Oldalletöltések száma: 10794034
2021. március 8. hétfő 13:50,
Zoltán napja van.

Sistergés

Hosszas küzdelem után végre sikerült az éterből eltüntetnie a kormányzatnak az egyetlen nagyobb hallgatottságú nem kormánybarát adót, a Klubrádiót, amelytől 2021. február 14-én éjféltől elvették a frekvenciáját. Miután a Klubrádió eddigi hullámhosszán jelenleg csak sistergés hallható, a javíthatatlan klubrádiós hallgatók most a neten gyülekeznek, hogy hallgathassák az általuk finanszírozott, oda száműzött műsorfolyamot, így még ezt az erősödő vadhajtást is ki kell majd gyomlálniuk a hatóságoknak.
   Volt már a derék kormányzatnak 2012-ben is kísérlete a rádió elhallgattatására, akkor a médiahatóság hosszú ideig csak 60 napos ideiglenes működési engedélyeket adott számára, de ezt végül is túlélte az adó és újabb hét évig mondhatták a műsorkészítők a magukét az éterben. De miután ez idő alatt két alkalommal is csak késve nyújtották be a médiahatóság által előírt kötelező adatszolgáltatást, bűnhődniük kell. Más, a hatalomhoz engedelmesen simuló kereskedelmi rádiók és tévék ilyen szabálysértésért legfeljebb egy ejnye-bejnye korholást kaptak.
   Ideje volt meglépni e drákói szigorúságú intézkedést azért is, mert az nem lehet, hogy valaki is kibeszéljen a nemzeti együttműködés rendszeréből, hát még, hogy – urambocsá’! – kritizálja is azt.

FOLYTATÁS

Holtverseny

Egy minapi hír szerint szorgos munkával sikerült Bulgáriával és Romániával hármas holtversenyben az EU legkorruptabb országává lennünk. Mindezt a nagy tekintélyű Transparency International korrupcióérzékelési indexe mutatta ki. Gyorsan szólok, hogy nem érdemes a szervezet miatt a soros hazai hivatalos kommunikáció szabályai szerint egy kilencvenéves magyar származású amerikai úr nevét emlegetve lenézően nyilatkozni, ennek az évenkénti felmérésnek ugyanis ehhez túl nagy a súlya.
   A romlást, rontást jelentő latin corruptio szó olyan törvénybe, közerkölcsbe ütköző cselekedetet takar, amelynek során valaki pénzért, más haszonért jogosulatlan előnyhöz juttat másokat. Ha így nézzük, igen sokan mondhatjuk el magunkról, hogy korruptak vagyunk, mert jobb ellátás reményében hálapénzt adunk az orvosnak, rendes munkát elvárva csúszópénzt az ilyen-olyan szakipari vállalkozónak és adóelkerülés okán „okosban” igyekszünk javíttatni, építtetni. Tény, hogy rengetegen adunk, vagy fogadunk el kisebb-nagyobb kenőpénzeket. (Nagyívű kalapemelés annak, aki nem teszi, életében sohasem tette ezt). Nem helyes elnézően legyinteni a mindennapi apró korrupcióinkra, mert a néhány száz- vagy ezerforintos csúszópénzektől csak lehetőség kérdése eljutni odáig, hogy egy egyszerű falusi iparosemberből valaki az ország leggazdagabb embere legyen.

FOLYTATÁS

Nyugbér

– Megőrizzük a nyugdíjak vásárlóértékét – jelentette ki 2014 őszén hazánk egyszemélyi vezetője az Idősügyi Tanács ülésén. Sokan hittek neki.
   Napjainkban szép nyugdíjat kaphat az, akinek magas volt a fizetése és ha vállalkozóként ő maga, vagy alkalmazottként munkáltatója rendszeresen fizette utána a szükséges járulékokat. Ellenkező esetben, hacsak nincs komoly megtakarítása, nagyon is sanyarú évek elé nézhet. Hasonlóan azokhoz a nyugdíjasokhoz, akik régebben vonultak nyugalomba, mert nekik, leszámítva a kevés számú jó ellátmányban részesülőket, egyre kevesebbet érő időskori juttatásból kell életben maradniuk, rossz esetben gyerekeiket, unokáikat támogatniuk.
   Miután a magyar rendszerben 2013 óta sem járulékplafon, sem nyugdíjplafon nincs, a nagyon magas keresetű dolgozók nyugdíja az eget verdesi, miközben hetvenezren havi 50 ezer forintnál is kevesebb járadékból tengetik életüket. Nem számíthatnak gondtalan nyugdíjas évekre azok sem, akik minimálbérre esetleg annál kisebb jövedelemre vannak bejelentve, vagy kisadózó vállalkozók, katások.
   A hivatalos adatok szerint 2020-ban az átlagnyugdíj mintegy 142 ezer forint volt, de ez a „hatalmas” szám megtévesztő, mert az átlagot jelentősen emeli az, hogy a mintegy kétmillió nyugdíjasból körülbelül 36 ezren 350.000 forintnál magasabb, míg több mint harmincan egymillió forintot is meghaladó nyugdíjat kapnak.

FOLYTATÁS

Közönségzaj

Egy baljóslatú novemberi napon a kormány a koronavírus-fertőzések fokozott terjedése miatt kitiltotta a közönséget a csapatsportok mérkőzéseiről. Ekkortól szorultak ki Európában utolsóként Magyarországon a nézők az új, sok-sok adófizető által összedobott milliárdokból felépült labdarúgó-stadionokból is. A késlekedés egyébiránt vitathatatlanul hozzájárult a járvány hazai berobbanásához.
   Az ürességtől kongó lelátók eleinte igencsak lélekpusztítók lehettek a sok tízezres – idehaza többnyire csak párezres – nézősereghez, zajos, rigmusokat skandáló szurkolókhoz szokott profiknak, talán csak a játékvezetők könnyebbültek meg, nem volt rajtuk egy-egy ítéletük nyomán a közönség ellenszenve okozta nyomás. Németországban, a labdarúgók első osztályú bajnokságában kezdtek először azzal kísérletezni, hogy ha már nincsenek is jelen a nézők a meccseken, a játékosok legalább érezzék úgy, mintha tízezrek szurkolnának nekik, ezért a mérkőzéseken felvételről bejátsszák a közönség hangos szurkolását. Mára olyannyira sokat fejlődött mindez, hogy egy-egy kiemelkedő pillanatban, izgalmas helyzetnél, gólnál már az odaillő zenebonát lehet hallani. Nem úgy, mint a tévék vígjátéksorozatainál, amelyekben nemegyszer egy komolyabb mondatnál is harsány röhögést vágnak a képek alá.

FOLYTATÁS

Disznószívvel

Akinek szervátültetésre van szüksége, vagy közvetlen környezetében van ilyen műtétre váró ember, az tudja, hogy a várakozás komoly versenyfutás az idővel az életért. A transzplantáció érzelmi kérdéseket is felvet, hiszen bár vannak élődonoros szervátültetések, amikor például egy egészséges családtag, vagy jóbarát ajánlja fel rokonának, barátjának fél veséjét, májszegmentjét vagy tüdőlebenyét, de többnyire ma még egy ember halála szükséges ahhoz, hogy szervei mások életét megmentsék, meghosszabbítsák.
   Világszerte rengetegen szorulnak szervátültetésre. Hazánkban egy évvel ezelőtt ezer ember várt valamilyen szervre, miközben egyetlen év alatt majdnem 600 új beteg került a várólistára. Nyilvánvalóan az ezekhez a rendkívül összetett és drága műtétekhez szükséges emberi szerveket jobb lenne egy gyártósor végén levenni a futószalagról, de erre még várni kell. A beültethető szervek iránti nagy igény új megoldásokra ösztönzi a tudósokat, a biotechnológiai cégek gőzerővel keresik a megoldást. Ahogy az egyik tudománnyal is foglalkozó portálon olvasható, a marylandi Revivicor cég most először kapott engedélyt arra, hogy a genetikailag módosított sertések szerveit ültethessék át emberekbe, így hamarosan el is végezhetik az első disznóból emberbe történő szervátültetést. (A valóság itt éri utol a fikciót, hiszen Margaret Atwood jövőben játszódó Guvat és Gazella című könyvében a tudósok már kedvükre formálgatják az emberek és állatok génjeit).
 

FOLYTATÁS

Ide nekünk a kínait?

Sokaknál értetlenséget, tiltakozást váltott ki hazánk egyszemélyi vezetőjének bejelentése, miszerint az Európai Unióban még nem engedélyezett kínai koronavírus-elleni vakcina beszerzésére adott utasítást, amelyre az unió – ő kifinomultabban fogalmazott – teszetoszasága miatt kerül majd sor. Csak a pontosítás végett: az Európai Unió valamennyi tagállama egyetértésével kerül sor a szövetségen belül engedélyezett oltóanyagok beszerzésére, amelyeket aztán az államok lakosságának arányában a legyártásukat követően egyidejűleg osztanak szét. Nem kevésről, több gyártó bevonásával közel kétmilliárd adagról van szó. Tegyük azt is hozzá, hogy ezek igen fejlett, modern gyógyszerek, amelyek jelenlegi ismereteink szerint a világszerte már beadott sok százezer dózis után sem fejtettek ki komoly mellékhatásokat, és hatékonyságuk is jóval 90 százalék feletti.
   Az orosz és kínai vakcinákkal szembeni hatalmas hazai ellenállás alapja, hogy e két államból származó információk sok esetben torzítottak, alapvető részleteket, veszélyeket titkolnak el, nehogy az országok gyengének látszódjanak. A nagy Szovjetunióval kényszerült negyvenévnyi együttélésünk erre igencsak megtanított bennünket és a napi híreket olvasva sokszor szembesülhetünk a kínai valóság és propaganda közötti különbséggel is. Ez a kiválónak kikiáltott vakcináik esetében is így van. Ráadásul a kínai oltóanyag egy száz évnél is régebbi technológiára épül, miközben elérhetőek a 21. századi technológiákkal kifejlesztett anyagok is.

FOLYTATÁS

Éjfél előtt egy perccel

Gyakran olvashatjuk a hírek között, hogy egyik-vagy másik állampárti politikus valamelyik nap éjfél előtt egy perccel benyújtott törvényjavaslata legkésőbb harmadnapra már törvénnyé is válik. Az is rendszeres, hogy a törvénymódosítások nem az eredeti törvényben, hanem valamilyen salátatörvényben jelennek meg. A salátatörvény az olyan törvények megnevezése a közbeszédben, amelyek egy füst alatt számos, akár több tucatnyi különböző jogszabályt is módosítanak.
   A minap kezembe akadt az ügyvédek egyik szakmai lapjának tavalyi utolsó száma, amelyben többek között megyei, nagyvárosi kamarai elnökök írásai is olvashatók. Ezekben olyan mondatok szerepelnek, mint: „sokkolóan hat az ügyvédségre a törvényalkotási dömping”, vagy „ez nem csak megnehezíti a jogalkalmazást, hanem bizonytalanná is teszi, egyre nagyobb fokú és széles körre ható jogbizonytalanságot okoz”.
   Az emberek e mondatok nyomán sem fogják sajnálni az ügyvédeket, akiket mindaddig cseppet sem kedvelnek, amíg össze nem ütköznek a joggal és nincs szükségük hathatós védelemre. Ez pedig a mai túlszabályozott világban csak idő kérdése. És itt nem kell bűncselekményre gondolni, elég, ha valaki válik, gyermekelhelyezést, vagyonmegosztást kér, cégének nem fizeti ki a megrendelő az elvégzett munka díját, valamilyen kára miatt vitája támad a biztosítóval, lakást vesz, vagy cserél, szóval millió olyan területe van az életnek, amelyhez jogtudós, vagyis ügyvéd kell.

FOLYTATÁS

Előítéleteink fogságában

Sokan rossz néven veszik, ha valaki azt állítja, hogy a magyarok rasszisták, antiszemiták, cigányellenesek és gyűlölik a bevándorlókat. Nagy általánosságban mindezt tényleg nem lehet kijelenteni, ámbár ha a 2018-ban megjelent Romaellenesség és antiszemitizmus Magyarországon című tanulmány megállapítását idézzük, amely szerint „bár a mesterségesen szított bevándorlásellenesség minden más ellenségképet háttérbe szorított, a romaellenesség és az antiszemitizmus mértéke a felmérések szerint nem csökkent”, a kép már messze árnyaltabb.
   A napokban jelent meg az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 37 országban készült friss felmérésnek eredménye, amelyből kiderül, hogy Magyarország hatalmasat zuhant azon a listán, amely azt mutatja, hogy a helybeliek szerint az ő településükön egy etnikai kisebbséghez tartozóknak, más szexuális irányultságú embernek, vagy bevándorlónak jó-e élni.
   Az eredmények tanúsága szerint míg 2008-ban Magyarországon a válaszolók több mint ötven százaléka érezte úgy, hogy az OECD-átlagnál jobb körülményeket biztosítunk a felsorolt kisebbségi csoportokban élők számára, addig 2018-ra az összes vizsgált ország közül már Magyarország szorult az utolsó helyre a parányira, mintegy 12 százaléknyira zsugorodott pozitív véleménnyel.

FOLYTATÁS

Inkább a fájdalom

A gondolkodás fárasztó tevékenység, olyannyira, hogy szép számmal akadnak, akik csak módjával próbálkoznak vele. Tapasztalhatjuk ezt egyik-másik beszélgető-, vagy vitapartnerünknél, munkatársunknál, barátunknál, családtagunknál. De ne legyen kétségünk, nekik is sok esetben hasonló véleményük lehet rólunk. Mármint, hogy nekünk is nehezünkre esik e kényes és fontos művelet.
   Olvastam a minap, hogy az emberek sokszor választanák inkább a fájdalmat, mint a túl kemény gondolkodást. Minderről a Live Science című portálon megjelent érdekes tanulmányban írnak, pontosabban arról a kutatásról, amelynek során az abban résztvevők többnyire vonzóbbnak találták eltűrni a fájdalmat, mint egy-egy memóriafeladatot megoldani. A vizsgálat 39 résztvevője közül ugyanis csak egy ember választotta a fájdalom elviselése helyett minden alkalommal a memóriafeladat elvégzését.
   Akit érdekel a kísérlet, bizonyára igen gyorsan megtalálja leírását az interneten, így hát azzal nem foglalkozom, mert nem az a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a 21. század embere, akinek szinte már minden ténykedése gondolkodáson kellene hogy alapuljon, még akkor is, ha mindinkább okos eszközök, gépek veszik körül és segítik a tevékenységét, nem szívesen gondolkodik és ha teheti elkerüli ezt a sok energiát igénylő feladatot.

FOLYTATÁS

Jutalom

Nem rengette meg a magyar közéletet, nem okozott nagy érzelmi vihart az hír, hogy egy rendeletével igen jelentősen megemelte a kormány az olimpiai érmek, helyezések jutalmaként adandó összegeket.
   Előrebocsátom, hogy miután fiatal felnőtt koromig versenyző voltam, később közel két évtizedig edző, vezető edző, majd sportvezető egy könnyű sikerrel cseppet sem kecsegtető, rengeteg munkát igénylő sportágban és a sport tizenkét éves koromtól a mai napig kihagyhatatlan része az életemnek, némiképpen belülről tudom értékelni e jutalom jogosságát, vagy éppen jogtalanságát.
   A kormány mostani rendelete nemcsak az olimpiai játékokra, hanem több más szakszövetség versenyeire is vonatkozik. Az új rendszer szerint a nyári vagy téli olimpián nyert aranyérem esetén az eddigi 35 millió forint helyett nettó 50 millió forintos jutalomban részesül a sportoló. Az ezüstéremért 35,7, a bronzért pedig 28,5 millió forint jár és még a nyolcadik helyen végzett sportoló is kap 2,8 millió forintot. Még ha bosszantóan magasnak is tűnik a munkából élők számára talán csak 15-18 év alatt megkereshető pénzösszeg, higgyék el, a sportolók megérdemlik, ahogy tán még jobban a paralimpiai versenyeken érmeket szerzettek, bár ők az aranyért „csak” 17,5 millióval lesznek gazdagabbak és a további helyezettek is ennek arányában kapnak kevesebbet, mint az ép mozgású sporttársaik.

FOLYTATÁS