Oldalletöltések száma: 10924177
2022. június 29. szerda 08:55,
Péter és Pál napja van.

Jegyzet

 Máté G. Péter

A tréfa

Egyik ismerősöm a régi időkben, mielőtt még az egykor oly sokakat tájékoztató megyei lapok a mai állampárt propagandakiadványaivá lényegültek volna át, minden reggelét kedvenc újságja halálozási rovatával kezdte. Mint akkoriban mondta, jó tudni, hogy kapcsolatai közül kik távoztak az élők soraiból.
   Napjainkban annyi hírforrás, híroldal van, hogy tájékozódni vágyó legyen a talpán, aki ismerősei elhunytáról a mind kevesebb nyomtatott és mind több online újságból kíván ismerethez jutni. Ha csak nem éppen egy életében méltán híres emberről, vagy egy közszájon forgó celebről van szó, mert akkor a rossz hírt még kikerülni is nehéz.
   A minap nagy sajnálatomra a híradásokban olvashattam a Magyar Rádió egykori főrendezőjének túlzottan is korán bekövetkezett haláláról. S bár több mint hatvan éve nem volt kapcsolatunk egymással, a szomorú hír felelevenített bennem egy nagyon régi eseményt, amikor a velem közel egykorú unokahúgom születésnapi zsúrjára voltam hivatalos az egy évvel fiatalabb unokaöcsénkkel együtt.
   Az esemény annak rendje és módja szerint zajlott, volt kakaó és sütemény még a kiskamaszoknak, bakfisoknak is elegendő mennyiségben, hogy aztán az ifjú nép átvonuljon a nagy lakás másik szobájába, ahol már a szülők közvetlen felügyelete nélkül folytatódhatott a mulatság. Unokaöcsémmel együtt meglehetősen kirekesztettek voltunk a lánycsapat társalgásából és kezdtük elunni magunkat a szoba másik felében ücsörögve, amikor is egyikünk agyából kipattant az ötlet, dobjuk fel a bulit valami jó kis vérpezsdítő tevékenységgel. Sokat nem törtük rajta a fejünket, felálltunk és a hosszúkás szobán végigfutó szőnyeget nagy erővel megrántottuk.
   A hatás viharos volt, mert a lányok nem készülve e jó kis tréfára, elveszítve egyensúlyukat egymásra zuhantak, egyikük még a vállát és fejét is jól beverte a mögöttük álló, valamikor a 20. század elején készült masszív forgó könyvállványba. E sérült nem volt más, mint az akkoriban nagyjából tizenkét éves későbbi sikeres művész, aki aztán pályafutása alatt több mint félezer műsort rendezett.
   Tréfánk utóélete meglehetősen lehangoló volt, miattunk veszítette hangulatát a zsúr és távozott gyorsan a buliból a későbbi művész, másrészt rám nézve is voltak következményei, kaptam hideget és meleget, mert én voltam ott a legidősebb, akinek már lehetett volna annyi esze, hogy ilyen akciót nem kezdeményez.
   Sok éven át szerettem volna jóvá tenni gyermekkori csínyünket, ami rosszabbul is elsülhetett volna, de nem jártam sikerrel. Évtizedekkel később meg akartam hívni a már híres rendezőt televíziós műsoromba, hogy beszéljünk a munkásságról és együtt nevessünk a múlton, de csak üzenni tudtam neki, ő meg vissza nekem, hogy nem ér rá.
   Sokszor már csak a gyászhírekből tudjuk meg, ha valamivel végképp elkéstünk.

 

Megosztás

Okosok országa

Pár nappal ezelőttig azt hittem, sőt meg voltam győződve arról, hogy a magyarok a legokosabbak a világon és Magyarország úgy, ahogy van, a legokosabb nemzet a sok rivális között. Erre utalt számomra a Nobel-díjasaink száma és leginkább politikusaink ilyen irányú megnyilvánulásai, állításai, bár észosztásban sajnálatos módon több olyan politikai szereplő is rendszeresen részt vesz, akiről az okosságot rosszindulattal sem lehet feltételezni. Aztán egy felmérésből a minap kiderült, hogy mégsem Magyarország a legokosabb ország, bár nincs mit szégyellnünk, erősen bent vagyunk az első húszban, vagyis a világelithez tartozunk okosság terén.
   A Worldpopulationreview.com készítette felmérésből és rangsorból kiderült, hogy intelligencia alapján melyik a világ 25 legjobb országa. A kutatók azt vizsgálták, hogy mely társadalmak segítették leginkább a civilizáció fejlődését. Ehhez megszámolták az országonként elnyert Nobel-díjakat, felmérték a jelenlegi átlagos IQ-szintet, és összehasonlították az iskolai eredményeket. Lehet, hogy meglepő, de a listát Ázsia és Európa uralja. Az éllovas Japánnak mindhárom mérőszám alapján vitathatatlan az első helye, Svájc a második és Kína a harmadik. Az USA ebben az összevetésben csak a negyedik helyet foglalja el. Az első tízbe tartozik még sorrendben Hollandia, Oroszország, Belgium, Egyesült Királyság, Kanada és Dél-Korea.
   Na, de hol vagyunk mi? – vetheti fel a jogos kérdést a kedves olvasó, aki hozzám hasonlóan nagyon magasra taksálta hazája, nemzete, országa – a fogalom szabadon választott – helyét az okossági sorrendben.

FOLYTATÁS

Házasodásban jók vagyunk

Ifjúkoromban előszeretettel olvasgattam unokahúgom lányregényeit. Sok történetben megfogalmazódott vágyként a férjhez menés, a hét országra szóló menyegző. De, mint nemrégiben megtudhattuk, mifelénk a lányregények hősei mellett a fiatal felnőttek körében is népszerű a házasság intézménye.
   Pedig, ha belegondolunk, többet hallunk rossz házasságokról, válásokról, mint arról, hogy egy pár még sok évtizednyi együttélés után is szerelemben, de legalábbis nagy szeretetben éli házaséletét. Nem könnyű feladat, hiszen a szerelmet elkoptató napi gondok, a szexualitást unalmassá tévő megszokás, belefásulás mind-mind a házasság ellen dolgozik. Nem is beszélve a hűtlenségről, miközben az egyik fél még mindig a házasság íratlan szabályai szerint igyekszik fenntartani a holtomiglan-holtodiglant.
   Mindezeket figyelembe véve nagyon is meglepőek az Európai Unió statisztikai hivatalának, az Eurostatnak nemrégiben közzétett legfrissebb adatai, amelyek szerint 2020-ban 1000 magyarországi lakosra 6,88 házasságkötés jutott, miközben az unió átlaga házasságkötésben a miénknek alig fele. Megelőztük az e téren a második helyezett Lettországot (5,63) és a harmadik Litvániát (5,47). Ne szerénykedjünk, bátran mondjuk ki: házasságok számában Európa-bajnokok vagyunk.
   A teljesség érdekében tegyük még hozzá és viszonyításnak sem rossz, hogy a lista utolsó helyezettje Olaszország lett, ahol 2020-ban 1000 főre vetítve mindössze 1,6 frigy jött létre és csak valamivel több Spanyolországban (1,8), Portugáliában és Írországban (1,91).
   Tudom, hogy aki idáig eljutott a sok adat olvasásában, megemésztésében, gyorsan hozzáteszi, hogy bizonyára válásban is élen járunk. Nos, aki így gondolkodik téved, mert Magyarországon két évvel ezelőtt ezer főre vetítve mindössze 1,52 válást mondtak ki, ami az 1,6-es EU-s átlag alatt marad. Vagyis az ezer főként megkötött házasságok közül 5,36 tartósnak bizonyul. Legalábbis a pillanatnyi adatok szerint.

FOLYTATÁS

Helyettesítés

- Megbetegedett a tanár úr, helyettesítés lesz a matematika órán, maradjatok csendben, amíg megjön a helyettesítő – figyelmeztetett bennünket az igazgató, majd gondterhelt arccal elhagyta az osztálytermet.
   A Vasútgépészeti Technikum másodikosai – soraikban velem – pár másodpercnyi csend után hatalmas üdvrivalgással vették tudomásul, hogy szigorú, de legalább sokszor igazságtalan és így cseppet sem kedvelt tanáruk ezen a napon nem tesz fel csak kevesek által megválaszolható matematikai kérdéseket és nem osztogatja a naplóba könnyen beírható elégteleneket. Abban ugyanis biztosak voltak, hogy nem matektanár érkezik majd helyettesíteni.
   Pedig akkoriban egyáltalán nem küzdött a magyar oktatási rendszer szaktanárhiánnyal. Volt a matematika tanárok mellett kémia és fizika tanár elegendő számban, ahogy az egyetlen idegen nyelvet, az oroszt oktató is. Az persze már más kérdés, hogy kinek mennyire sikerült a szakterülete tudományát a fiatalok fejébe tömködni. Gyanítom, a hatásfok igen gyenge volt, de ez nem feltétlenül az oktatók hibájából alakult így.
   Most meg azt olvasom, hogy egy felmérés szerint már alig akad szaktanár, sőt úgy általában tanító, tanár is egyre kevesebb van, ráadásul nagy részük már betöltötte az 50-et és mindössze a tanerők 7 százalékát teszik ki a 20-29 éves fiatalok. Az is kiderült a számokból, hogy nemsokára kiöregszik, nyugdíjba megy több mint tízezer 60 év feletti pedagógus, míg megüresedő helyükre legfeljebb két-háromezer fiatal pályázik.

FOLYTATÁS

Elszámolás

Reggelente gyógyíthatatlan optimizmussal kapcsolom be kedvenc rádióadómat, hogy meghallgassam, vajon jobb lett-e a világ miközben én aludtam. Aztán persze arcul üt a valóság. Nagy valószínűséggel sohasem volt ez másként, akkor sem, amikor még csak füstjelekkel, hírvivőkkel, postakocsikkal, vagy jóval később szikratávírókkal tudatták egymással az emberek a híreket. Többnyire rossz híreket.
   Egy angol mondás szerint, no news is good news, vagyis, ha nincs hír, az jó hír. Manapság viszont mindig van hír. A minap azt olvastam reggeli közben az interneten, hogy a Velencei-tó után már a Balaton is végveszélybe került, mert 2035-re fürdésre alkalmatlanná válhat a tó vize, 2050-re pedig ki is száradhat a tómeder.
   Éppen negyven éve, hogy álláslehetőséget kaptam a Velencei-tó mellett, addig, ha jól emlékszem, egyszer töltöttem el fél napot az akkor még nagyon iszapos, nádasokkal teli, sekély vizű tó egyik strandján. Aztán velencei-tavi lakos lettem, sőt az évtizedek alatt elkötelezett lokálpatrióta, aki féltő szemmel figyeli a környezete és a térség létét meghatározó tó életét. Ezért is élem meg nehezen, hogy kedvenc tavam súlyos állapotban van.
   Most meg már a Balaton is. A Fertő tóról ne is beszéljünk, ott ugyan nem a klímaváltozás, hanem a profit érdekében mindent beépítő, lebetonozó pénzéhes ember okozza a tó életveszélyét. De míg ez utóbbinál nagyjából elég lenne nem engedélyezni a tervezett gigaberuházást, a Velencei-tó esetében már többet kellene tenni. Voltak eddig is tervek a vízpótlásra, kellett volna ehhez vagy 40 milliárd forint, de az akkor éppen másra kellett. Állami finanszírozású, forint milliárdokat elégető választási kampányokra, látványberuházásokra, és még ezernyi olyan területre, tevékenységre, amelyek egyesek szemében előbbre valók, mint a 26 négyzetkilométernyi tó vizének, élővilágának fenntartása.

FOLYTATÁS

Bűnös majmok

Miközben a hatóságok világszerte nagy erőkkel küzdenek a kábítószerek terjesztése, használata ellen, a legtöbb olyan országban, ahol ezt vallási előírások, vagy drákói szigorúságú törvények nem tiltják, az emberek kötetlenül élhetnek az alkohol nem kevésbé tudatmódosító hatásával, vagyis kulturáltan ihatnak alkoholos italokat, piálhatnak napestig, lerészegedhetnek, ahogy a kedvük tartja vagy a pénztárcájuk engedi. De vajon miért szeretnek az emberek szeszes italt inni? Mert az ital finom, vagy mert enyhíti a stresszt, a nagyvilág zűrzavarától való félelmet, esetleg élvezetes a bódult állapot, netán csak úgy, mert az oly trendi?
   Egy új tanulmány magyarázatot ad arra, miért szeret az emberiség tagjainak egy igen jelentős része felönteni a garatra. Mint kiderítették a tudósok, az előzmények messzire vezetnek vissza, az evolúció során ugyanis a gyümölcsökön élő majmok az erjedt termésekkel rendszeresen fogyasztottak természetesen előforduló alkoholt. Vagyis ez lehet az evolúciós eredete annak, hogy az ember szereti az alkoholos italokat.
   A gondolat mármint, hogy ráfogható a fránya evolúcióra az esetleges rendszeres szesztorna, tintázás, piásság, alkalmi, vagy gyakori lerészegedés, Robert Dudley-tól, a Kaliforniai Egyetem biológus kutatójától származik. A tudós 2014-ben dobta be a köztudatba az elméletét. Szerinte valamikor a távoli múltban a majmok felfedezték, hogy az alkohol szaga érett és tápláló gyümölcshöz vezetheti őket. Elméletét igazolták a Kaliforniai Állami Egyetem kutatói, akik a Panamában honos Geoffroy-pókmajmokat tanulmányozva rájöttek, hogy az állatok alkoholból nyernek energiát.

FOLYTATÁS

A nagy verseny

Állok a szupermarket hűtőpultja előtt és nem hiszek a szememnek. Az előző héten vásárolt kedvenc sajtom éppen egy százassal drágult egy hét alatt, bár már azt megelőzően is változott az ára. Naná, hogy felfelé.
   Bámulom a bőséges kínálatot és az árakat, amelyeket nagyjából ismerek, hiszen rendszeres vásárló vagyok. Szinte hallom a surrogást, ahogy kúsznak felfelé az árak, egyfajta versengést sejtek mögötte, hogy melyikük képes magasabbra jutni. A húsok, húskészítmények kemény versenyben állnak a tejtermékekkel, a konzervek a fagyasztott ételekkel és az egész bolt sok száz portékája a másikakkal. Az építőanyagtól, a lókapán át a kerti törpéig sehol sem jobb a helyzet.
   Közben egy másfajta hangot is hallok, egy léggömbből kiáramló levegőhöz hasonlót, ahogy az emberek fizetésének, nyugdíjának, megtakarításainak értéke zsugorodik mind kisebbre. De nem szólhatunk egy szót sem, hiszen mi még mindig békében élünk és ennek ára van. Ahogy a rossz gazdaságpolitikának is. Vagy a világjárványnak, meg az oroszok Ukrajna ellen harmadik hónapja tartó „villámháborújának”.
   Az emberek ilyen körülmények között erősen törik a fejüket. Ki a megélhetésén, ki a vagyona megmentésén vagy a megtakarításainak értékvesztésén. Mert okosnak lenni ebben a helyzetben igen nehéz. Aki teheti ingatlant vásárol, ha nincs annyi pénze, megpróbálja másként befektetni, de ez nem egyszerű feladat.
   A bankok ugyanis nem jótékonysági intézmények, ha kis kockázatú állampapírba fektet a polgár, a robogó infláció miatt csak a kárát enyhíti valamelyest, ha nagy kockázatú részvényekbe, akkor nyerhet vele, de a zaklatott világgazdaság miatt jó eséllyel akár mindenét elveszítheti.

FOLYTATÁS

Téli lecsó

Ha valaki elzárva magát a napi hírektől még mindig úgy hiszi, hogy egy olyan világban él, amelynek érti a működését, akkor aggasztóan nagyot téved. Az a világ, amelyben a ma embere igyekszik életben maradni, boldogulni, mérhetetlenül összetett és gyakorlatilag kiismerhetetlen.
   A világ globalizációellenes népessége rendre tiltakozik a világszintű egységesedési folyamatok és azok következményei ellen. Hogy egyszerűen fogalmazzunk, a globalizáció olyan, mint amikor valaki orra bukik Amerikában a járdán és Ázsiában kezd emiatt vérezni egy ottani lakos orra. Parányira zsugorodott világunkban minden mindennel összefügg. Ha az orosz diktátor hadseregével meg akarja leckéztetni a szomszédját, a világ számtalan országában lép fel élelmiszerhiány, gyártó üzemek állnak le sorra, jobb esetben csak csökkentik termelésüket alkatrész, vagy alapagyaghiány miatt. A jóléti államok boltjaiban lázasan rohannak felfelé az árak, és mind több termék hiányzik a polcokról. Bár ehhez még háború sem kell, elég egy jó kis világjárvány és máris megszakad a szállítási, ellátási lánc. Már akkor is hetekre leáll a kereskedelem és sokfelé a termékelőállítás, ha egy óriás konténerszállító hajó megfeneklik a Szuezi-csatornában, elzárva a vízi utat hajók százai előtt.
   Egy ideje a közgazdászok már figyelik a felsorolt okoktól független változást is, amelyről a Geopolitical Futures azt írta, hogy „a deglobalizációt a gazdasági folyamatokba, de sokkal inkább a globális gazdasági rendszerbe vetett bizalom hiánya vezérli. 2008 után az emberek kételkedni kezdtek abban, hogy a globalizációnak csak pozitív következményei lehetnek az emberek életére, és abban, hogy a globális összeköttetések és az egymásrautaltság a stabilitás erejét jelentik”.
   Pedig nap mint nap élvezzük a globalizáció áldásos hatásait, mondjuk, ha télvíz idején is megfizethető áron vehetünk paradicsomot és paprikát a boltban, amikor éppen egy finom lecsóra fájdul meg a fogunk. Vagy, ha valamilyen eszközre van szükségünk, amelyet éppen a világ túlfelén gyártanak, mert mindez számunkra is elérhető, megvehetjük és ide is hozzák nekünk. Ugyanakkor a deglobalizációban hívő választópolgárok azt várják el a saját kormányuktól, hogy védjék meg őket a globalizáció káros hatásaitól. Jó példa a – szerintem hibás – felfogásra a briteknek egyelőre leginkább csak bajt hozó Brexit, vagy éppen az amerikai-kínai kereskedelem terén tapasztalható huzakodás. Ha körbenézünk, aligha látunk sikeres gazdasággal, jól működő iparágakkal, kereskedelemmel működő befelé forduló országot.
   Néhány kemény diktatúra távol tartja magát a globális világtól, de vélhetően a globalizációt károsnak tartók sem cserélnénk el életüket az ottaniakéval.

Könyörtelenül

A hetven közelében járó hölgy élete egy nap úgy állt a feje tetejére, mint a balesetben felborult autó. Az asszony ifjú lányként a nagy Szovjetunióban, egy ukrajnai városban látta meg a napvilágot, ukránként természetesen szovjet állampolgár lett. Az egyik szovjet egyetemen ismerkedett meg az ott tanuló magyar fiúval, későbbi férjével. Magyarországon házasodtak össze, itt is élték családi életüket a férj haláláig. Gyerekeik és unokáik természetesen magyarok. A hölgy kiválóan beszél magyarul, oroszul, ahogy ukránul is. Mielőtt bárki is összekötné a mindjárt következő rémtörténetet a magyar politikai vezetés mély oroszbarátságával, valamint az ukrán vezetés iránt tapasztalható fenntartásával, gyorsan tegyük hozzá, az asszony gondjai jóval az oroszok Ukrajna elleni agressziója, háborúja előtt kezdődött.
   A hölgy, ki tudja miért, sohasem kérvényezte a magyar állampolgárságot, bár végül is ez az ő dolga. Pár évente automatikusan meghosszabbították a magyarországi tartózkodási engedélyét, adószáma, lakcímkártyája, háza, vagyona van – talán erre fáj valakinek a foga? –, több céget irányít, rendesen adózik és soha nem akadt baja egyetlen magyar hatósággal sem. Addig a szépnek nem nevezhető napig.
   Akkor ugyanis kapott egy értesítést, miszerint adja le állandó tartózkodási engedélyét, lakcímkártyáját, jogosítványát, mert ki lesz toloncolva az országból, mint nemkívánatos személy. Mennie kell vissza Oroszországba. Igaz, hogy ott se rokona, se ismerőse, se ingatlana, se otthona, de ez kit érdekel? Az idegenrendészettel foglalkozó hivatalt tapasztalhatóan nem. Megkérdezte, hogy mit tett, milyen bűnt követett el, de közölték, hogy ez titkosított információ, nem tárhatják fel előtte a vele szembeni vádat. Fogadjon ügyvédet, hiszen Magyarország mégiscsak jogállam és fellebbezzen a döntés ellen.

FOLYTATÁS

Esélyek

„Jól vannak az 50-es magyar nők?”
   Ezt a kérdést tette fel egy, a középkorúakat és idősebbeket megcélzó portál egyik cikke címében. S bár az írás nem erre, sokkal inkább az 50-es nők életmódjára kínált tippeket és válaszokat, nagyon is elgondolkodtató, hogy vajon jól vannak-e az ötvenes magyar nők.
   Amikor egy férfiember eléri az 50 éves kort, nem ritkán nagy bulit rendeznek tiszteletére a rokonok, barátok, mert ugyebár fél évszázad egy férfiembernél az érettséget, a teljesítőképesség csúcsát, rutint és tapasztalatot jelent. A hölgyeknél már sokkal ritkábbak az 50 évesen megtartott partik, fényes ünneplések, mert a nők inkább tagadják és szégyellik e kort, mintsem büszkék lennének rá.
   A színházi világban egy 50-es színésznő örülhet, ha nagy ritkán szerephez jut, mert a szerzők nemigen írnak darabjaikba középkorú asszonynak való szerepeket. A családban is megváltozik az ötven feletti nők küldetése, felnőnek a gyerekek, a házasság többnyire megszokássá lényegül át, a munkahelyi munka rutinná, vagy éppen robottá. Igaz, e téren aligha van eltérés a hason korú nők és férfiak dolgai között.
   Szokás mondani, hogy a mai ötvenesek az új harmincasok.

FOLYTATÁS