Harminc év dicsősége és egy rossz döntés. Agárdi buli némi keserű szájízzel, avagy ne keverjük a szezont a fazonnal, a zenét a politikával.

Aratónap lesz Dinnyésen, július 20-án. A dinnyési Őrtüzek a Magyarságért Alapítvány és a Madárdal Alapítvány a települsen és környékén rendezi meg a hagyományőrző eseményt. 

- Mi tartjuk el őket, aztán állandóan csak siránkoznak, meg tartják a markukat – háborgott a fiatalember az étterem szomszéd asztalánál. – Idióta nyuggerek – tette még hozzá és, hogy lehűtse indulatát, nagyot kortyolt söréből.

- Ez az ország sohasem fog jól működni – mondta a minap az egyik távoli ismerősöm. – Nem kell mindent a politikára fogni, van azonkívül is tökéletlenség szép számmal.

Aligha akad ember, aki ne rettegne egy gyomor, vagy vastagbéltükrözéstől. Ez utóbbi a kellemetlenségek mellett a szégyenlősebbek önérzetét is csorbíthatja, hiszen olyan testrészbe nyomul be egy hosszú eszköz, amit az ember többnyire rejtve tart a világ elől. A modern tudomány erre is talált megoldást.

2000 novemberében merő véletlenségből lettem a Népszabadság szerzője. A Velencei-tavi Vízi Sportiskola menedzserként feladatom volt az intézmény érdekességeinek közhírré tétele is. Egy alkalommal több országos napilapot is megkerestem egy újdonsággal, de igen kurtán ráztak le a fővárosi szerkesztőségek munkatársai. A Népszabadságnál is házaltam az információmmal, ahol a többi hírlaphoz hasonlóan igyekeztek elküldeni.     Akkor találtam mondani: higgye el kolléga, amit ajánlok, annak hírértéke van.
   Rövidre zárom a mesém, visszakérdezett a szerkesztőségi ügyeletes, miért mondom, hogy kolléga, netán én is újságíró vagyok? Miután tisztáztuk a személyemet, kurtán odavágta: akkor írja meg. Nos, ettől kezdve lettem a lap Közép-Dunántúl mellékletének heti rendszerességgel publikáló munkatársa egészen a melléklet megszűnéséig, több mint négy éven át. Mindvégig arra voltam büszke, hogy sohasem láttak személyesen, ahogy én sem találkoztam egyetlen népszabadságos kollégával sem, csak az írásaimat küldtem el e-mailben, a számlámon meg landolt a nem túl izmos honorárium.
   Azt tehát nem állíthatom, hogy személyes kapcsolat köt az újság szerkesztőségéhez, mégis megrázott a hír, amely szerint szombaton egyik pillanatról a másikra leállították a napilapot, de még az online kiadást is. Ez a hír számomra és igen sok olvasó, vagy sajtómunkás számára egyértelműen a hatalom gőgjét, a sajtószabadság durva legázolását jelenti.
   Tudom, hogy egykor a főlap sok-százezres példányszámban, sőt még a melléklet is több mint dupla annyi példányban jelent meg, mint manapság az országos napilap, de hát a világ a nyomtatott sajtónak sokkal kedvezőtlenebb lett másfél évtized alatt. Lehet, hogy a lap veszteséges – erre hivatkozik a tulajdonos – akkor is mindent el kellene követni, hogy a legnagyobb hatású újságot megmentsék. Hacsak.
   És itt a bökkenő. Jószerével ez az a nyomtatott napilap, amely mára már csak mutatóban maradt meg a kormányzat ellenőreként, és amelynek még súlya van. Az újság a napokban két kormányzati ember botrányos tetteit is kiderítette, világgá kiáltotta, és emiatt nyilvánvalóan nem maradt helye egy olyan sajtópiacon, amely mindinkább kézi vezérelt, kézből etetett. Mindannyian tudjuk, kinek a kezéből.
   Azt nem tudom, hogy írásom megjelenése után sikerül-e a Népszabadság szerkesztőségének megállapodnia a tulajdonossal, kinek, minek kell megfelelniük ahhoz, hogy továbbra is dolgozhassanak, fizetést kapjanak, de valószínűleg ha meg is jelenhet újra, nemigen fog ez a lap már leleplezni egyetlen tolvajló, a közpénzt magáncélra használó kormányzati nagyságot sem.
   Remélem azért a hatalom jövőre is megünnepli majd a sajtószabadság napját.

- Legközelebb kikaparom a szemét, ha néninek szólít – dühöngött az elegánsan öltözött középkorú hölgy. – Még hogy néni! – tette hozzá feldúltan. – Nem vagyok hatvan, egyetemet végeztem, eltartom a gyerekeimet, egy nagy céget vezetek, hogy jön ahhoz, hogy lenénizzen!

Amikor egy nap rádöbbenünk, hogy lakásunk megérett a festésre, biztosan nem leszünk boldogok tőle. Mert vigyázhatunk falaink tisztaságára a legnagyobb gondossággal is, azok idővel mégis kopottá lesznek, elporosodnak, elszíntelenednek, vagy ha fehérek voltak, hát szürkévé válnak. Nem csoda, hiszen ahol emberek élnek, végzik mindennapos tevékenységeiket, ahol az utcáról rendre por áramlik be, ott előbb vagy utóbb festetni kell.
   Ez így van rendjén, legfeljebb a vele járó rumli, napokig tartó felfordulás, az utána következő nagytakarítás és cseppet sem elhanyagolandóan a tetemes kiadás teszi visszataszítóvá ezt az időről időre visszatérő munkálatot. Meg az, hogy megfelelő szakmai tudással rendelkező, megbízható szakembert találjunk.
   Az egész buliban talán ez a legnehezebb. Most tekintsünk el azoktól a szerencsés ezermesterektől, akik maguk képesek minőségi munkát végezni saját birtokukon, ők valóban mázlisták, mert egyszerűbben és főleg olcsóbban ússzák meg az ügyletet. De az emberek zöme nem rendelkezik ilyen képességekkel, és ha mégis önmaguk vállalkoznának a feladat végrehajtására, több bajt okoznának, mint hasznot hajtanának. A többségnek marad tehát a megfelelő mester felkutatása és rábírása a munka elvégzésére. Ez az utóbbi időben embert próbáló feladattá vált.
   A minap éppen az iparosok szövetségének elnöke nyilatkozta valahol, hogy a szakképzett munkaerő hiánya már a kisiparosokat is elérte, mert nincs megfelelően képzett munkás, akit a cégek felvehetnének. A jó szakemberek valami érthetetlen oknál fogva a hazai minimálbér helyett inkább a sokszoros nyugati fizetést választják és motyójukat batyuba kötve világgá mennek. Aki itthon marad az pedig vagy megfizethetetlenül drágává válik, vagy csak gagyi munkára képes.
   Persze ez alól is vannak kivételek, hiszen nem minden tisztességes iparos kel útra, és nem mindegyik itthon maradóból lesz harácsoló. Maradtak még becsületes mesteremberek, csak ők oly mértékben kapósak, hogy már náluk is várólista van, amely akár évnyi is lehet.
   A terület ismerői szerint sok minden kellene ahhoz, hogy legyenek iparosaink. Például megfelelő képzés, a közmunkások átképzése szakemberré és legfőképpen megfelelő bérezés. Na de miért éppen a munkások kapnának több pénzt abban a társadalomban, ahol az igen magasan képzett és életfontosságú munkát végző orvosok, nővérek, a jövő generációját nevelő pedagógusok, a szociális területen dolgozók többnyire éhbérért tevékenykednek? Így hát a bolti eladók, pincérek, pékek, fémforgácsolók mellett útra kelnek a festő-mázolók, villanyszerelők, parkettások, burkolók is.
   A fal meg jó lesz még pár évig így is.