfele felett, ahogy vetélytársának sem dőlt össze a világa, hiszen legközelebb akár ő is lehet a győztes.

Tájkép. Gyelmis Lukács János (20. század első fele).

A minap látott napvilágot az egyik gazdasági portálon az a tanulmány, amely tíz ország adatait vizsgálva hasonlítja össze a nagyon sok áldozattal járó spanyolnáthát a Covid-világjárvánnyal. S bár az oroszok Ukrajna elleni agressziója elfeledtetni látszik a világgal a koronavírus-világjárványt, az még ma is tízesével szedi áldozatait Magyarországon és tízezerszámra a nagyvilágban.
   Kiderült, hogy Magyarországon a koronavírus-járvány két éve alatt népességarányosan többen haltak meg, mint a spanyolnátha két évében. Más európai országokban ez az arány a spanyolnátha időszakához képest sokkal kisebb. A spanyolnátha egyébként a Nagy Háború végén és utána, 1918-ban és 1919-ben pusztított.
   A spanyolnátha éveiben Hollandia és Dánia után Magyarországon volt a legkevesebb egymillió lakosra jutó halott, míg a koronavírus-járvány két évében, 2020-ban és 2021-ben népességarányosan nálunk haltak meg a legtöbben. A vizsgált országok között van a már említetteken kívül Franciaország, Olaszország, Németország, Norvégia, Spanyolország, Svájc, és Svédország.
   Az adatok szerint hazánkban a legalacsonyabb a 65 évesen várható élettartam, vagyis emiatt különösen indokolt lenne az idősek védelme, de az összeállítás szerzői szerint erre az egészségügy általános állapota kevés esélyt ad. Akit érdekel az összeállítás, biztosan megtalálja, de sokan saját tapasztalataikat végiggondolva is eljuthatnak a következtetésig, hogy vajon jó volt-e a járványkezelés Magyarországon, vagy sem.

Egyszer megkérdezték Albert Einsteint, hogy szerinte milyen fegyverekkel küzdenek majd az emberek a harmadik világháborúban. Azt nem tudom – válaszolta a kiváló tudós –, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel. Ezért is volt első látszatra oly nagy jelentőségű, hogy pár héttel ezelőtt az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, az Egyesült Királyság és Franciaország közös nyilatkozatban ismerte el: a „nukleáris háborút nem lehet megnyerni, és soha nem szabad megvívni”.
   Az azóta eltelt napokban jó messzire kerültünk a józan ész diktálta felismeréstől, olyannyira, hogy az orosz diktátor az értelmetlen Ukrajna elleni háborújában már országa atomarzenálját is készenlétbe helyeztette. A New Jersey állambeli Princeton Egyetem kutatói új szimulációt fejlesztettek ki egy USA és Oroszország közötti eszkalálódó háborúhoz. Az Egyesült Államok egyik legnagyobb hírű felsőoktatási intézményének tudósaira, ahol több kiváló magyar elme, például Wigner Jenő Nobel-díjas fizikus és Neumann János matematikus is tanított, érdemes odafigyelni. Az ottani kutatók úgy számolnak, hogy egy nukleáris háború első néhány órájában több mint 90 millió ember hal meg azonnal, vagy förtelmes kínok közepette sugárfertőzésben.
   Ma nem csak Oroszország és az Egyesült Államok rendelkezik nukleáris fegyverekkel, de van ilyen játékszere rajtuk kívül legalább hét országnak, amelyek egyik, vagy másik oldalra állva vethetik be nagy lelkesedéssel néppusztító fegyvereiket. Nos, Einstein nem véletlenül volt zseni, jól látta, hogy hova jut egy nukleáris háború után a világ népessége. Ami biztos: túlnépesedéstől évezredekig nemigen kell majd tartani.

Tabán. Turmayer Sándor alkotása (20. század első fele).

A magyarokat az Ukrajna elleni orosz háború éppúgy megosztja, mint emberemlékezet óta minden más kül- és belpolitikai esemény.
   Személy szerint minden háború, terror, mások zaklatása, életének veszélyeztetése, annak kioltása ellen vagyok. Vallom az embereknek élethez való jogát, a szabadság, szabad gondolkodás, és cselekvés jogát. Vagyis mindenki, aki igazságosnak vélt, hazudott okkal mindezeket korlátozza, nem az én barátom.
   Korábban nem foglalkoztam Ukrajnával túl sokat, bár újságírói kíváncsiságom okán igyekeztem képben lenni és ezért kiemelt figyelmem hiányában is meglehetősen sok információval rendelkeztem így is, de nem lettem Ukrajna szakértő. Szomszédunkat olyan országnak tartom, amely rengeteg hibával, túlkapással, rossz döntésekkel küzd, de előre akar menni és nem hátra, hogy egy unos-untalanig hangoztatott hazai választási szlogennel éljek. Az ukránok többsége – akik hasonlóan megosztottak, mint a magyarok, bár ezt azért nehéz felülmúlni – ismereteim szerint a még nyomaiban igencsak fellelhető szovjet birodalmi életforma helyett inkább egy nyugati békére, megélhetést biztosító munkára, szabadságra épülő társadalmat szeretnének és nyugodt életet akarnak élni. Most, hogy a megszálló hatalom a jelentős nagyságú és létszámú hadseregével arra törekszik, hogy az országot visszataszítsa a középkorba, de legalábbis a második világháború állapotába, ennek vége.

Életem első digitális óráját legelső nyugati utamon, egy társasutazás alkalmával vettem a bécsi Mariahilfer Strasse valamelyik török üzletében. Boldog voltam, mert még számomra is megfizethető volt a portéka, és látványos lépést tehettem új órámmal a fejlett világ utolérése érdekében.
   Kiváló karórám nem csak az időt mutatta, de volt rajra dátum, stopper, ébresztő és ki tudja még mi. Nem is voltam hajlandó ettől kezdve a hajnalonta idegborzolóan csörömpölő vekkerre ébredni, csakis a karórám zenéjére, amely bármikor rendületlenül eljátszotta Ludwig van Beethoven Für Elise című örökbecsű dallamait. Imádtam.
   Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy előbb ébredek, mint ahogy az órám keltene, és lázas sietséggel kapcsolom ki az ébresztőt. Már attól is rosszul voltam, hogy a fejemben sokszor akaratlanul is felcsendültek az unos-untalan ismert dallamok. Még a tévés koncertről is elkapcsoltam, amikor sokak örömére felcsendültek az Elise-ért első hangjai.
   A minap éreztem újfent így magam, amikor rendszeres budapesti útjaim egyike során a meglehetősen hosszú Budakeszi úton kellett oda és vissza autóznom. Az út elején még érdeklődve kaptam oda a szemem a villanypóznára aggatott fényképre, amely egy, a közéletből ismert férfiú arcmását tárta elém, aki szlogenje szerint előre akar menni és nem hátra. Aztán a 20 méterre lévő következő oszlopon és az azt követőn is. Vagy három kilométeren át. A vége felé már rosszullét kerülgetett olyannyira letaglózó, erőszakos, tolakodó volt az arcképdömping. De hát végül is választási kampány van.

Kártyaparti. Frank Frigyes alkotása (20. század első fele).

Az nyilvánvaló, hogy víz nélkül nincs élet és ha szívesebben is iszunk kávét, teát, szörpöt, dzsúszt, sört és bort, mint vizet, azért azzal tisztában vagyunk, hogy a szervezetünknek tiszta vízre van szüksége.
   A víz, mint tudjuk, színtelen, szagtalan, íztelen, folyékony kémiai anyag, amely oldott ásványi anyagokat tartalmazhat. Ezzel nagyjából rendben is vagyunk, ez éltet növényt, állatot, embert. Igen ám, de vizeink mindinkább szennyezettek, amely szennyezéstől ugyan a fejlett vízszolgáltatással rendelkező országok megtisztítva továbbítják az éltető folyadékot a lakosság felé, de még a legjobb rendszerek sem képesek mindent kiszűrni a vízből.
   Az amerikai PNAS tudományos folyóiratban megjelent egy komoly tanulmány arról, hogy a dohánytermékekből származó nikotin és kávéfogyasztásból eredő koffein mellett a világ szinte valamennyi folyójában megtalálhatók a paracetamol készítmények, továbbá epilepszia és diabétesz gyógyszerek maradványai. S mint tudjuk, ez a víz beszivárog a talajba, a kutakba is, vagyis a mindennapi ivóvizünkbe. De ezzel a vízzel főzünk is, így hát ha akarjuk, ha nem, bevesszük, megisszuk, megesszük ezeket a szereket.

Bizonyára sokan jártak már úgy, hogy egy tartós bajukra nemigen talált megoldást a kezelőorvosuk, de aztán a szomszédasszony (testvér, barát, ismerős) olvasta valahol, hogy X vagy Y szerből már pár szemtől is meggyógyulhat a beteg. Arról is hallhattunk, hogy a doktor az önmagát gyógyíthatatlannak tartó hipochonder páciensének felír egy csodaszert, amely aztán látványos javulást hoz az illető állapotában. Ahogy például a hatóanyagot egyáltalán nem tartalmazó, de meglehetősen drágán kapható „gyógyszerek” is. Ezek a placebohatások.
   Placebonak nevezünk mindent, ami olyan, mint egy a valódi orvosi kezelés, de nem az. Ilyen lehet a már említett tabletta vagy injekció, vagy bármi más, amiről a beteg elhiszi, hogy gyógyhatású. Minden placeboban közös, hogy nem tartalmaz aktív hatóanyagot, vagyis maga a bevitt anyag minden csak nem gyógyszer. És mégis hat.
   Tudjuk, hogy a hitnek óriási hatása van. És a hit alatt most ne csak az istenhitet értsük, mert kétkedés nélkül hihetünk szülőnknek, testvérünknek, szerelmünknek, tanárunknak, edzőnknek, kezelőorvosunknak, pártvezérünknek is. Mert ha ők mondják, amit mondanak, akkor az úgy van. Ily módon a hit boldoggá tehet és meg is gyógyíthat.
   Vagy éppen ellenkezőleg.

Olvasó lányok. Doór Ferenc alkotása (20. század közepe).

Még csak februárban járunk, de már oly sok minden történt a 2022-es esztendőben, hogy fejben tartani is nehéz. Talán emiatt van, hogy ha az előző év nagy dolgaira gondolunk, kevés jut közülük eszünkbe. Pedig vitathatatlan, hogy akkor is voltak világmegváltó történések.
   Az információk tömegének zaja elnyomta azt a halk hangot, amely közölte: Mijasita Homei japán professzor elkészítette az ételek ízét előállító, nyalogatható tévé prototípusát. A Taste-the-TV (kóstold meg a tévét) fantázianevű eszköz tíz külön tartályból keveri össze a kívánt ízárnyalatokat. Amint a tévé képernyőjén megjelenik egy kép, a tévé ízkeverője előállítja az ízmintát, amelyet ráspriccel egy higiénikus filmlemezre, az pedig az ízlelő nyalás előtt gyorsan rásimul a képernyőre.
   A minap értekeztem az IgNobel-díjról, amelyet immár három évtizede azoknak a nemzetközi tudományos élet terén dolgozó kutatóknak ítéli oda egy erre hivatott bizottság, akiknek tevékenysége értelmetlen felfedezésekhez, használhatatlan találmányokhoz vagy mulatságos javaslatokhoz vezetett. Semmiképpen sem szeretném állítani, hogy a japán professzor egy IgNobel-esélyes eszközt alkotott, mert mint kiderült, nagyon is lehet haszna az eszköznek, például a szakácsok vagy borszakértők távoktatásnál. A kiváló tudós azt is említésre érdemesnek tartja, hogy találmányával sokaknak válhat átélhetővé, milyen érzés egy, a világ másik sarkában található híres étteremben vacsorázni, méghozzá anélkül, hogy ki kellene mozdulni otthonról.