Naplemente a tengeren. Pandúr József alkoása (1943 előtt).

Sok elemző állítja, hogy Magyarország továbbra sem diktatúra, hanem a jogállam egy fajtája, még ha nem is függetlenek a hatalmi ágak és a nyertes mindent visz jellegű választási rendszerben egyetlen pártszövetség kedvére lejt erősen a pálya, illetve az uralkodó hatalmat támogató állami tévék, rádiók, a tengernyi adóforinttal kitömött újságok, hírportálok serege egy központból vezérelt. De az ország nem klasszikus diktatúra, mert lehet nyíltan beszélni, posztolni, kommentelni a közösségi térben, és akinek van pénze, vágya, hát újságot, tévét, rádiót is alapíthat, megírhat, elmondhat – egy ideig – mindent, amit közölni akar.
   A politikát uraló állampártnak nincs is szüksége durvaságra, számtalan kifinomult módszer áll rendelkezésre az akolból kitörni igyekvők megbüntetésére. A módszerek közül az egyik az eltörléskultúra, vagy eredeti angol elnevezésén a cancel culture, amely a kiközösítés modern formája. Ezt akkor alkalmazzák a hatalommal rendelkezők másokkal szemben, ha egy valamiért nekik nem tetsző embert akarnak megbüntetni. Olyan embert, aki szerintük bántó vagy vállalhatatlan dolgot tett vagy mondott. A büntetés pedig nem más, mint az illetőnek a társadalmi vagy szakmai körökből történő részleges, vagy teljes kiszorítása.
   A cancel culture-t kiérdemlő személy a hírnevének, hitelének elvesztése mellett bevételei jelentős megcsappanására is számíthat. S hogy mennyire fejlődik a világ és hogy a jó megoldások milyen gyorsan válnak közkinccsé, közhasználatú eszközzé, jellemző, hogy sok országban az eltörléskultúra a politikai és gazdasági élet bevett módszerévé vált. A magyar közélet is halad az korral, hiszen elég csak az elmúlt tucatnyi évünket végiggondolni, hogy hány esetben is használta a hatalom és persze alkalmazták az alsóbb szintű hatalmasságok az eltörléskultúrát.

Nekem a hosszú és kíméletlen aszályt enyhítő, több napig tartó esőzésben az volt rossz – miközben igazából nagyon is örültem neki, hiszen tellett a kedvenc tavam –, hogy már a harmadik teniszmeccsünket vette el tőlünk az időjárás. Páromnak az elmaradt teniszmeccseken túl még rosszabb volt, mert másik kedvenc hobbijának sem élhetett, a velencei-tavi fürdőzésnek, mivel ugyebár esőben nem olyan élvezetes a strandolás. Másoknak más fájt, például, hogy szabadságukat tette tönkre a sok égből jövő víz, amikor éppen kiszabadulhattak a home office-ból, a munkahelyi stresszből, idegeskedésből, vagy hogy a régóta várt látványosságot, az augusztus 20-ai tűzijátékot egy héttel elhalasztották, pedig nagyon készültek rá.
   Az égi áldás sokunkat sokféle érzelemmel töltött el, de hogyan is néznénk ki, ha mindenről mindannyian ugyanúgy vélekednénk! Dicstelen lenne, még ha van is ilyen igény uralkodói körökből a nép egyszerű gyermekei felé. A nyár vége felé megérkezett eső sokaknak túl későn jött, a gazdáknak mindenképpen, akik csak széttöredezett agyagtáblához hasonló földjüket látták, amerre a szemük ellátott, és amelyen még a gyom sem termett meg, nemhogy búza, kukorica vagy napraforgó. A gazdák mellett valamennyiünket is érint ez a helyzet, mert az ott meg nem termelt termények a mi éléstárunkból fognak hiányozni, de nagyon.

Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent. Reigl Judit alkotása (1950).

Kezdődik az újabb tanítási év és ennek ténye nem csak a nyári iskolamentes életmódot erősen megkedvelő diákok idegeit kezdi ki, de a szülőkét is. És nem csupán a mind drágább iskolakezdés, a szükséges tankönyvek, füzetek és ki tudja hányféle ajánlott és elvárt, ám nem olcsó segédanyagok beszerzésének feladata teszi mindezt, hanem a kényszerű felismerés is: rossz lesz a gyerek bizonyítványa, ha nem tanul vele az apja vagy anyja.
   Egy minapi felmérés szerint idehaza tízből hat szülő szerint szükség van a házi feladatokra. Bizonyára e szülők közül a legtöbben nem ismerik azt az Egyesült Államokbeli kutatást, amelyből kiderül, a szülők aktív segítsége nem ér túl sokat. Katerina Bodovskinak, a Pennsylvaniai Egyetem oktatástudomány professzorának vezetésével készült tanulmány egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy sem pozitív, sem negatív irányba nem befolyásolja az otthoni szülői segítség az általános iskolás gyerekek tanulmányi teljesítményét.
    Az új tanulmány rámutatott arra, hogy sok szülő él tévhitben, mert azt hiszi, ha ő nem foglalkozna gyermekével a házi feladatai során, az egy betűt sem tanulna meg. Sőt, Bodovski professzor szerint számos tanulmány, köztük a Delaware Egyetem kutatása is azt mutatta, hogy a szülői segítség nemhogy segítené, hanem éppen negatív hatással van a gyerekek teljesítményére.

A velencei-tavi szupermarketekben – van belőlük több is – nemigen látszik, hogy baj lenne a tóval. De nem csak a Velencei-tó, a magyar tenger is ezer gonddal küzd, ahogy Európa-szerte oly sok más természetes víz is. Iszonyatos a szárazság, számtalan nagy folyóban, tóban időtlen idők óta nem volt ilyen mélyen a vízszint, amin az augusztusi nemzeti ünnepünk táján leesett sok eső is csak némileg enyhített. Ugyanakkor a Velencei-tó valóban emberemlékezet óta legalacsonyabb vízszintje mellett is a víz még mindig élvezhető, kellemes és tiszta. Ahol meg nem, ott teszi a dolgát a közegészségügy és ideiglenesen megtiltja a fürdőzést.
   De visszatérve a szupermarketekre, több alkalommal is olyan vásárlók álltak előttem fizetésre várva a sorban, akik a legnagyobb méretű bevásárlókocsit is púposra tudták tölteni és láthatóan nem a mind gyakoribb pánikvásárlás okán, aminek során a naponta rohamosan értéktelenedő pénzüket tartós élelmiszerbe akarják menteni az emberek, hanem mint akik már lemondtak mindenről, mert úgysem lesz holnap. Hát legalább esznek, isznak egy jó nagyot.
   A nagy fesztiválok videófelvételeket látva is olyan érzetem támadt, mintha a szórakozó tömegek úgy élnének a pillanatok örömeivel, mintha nem lenne holnap. Lehet persze, hogy igazuk van, bizonyos értelemben nem is tudhatjuk, hogy lesz-e jövő és ha igen az milyen, mert oly módon bolydult fel világunk és országunk, amikor már semmi sem biztos, leginkább nem a másnap. És valóban, ki tudná megmondani, hogy a holnap, amiről azért mégiscsak biztosan állítható, hogy bekövetkezik, milyen lesz? Ma nem érdemes hosszútávú terveket készíteni, takarékoskodni, meghúzni magunkat azzal, hogy majd pár év múlva megint jobb lesz. Az idősebbeknek ez túlzottan is ismerős állapot.

Téli táj. Katona Nándor alkotása (20. század eleje).

Tele vagyunk megoldandó problémával. Persze, hogy kinek, mi a baj, az emberenként nagyon is más. Akinek szétlövik az otthonát, elveszíti minden vagyonát és egy szál ruhában fut, hogy mentse az életét, egészen más, mint akinek „csak” magasabb gázszámlát kell fizetnie, mint amekkora a fizetése, és „csak” az egyre vacakabb élelmiszereket tudja megvenni a száguldó infláció miatt. Vagy akinek három benzinkúthoz is el kell autóznia, hogy tankolni tudjon, mert üzemanyaghiány van. És megint más a gondja annak, aki nehezen dönti el, hogy a tízmilliós karóráját vegye-e fel a hárommilliós ruhájához és sokmilliós nyakékéhez, vagy esetleg a drágábbat, mert az olcsóbb túl snassz.
   De a fenti létkérdéseken túl is könnyedén szembesülhetünk olyan akadállyal, mint például egy végsőkig összegubancolódott zsineg-, vagy kábelköteg kibogozása. Aki már állt neki ilyen feladatnak és egy idő után érezte, hogy az idegei lassan úgy kuszálódnak össze a fejében, mint a zsineg a kezében, az tudja, hogy miről beszélek. S nehogy azt higgye bárki is, hogy még a leggondosabban feltekert spárgagombolyag, vagy hosszabbítókábel is ne lenne képes embert próbáló tekeredésre. Szerencsére már csak idő kérdése, hogy minden háztartásban ott legyen a kábelt (zsinórt, spárgát) kitekerő robot.
   Ha most valaki is azt hiszi, hogy a vakvilágba beszélek, gyorsan ki kell ábrándítanom.

Arra még sokan emlékszünk, hogy az Európai Unióba belépésünkről a 2003. április 12-én megtartott országos népszavazáson dönthettünk. A népszavazás a 45,62 százalék részvételi arányával eredményes volt, és az érvényesen szavazó választópolgárok 83,76%-a támogatta a belépést. Ma már ez a részvételi arány érvénytelen népszavazást eredményezne, mert a jelenlegi állampárt 2011-ban az alaptörvényében visszaállította az 50%+1 fős érvényességi küszöböt.
   Napjaink felmérései szerint a magyar lakosság jelentős része uniópárti. Egy 2021-es adat szerint egy erről szóló esetleges népszavazáson csak a szavazók 15 százaléka ikszelne a kilépésre, míg velük ellentétben 83 százaléknyian a maradást pártolnák. Elméletileg. Mert az állampárt jó ideje néhány más kinevezett ellenségei mellett bőszen uszít, harcol „Brüsszel”, vagyis az unió ellen. Éppen ezért érezte egy baloldali politikus, majd egy szélsőjobbról közép felé húzódó párt annak szükségességét, hogy népszavazást kezdeményezzen a huxit, vagyis Magyarország szövetségből történő esetleges kiléptetése ellen.
   A kezdeményezés oka az, hogy míg a belépésről érvényes népszavazásnak kellett döntenie, addig a kétharmados többséggel rendelkező magyar állampárt, amely egykor még a belépésért kampányolt, játszi könnyedséggel változtatta meg ezt a szabályt oly módon, hogy a kilépéshez már elég a kétharmados parlamenti többség szavazata. A kilépés következményeit jól érzékelhetjük az egykor világhatalomnak számító Egyesült Királyság gazdasági kínlódásából.

Szigligeti szőlőhegy. Nuridsanyi Zoltán alkotása (1970).

A magyar állami sportcsatorna jóvoltából sok mérkőzésen kísérhettük figyelemmel a nők labdarúgó Európa-bajnokságának mérkőzéseit, a lányok, asszonyok tudását, hozzáállását e nagyszerű sporthoz, játékhoz, összehasonlíthattuk a férfi játékosokkal a gyorsaságukat, labdakezelési képességeiket, látásukat a pályán, taktikai érzéküket, szóval mindent, ami e nagyon összetett sportágban meghatározza a sikert.
   Aki csak véletlenül kattintott a döntőre, elképedve láthatta, hogy több mint 87 ezer néző volt kíváncsi a londoni Wembley Stadionban az összecsapásra. Ez kontinenscsúcs, a rekordot eddig az 1964-es férfi Eb döntője tartotta a maga 79 ezer nézőjével. A kamerák sokszor pásztázták a közönséget is, akik között nők, családok voltak és sok-sok gyerek. Örömteli, hogy közel sem játszódtak le olyan botrányos jelenetek, mint az egy évvel korábbi Anglia-Olaszország férfi Európa-bajnoki döntő előtt, amikor szurkolók sokasága próbált betörni a stadionba, vagy az angolok tizenegyesrúgásokkal eldőlt veresége után. Ezúttal a nézőtéren olyan szurkolók voltak, akik – akár a nemzetük tizenegyének mezét viselve, akár hazájuk zászlóját az arcukra festve – nem a botrány kedvéért és nem az ellenfél drukkereivel történő összetűzés reményében vettek jegyet a meccsre.

Mindig nagy érdeklődéssel várom és fogadom hazánk egyszemélyi vezetőjének kinyilatkoztatásait. Egy ilyen nagy formátumú vezetőtől az állampolgár útmutatást vár, a dolgok tisztába tételét, az agyak megvilágosítását, a kusza gondolatok összerendezését, helyes irányba terelését. Így aztán nem is csoda, ha mankóként használom e jeles vezető bőkezűen osztogatott tanító jellegű mondatait.
   Mostanában különösen hasznos mindez, mert kemény időket élünk. Háborús infláció van, bár már jóval az oroszok Ukrajna elleni agresszióját megelőzően is látványosan drágultak a portékák, ahogy az energiaválság is háborús, noha ez utóbbi eredetileg a Covid-járvány hozadékaként alakult ki. De tény, a háború semminek sem tesz jót. Így hát drágul az élelmiszer, az áram, alig megfizethető lett a gáz, már persze, ha nem takarékoskodik az ember gyereke a méregdrága energiával. Ilyenkor aztán ha a derék honpolgár nem talál útmutatást, elveszíti biztonságérzetét és csak téblábol a merre, hogyan tovább kérdések útvesztőjében.
   A magyarok mindenre választ tudó vezetője sokszor osztja meg ismereteit népével. Csak ízelítőként az iránymutatásból: „mi, magyarok, fekete öves válságkezelők vagyunk…, a magyarok a legbonyolultabb nemzetközi összefüggéseket is kristálytisztán átlátják…, ha a magyar ember úgy érzi, hogy át akarják vágni, akkor azonnal becsukja az ajtót, … a magyar ember úgy szokott gondolkodni, hogyha baj van, akkor leginkább magára számíthat…, nekünk Brüsszel nem főnökünk, …rajtam, magyarokon kívül…”. .

Téli erdő. Olgyai Viktor alkotása (20. század eleje).