Oldalletöltések száma: 10794040
2021. március 8. hétfő 14:03,
Zoltán napja van.

Életben tartó gyűlölet

Egy sok évvel ezelőtti állatkísérletben arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy hogyan viselkednek azok a ketrecbe zárt patkányok, amelyek személyes terét folyamatosan szűkítik. Mindez azt modellezte a kutatóknak – mintha addig nem tudták volna –, hogy mi várható azoktól az emberektől, akiknek mind kevesebb lesz a személyes terük és mindinkább el kell viselniük mások kényelmetlen közelségét. Kedves olvasóm, ön jól tippelt, a patkányok személyes terük csökkenésére kőkemény agresszivitással, gyűlölettel válaszoltak.
   Ilyen kísérletek a történelem során már számtalanszor lezajlottak emberekkel is, ha nem is a tudomány, de a leigázás, megalázás, a valakik feletti korlátlan uralkodás jegyében fogolytáborokban, haláltáborokban, börtönökben, nyomortanyákon, ahol aztán bőven volt ok a gyűlöletre. De a gyűlölet békeidőben is velünk van. Kimondhatjuk: a vallások, a családi nevelés szeretetre buzdítása ellenére is a gyűlölet mozgatja a világunkat, hiszen őseink már akkor is képesek voltak gyűlölni, amikor csak pár százezren éltek a földtekén és évszámra alig találkozott az egyik embercsoport a másikkal.
   Valamiért – talán mert a túlélő képességünknek ez a záloga – az emberi természetbe bele van kódolva a gyűlölet. Ahogy a minap az egyik portál ezzel foglalkozó írásában olvastam, az ember sajátja, hogy „mi” és „ők” kategóriában gondolkodik. Elfogultak, megengedőbbek vagyunk a saját csoportunkhoz tartozókkal szemben, míg egy másik csoport tagjait sokkal kritikusabban figyeljük, tetteiket rosszabbnak látjuk, mint amilyenek azok valójában. Ha csak saját hazánk pár igen színes elmúlt évtizedére gondolunk, akkor is jó sok „mi és ők” helyzet juthat eszünkbe például politikai hovatartozás, vélt vagy valós származás okán, azért mert valakik más focicsapatnak szurkolnak, és mert aki cigány az biztosan lop is.
   Azt nem állíthatjuk, hogy nincs eltérés az egyes csoportok szokásai, hagyományai, életvitele között, már hogyne lenne, hiszen elég csak saját szüleink, nagyszüleink, vagyis másik generációk életvitelére, a dolgokról alkotott felfogására gondolnunk, és kiderül, hogy bizony ők is nagyon mások. Sőt, mindannyian másabbak vagyunk másoknál, és ez már elég ok lehet a gyűlöletre.
   Az ellenszenv alapvető oka az előítélet. Nehezen fogadjuk el mások gondolkodását, szokásait, ahogy persze ők (!) sincsenek kibékülve a miénkkel, ezért oda-vissza elkezdünk mindenféle rosszat feltételezni egymásról, majd ezek egyenes következményeként gyűlölni a másikat. Hogy kiket, az ebből a szempontból tulajdonképpen mellékes is, a gyűlölet a lényeg, amely igen sokaknak ad erőt a saját mindennapjaik, a részükről meg nem változtatható gazdasági, politikai folyamatok, a megélhetési nehézségek, a normális emberi életért folytatott küzdelem elviseléséhez.
   Rosszul hangzik, de a gyűlölet éltet bennünket.

Adj egy ötöst!

A férfi hatalmas mosollyal a száján, parolára nyújtott kézzel közeledett felém és miközben emeltem a kezemet, hogy a koronavírus-fertőzés megelőzése érdekében udvariasan elhárítsam a kézfogást, már meg is ragadta jobbomat, majd határozottan, férfiasan megrázta.
   Azon az egy napon sikerült három kézfogást megelőznöm, így estig megúsztam kettővel. Nem úgy a következő napon, amikor három alkalommal is mérlegelnem kellett, hogy megéri-e megbántanom azokat a mesterembereket, akik végre eljöttek hozzám, hogy árajánlatot adjanak a házamnál szükséges javításra, vagy azt az ismerőst, akivel jó kapcsolatomat nemigen szeretném rosszra fordítani. Így hát paroláztam velük, majd kezemet illetlenül zsebre dugtam és lestem a pillanatot, hogy végre jó erős szappanos kézmosással mentesítsem magam a lehetséges fertőzéstől.
   Annak ellenére, hogy a kormány éppen most rendelt el újabb határátlépési korlátozásokat, és hogy szinte minden szomszédunknál jelentősen nőtt a fertőzöttek száma, valamiért idehaza az emberek hamis biztonságérzetbe ringatják magukat. Talán úgy vélik, hogy a magyarokon nem fog annyira a vírus, mint amennyire fog egy ukránon, románon, horváton, briten, vagy amerikain.
   Egyre többen bírálják felül a maszkviselési előírásokat és ha a vírustól félő polgár a védőeszköz használatára figyelmezteti őket, nem árt, ha felkészül az ingerült, vagy éppen durva ledorongolásra. Nem jobb a boltok pénztárainál azok viselkedése sem, akik például a sokfelé felfestetett „itt várakozzon” távolságtartásra felhívó felirat ellenére is rámásznak az előttük álló nyakára.
   Úgy gondolom, a hamis biztonságérzetet maga a kormány, a hatóságok keltik az emberekben azzal, hogy nem üvölt minden szembejövőre az óriásplakátokról a tarts távolságot, viselj maszkot, moss gyakran kezet szöveg, nem ezt látják, hallják tévében, rádióban a társadalmi célú hirdetések során. Arról is érdemes szót ejteni, hogy miközben például egy berlini labdarúgóklub húszezer szurkolóját tesztelné ingyenesen minden hazai mérkőzése előtt, ha végre ott is lehetne meccsre járni és nem csak Magyarországon, vagy ha azt olvassuk, hogy egyik-másik országban tízezrével végzik a fertőzöttséget kimutató teszteket, addig idehaza erősen sokad rangúnak tűnik a tesztelés. Vagyis csak arról az emberről derül ki, hogy fertőzött és fertőző, aki orvosi, kórházi kezelésre szorul és ezáltal a statisztikákba kerül. A szakértők a rendszeresen ismertetett napi néhány esettel szemben a fertőzöttek valóságos számát annak sokszorosára teszik.
   Ha kevés a fertőzött és alacsony a koronavírus fertőzésben meghaltak száma, akkor az népünk kiválóságát is jelzi, ahogy természetesen a járványon úrrá lett egészségügy nagyszerűségét és mindenek felett persze a kormányét is.
   Aki pedig mindezt készpénznek veszi, bátran tesz is a kórra.

Harc

Szeretek az interneten vásárolni, mert nem kell elmennem a boltba, sok információt találok az adott termékről a világhálón, és még az árakat is könnyen össze tudom hasonlítani, amelyek a szállítás költséggel együtt is sokszor alacsonyabbak, mint egy üzletben.
   Pár héttel ezelőtt elromlott a parányi kertem mára már igen csekély vízhozamú kútjában nagy ritkán használt búvárszivattyúm. Gondolkodtam a javításán, amelynek ára akár meg is közelítheti egy új készülék árát, ezért inkább a vásárlás mellett döntöttem. A szokásos netes böngészés után találtam is egy jónevű gyártó által készített szivattyút, amelynek az ára is megfelelt. Végül is egy közismert barkácsáruház mellett döntöttem, bízva a megbízhatóságukban.
   A megrendelt portékát a csomagszállító cég gyorsan meg is hozta, a sértetlen dobozt örömmel vittem be a lakásba, hogy kibontsam, elolvassam a szükséges dokumentációkat és felkészüljek a szivattyú beszerelésére. A csomagolást kibontva ott virított sérült és nyitott (!) dobozában a búvárszivattyú. Miután kivettem, össze akartam szerelni két fontos alkatrészével, amelyeket a doboznak kellett volna tartalmaznia. De nem voltak benne. Úgy kaptam meg a készüléket, mintha egy új autót kormány nélkül adtak volna át a vevőnek, vagyis használhatatlanul.
   Pár perccel később már meg is kezdtem reklamációs levelezésemet a cég ügyfélszolgálatával, amelyben leírtam a hiányosságot. Gyorsan érkezett is sajnálkozó válaszuk és jelezték, foglalkoznak a problémámmal. Egy nappal később kaptam egy újabb levelet, amelyben megkérdezték, tulajdonképpen mit nem kaptam meg. Másodszor is megírtam, amit elsőre és ezúttal is csatoltam hozzá fényképeket és az egyértelműség kedvéért a gépkönyv adott oldalának fotóját is.
   Újabb várakozással eltelt napok után, immár megemelkedett vérnyomással már telefonon reklamáltam. A kedves és türelmes hölgy jelezte, ő csak annyit tud tenni érdekemben, hogy ismét felveszi a panaszomat és továbbítja a névtelen, arctalan illetékesnek, akivel én személyesen nem beszélhetek. Újabb két nappal később kaptam is egy jegyzőkönyvet a panaszomról, amely nem tartalmazta a megoldás módját. Aztán csend. Nem sorolom tovább, újabb e-mailek és telefonos reklamációk, a hibás teljesítés kijavításának elmaradása miatt az ügy jogi útra terelésének felvetése után egyszer csak jött az örömteli hír: elküldték a hiányzó darabokat. Ügyem tehát közel három hét után pozitív végkifejlettel rendeződött.
   Ilyen felesleges, idegőrlő küzdelmekkel mindannyian meglehetősen gyakran kerülünk szembe. Kiszolgáltatottak vagyunk, lett légyen szó hibázó hivatalról, vagy árut küldő webáruházról. Harcolhatunk az igazunkért, ha van hozzá erőnk, vagy lemondóan feladhatjuk.
   Békés ember vagyok, de a harcot javaslom.

Urambátyám

Olvasmány- és filmélményeinkből, vagy éppen helyszíni tapasztalatainkból tudjuk, hogy mit jelent a baksis szó. A baksis a Közel-Keleten többek között lefizetést, megvesztegetést jelent.
   Azt is tudjuk, hogy szép számmal vannak országok, ahol csak baksissal, vagy másként nevezett kenőpénzzel lehet még a legegyszerűbb ügyeket is elintézni, olyanokat, amelyekért a fejlett társadalmakban szégyen pénzt adni, elfogadni. Ez színtiszta korrupció, még ha arrafelé történelmi hagyományai is vannak.
   A korrupció fejlettebb változatát művelik a vállalkozások egy-egy zsírosabb megbízatás elnyeréséért, és van még politikai, valamint rendszerszintű, vagyis állami korrupció is. Ha tetszik, ha nem egyetlen társadalom sem korrupciómentes. Az már viszont más kérdés, hogy ez ellen mennyire ágálnak az adott ország polgárai, mert ha nagyon, az fékét is jelentheti e gyakorlatnak, csökkentheti a korrupciós események számát.
   Az Európai Bizottság a minap tette közzé az Eurobarométer korrupcióról készített legfrissebb, 2019 decemberében végzett felmérésének eredményeit. Ezek azt mutatják, hogy a korrupciót az európai polgárok 69%-a elfogadhatatlannak tartja. Sajnos a magyarországi válaszadók esetében ez az arány csak 38%, amely a legalacsonyabb érték a felmérésben részt vett tagállamok válaszadóinak körében. Ahogy az a felmérésből kiderül, a megkérdezett magyarok 87%-a szerint hazánkban széles körben elterjedt problémát jelent a korrupció, tízből nyolc ember véli úgy, hogy a korrupció jelen van az országos közintézményekben, és a megkérdezettek több mint fele szerint a politikai pártoknál is.
   Életünk számtalan tevékenységét szövi át a korrupció. Jattot adunk a pincérnek az étteremben, mert visszaköszönt és felszolgálta a mind borsosabb árú ételt, borítékot csúsztatunk – a mélyen alulfizetett – kezelőorvosunk zsebébe, hátha így jobb ellátást kapunk. Borravalót adunk az autószervizben, pedig egy üzemképes használt autó áráért végzik el az éves szervizünket, fizetünk a csomagküldő szolgáltató futárjának, hogy meghozta a megrendelt tárgyat, amelynek szállításáért is tisztességesen fizetünk.
   Talán ezért sem tűnik fel nekünk, hogy milyen rettenetesen korrupt országban élünk. Olvassuk, halljuk a valakinek kedves kiváltságosok gazdagodását, a csókosok állami pénzen hizlalását azt, hogy egyesek oly mennyiségű közpénz milliárdokhoz jutnak pár év alatt, amelyből még dédunokáik is elképesztő jólétben élhetnek majd. Tudomásul vesszük, mert azt hisszük természetes, hogy mindenféle hatalom a kisebb-nagyobb baksisok adásával, elfogadásával jár.
   Aki olvasta Móricz Zsigmond Rokonok című könyvét tudja, az urambátyám világ nem új keletű, már száz éve és még sokkal régebben is így mentek a dolgok mifelénk.
   Akkor így már minden rendben van?

Szomszédok

Remélni sem mertem, hogy még életemben kiderül, háromtucatnyi olyan intelligens civilizáció létezhet a galaxisunkban, amelyek képesek lehetnek kommunikálni egymással. Talán még velünk is, ha már mi egymással csak nehezen tudunk.
   Tarthatjuk mindezt a fantázia játékának, vagy éppen a modern csillagászat és matematika eredményének, esetleg fake news-nak, a ma oly népszerű álhírnek, mindez csak felfogás kérdése, mert ellenőrizni egyhamar nemigen tudjuk az állítás igazát. Azt meg felfogni sem, hogy ha csak a mi galaxisunkban, vagyis a Tejútrendszerben ily szép számmal vannak kommunikatív lények, mi lehet a másik kétezer milliárd galaxisban.
   Christopher Conselice, a University of Nottingham asztrofizikusa társaival Frank Drake csillagász 1961-ben megalkotott egyenletét írták át az új ismereteknek megfelelően. Az Astrophysical Journal című szaklapban megjelent írásuk szerint az új adatokkal voltak képesek a konkrét becslésekre. A tudós szerint ez azért rendkívüli eredmény, mert ez az első alkalom, hogy tényleges becslésünk lehet arról, hány olyan intelligens és kommunikációra képes civilizáció vesz körül bennünket, akikkel idővel fel is vehetjük a kapcsolatot.
   A tudomány és az emberi elme képességeinek határtalansága előtt tényleg érdemes kalapot emelni, mégpedig nagy ívben meglengetve a fejfedőt. Még akkor is, ha tapasztaljuk, hogy e látványos fejlődéssel egyidejűleg milyen sokan távolodnak el a tudástól, elég ha csak a laposföld- vagy az összeesküvés-elméletek hívőire, esetleg a mind trendibb oltásellenességre gondolunk. És akkor még szót sem ejtettünk a köztünk élő gyíkemberekről, meg az egykori földönkívüliek leszármazottjairól, akiket már alig lehet megkülönböztetni a tiszta származású emberektől. Többnyire csak sejtjük az adott személyről, hogy ő egy földönkívüli leszármazottja és ez a gyanú általában az illető különleges képességei, vagy cseppet sem emberbaráti magatartása nyomán szokott kialakulni bennünk.
   Visszatérve a friss csillagászati eredményekhez, a matematikai egyenlet megoldása arra vezette a kutatókat, hogy ma 4 és 211 közé tegyék azoknak a civilizációknak a számát a Tejútrendszerünkben, amelyek képesek kommunikálni egymással, de a 36 a legvalószínűbb szám. De mielőtt bárki is elkezdene a kertjéből, vagy lakótelepi lakásának ablakából fényjeleket küldeni a Tejútrendszer különböző pontjai felé, nem árt, ha tudja, a kutatók szerint a civilizációnknak még további legalább 6120 évig kell fennmaradnia, hogy kétirányú kommunikáció alakulhasson ki köztünk és egy másik létforma között. Számításaik szerint a legközelebbi civilizáció ugyanis mintegy 17 ezer fényévnyire lehet tőlünk.
   Lehet, hogy mindezek ellenére teszek egy próbát. Küldök néhány fény és hangjelzést az éjszakai égbolt felé. Talán előbb, vagy utóbb mégiscsak megért valaki.

Kis kút, kerekes kút

Régi elméletem szerint minden ország vezetésének kell működtetnie egy Néprosszléti Minisztériumot azzal a feladattal, hogy olyan rendelkezéseket találjon ki, amelyek rengeteg ember vérnyomását kergetik magasba. Csak arra kell nagyon vigyáznia (mármint e jeles tárcának), hogy a társadalom többségének tagjait mindez ne érintse. Aztán persze ők következnek egy másik üggyel, de akkor meg egy másokból álló többség örül majd annak, hogy ők azt megúszták.
   A Néprosszléti Minisztériumnak (mifelénk államtitkárságnak) azért fontos a szerepe, mert ha jól dolgoznak benne a munkatársak, akkor az éppen adott törvény, rendelkezés miatt ágálók nem foglalkoznak az életüket rontó súlyosabb dolgokkal, mert mindig akad egy jogszabály, amelynek alkotóját, végrehajtóit lehet szidni, ellenük tiltakozni. De nem a rendszer egésze ellen.
   Azt gondolom, hogy ha hivatalosan mifelénk nincs is ilyen hivatal, azért sok állami intézményben teszik jól a dolgukat az e téren igen magasan képzett tisztviselők. Nyilván egyikük fejéből pattanhatott ki a kutak nyilvántartásának ötlete is, vagyis az, hogy a 2018. január 1-je előtt engedély nélkül létesített kutakra fennmaradási engedélyt kell kérni.
   Első ránézésre nincs is ezzel semmi baj, hiszen rendnek kell lenni, az államnak, mint tulajdonosnak joga van tudni, hogy ki vesz ki a közös föld alatti vízkészletből és milyen jogon. A baj ott kezdődik, hogy aki e rendelkezést megalkotta, a részleteket nem gondolta végig, azt hogy Magyarországon szinte felmérhetetlenül sok régi kút van. Megdöbbentően sok portán létezik olyan kút, amelyből a tulajdonos szépapja is merített a vödrével és talán még több félig bedőlt, már az ingatlan tulajdonosának emlékezetéből is kikopott kút van a kertek végében. Vagyis sok tízezer olyan kút létezhet, amely ma már használaton kívül van, de ezekre is vonatkozik a bejelentési kötelezettség, amelyhez nem elég kitölteni a netről letölthető adatlapot és benyújtani a területileg illetékes jegyzőhöz, de előtte igen sok pénzért szakvéleményt kell készíttetni róla.
   Érzi is mindennek végrehajthatatlanságát a hatalom is, mert meghosszabbította a bejelentési kötelezettség 2018. december 31-ei határidejét két évvel, majd az idei határidőt újabb három esztendővel. Nyilvánvalóan 2023. december 31-e előtt sem lesz a kisnyugdíjas kúttulajdonosoknak fél-másfél havi nyugdíjuknak megfelelő összegük a szakvélemény készíttetésére, vagyis tízezrek akkor sem tudnak majd megfelelni a jogszabálynak. Talán itt lenne az ideje e rendelkezést szép csendben visszavonni, és szigorúbban engedélyeztetni, ellenőrizni az újonnan létesítendő kutakat.
   Néhány száz év alatt így is tiszta képet kaphatna a kutakról a kormány.

Hírcsináló műagyak

Közismert, hogy másfél év óta a kínai állami hírügynökségnél mesterséges intelligencia is dolgozik hírolvasóként. Nem kér honoráriumot, nincsenek sztárallűrjei és ígérete szerint folyamatosan fejleszti magát. Kitalálói olyan fizimiskát alkottak neki, amely szimpatikus a nézőknek, akiknek fel sem tűnik, hogy nem egy hús-vér ember közli velük a kiváló hazai és elrettentő amerikai híreket.
   Az ember csak ámul, de hát végül is olyan irányt vett a világunk, amely mentén nemigen érdemes bármin is csodálkozni. Gyorsan tudomásul vesszük, hogy munkások sokaságát szorítják ki robotok a gyárakból, hogy a hírek szerint már kapható okos kutyarobot, meg mesterséges intelligenciával rendelkező, tulajdonosát segítő, társalogni képes háziasított emberszerű gépezet is. Miért is csodálkoznánk azon, ha a mindeddig csak az embernek tulajdonított olvasás képességével felruházott és mindössze digitálisan létező hírolvasó kap munkát egy tévében?
   Mint kiderült, a sajtóban már nem csak a hírolvasók félthetik munkájukat. A minap egyik jegyzetemben azt írtam, hogy az igazi újságírás a politikai elvárások kényszerében, a netes hír-, vagy álhírközlés tengerében végképp veszni látszik. Pár nappal később még ezekre az okokra is jó pár lapáttal rátevő hír jelent meg, miszerint a Microsoft több tucat újságíróját bocsátotta el a Microsoft News – két évvel ezelőtt több mint 800 újságírójuk volt – és az MSN kötelékéből, mert úgy ítélték meg, hogy a mesterséges intelligencia is el tudja végezni a hírlapírók feladatait. Gondolom ez még csak a kezdet, hamarosan mind több lap és portál tulajdonosában fogalmazódik meg a felismerés: sokkal jobban jár, ha a sokszor problémás, érzelmekkel, ilyen-olyan beállítottsággal megvert újságírók helyett csendes, visszafogott, és soha el nem fáradó mesterséges intelligenciát alkalmaz, amelynek még kávé, sör meg cigaretta sem kell. E félelmemet igazolja, hogy az informatikai cég – nyilvánvaló üzleti érdekből – minden kiadót és újságírót arra buzdít, hogy használják ki jobban a mesterséges intelligencia nyújtotta előnyöket.
   Arról szó sincs, hogy a mesterséges intelligencia tökéletesen szöveget lenne képes megalkotni, de hát a mai rohanó világban melyik olvasó várja el a tökéletességet? A hír legyen bombasztikus, a cikk izgalmas, érdekfeszítő és egyre kevesebbeket zavar, ha egyáltalán nem igaz. Amúgy is az igazság viszonylagos, az álhír sokszor igazabbnak, hihetőbbnek tűnik, mint a rideg valóság. A mesterséges intelligencia meg adott szavakból, szövegpanelekből gazdája szája íze szerinti igen kiváló cikket képes összerittyenteni, sokszor jobbat, mint egy újságírónak nevezett, kézből etetett írástudó propagandista.
   Mindez csak a sajtóban dolgozóknak fáj, mert az olvasók zömének teljesen mindegy, hogy a mindenkori hatalom politikai hittérítői vagy egy okos program nem mond nekik igazat.

Repül a csikk

A kamion ablaka lassan leereszkedett, a szabaddá vált nyíláson nagy ívben repült ki egy még füstölgő csikk, amely az M7-es autópálya dugójában álló háznyi jármű és a mellette várakozó személyautó között landolt.
   Nem nagy ügy, mondhatni mindennapos eset. Hasonlót lát az autós, ha a budapesti forgalomban araszol, vagy ha egy vidéki kisváros útjait rója. Gyakran repül ki csikk egyik-másik jármű ablakán, olykor a hamutartó egész tartalma is, bizonyára azért, mert annak sofőrje a tisztaságra sokat adó, mondhatni igen rendes ember, aki nem tűri meg közelségében a koszt és az elhamvadt csikkek bűzös szagát.
   Ugyancsak otthonára odafigyelő ember lehet az is, aki szépen összegyűjti a felhalmozódott háztartási hulladékot, majd kocsijával elhajt valamelyik kevésbé forgalmas helyre, egy parkba, erdő-, vagy útszélre, ahol aztán, ha senki sem látja, kirakja a nejlonzsáknyi szemetét és dolga végeztével hazamegy a tiszta lakásába, nyaralójába. Az ember maga elé képzelheti a jelenetet, amikor e rendes ember nevelő célzattal rászól gyermekére, hogy ne hagyja szanaszét a lakásban a csokipapírt, almacsutkát, üdítő italos dobozt mert hát az otthon mégsem disznóól. Olyan apróságokkal ne is foglalkozzunk, mint hogy e rendes ember bizonyára nem fizeti a szemétszállítás díját, ezért kell a hulladékát a természet ölére kihelyeznie, vagy amellett, hogy tisztasága és rendszeretete csak a lakására, vagy nyaralójára, a csikk- és szemétmentes autójára vonatkozik, de nem az utcákra, terekre, parkokra és a bennünket körülvevő természeti környezetre.
   Idetartozik, hogy az Európai Unió általános ügyekkel foglalkozó tanácsa megszavazta, 2021-től ne lehessen olyan eldobható műanyag termékeket gyártani, forgalomba hozni, amelyek alternatív termékekkel helyettesíthetőek. Példamutatóan a magyar parlament elé is került egy, talán még szigorúbb tervezet, amelyet aztán gyorsan vissza is vont az előterjesztő annak megszavazása előtt. Pedig az nem is egy család lakásának tisztaságáról, hanem mindannyiunk környezetének, sőt egészségünknek a megóvásáról is szól.
   Olvasom a minap, hogy olyan hatalmas mennyiségű használt szájmaszk és gumikesztyű landol napjainkban a szemétben – parkokban, utcákon, folyókban, tengerekben –, hogy azok újabb hatalmas terhelést jelentenek a már most is műanyaghulladékban fuldokló világunknak. Ráadásul a koronavírus-járvány miatt elengedhetetlenül szükséges védőfelszereléseket még újrahasznosítani sem lehet, vagyis e tárgyak hosszú évszázadokig lapulnak majd a földben, mielőtt igen lassan mikrorészecskékre bomolva a vizekbe, talajba kerülnek.
   Tudom, hogy az ablakon kirepülő csikk környezetszennyezése nem mérhető a világ felfoghatatlan mennyiségű szemetéhez, de az eredete sokszor ugyanaz.
   A közöny mások iránt.

Firkászok

Az ember, ha csak nem egy megkeseredett, szófukar, befelé forduló, vagy a világ dolgaira magasról tevő, a történésekre fittyet hányó nő, vagy férfi, akkor szívesen osztja meg gondolatait, véleményét másokkal. Ezt legtöbben beszélgetések során teszik, akik pedig valamiféle írói vénával rendelkeznek, írásba is foglalják gondolataikat és valamilyen felületen közzéteszik azt. Van, aki falfirkával, más faliújságon, e-mailben, helyi lapban, közösségi portálon, jó esetben pedig, ha szerencsés az illető, egy nagy példányszámú újságban, százezrek olvasta portálon.
   Ez utóbbiakat nevezzük újságírónak. Azért, mert ők egy újságírás elnevezésű – nem mindig veszélytelen – szakma tudói, ismerői, annak szabályait betartva, anyanyelvüket magas szinten használva fejtik ki véleményüket, elemeznek, hírt közölnek, tudósítanak, készítenek riportot és mindezeket azért, hogy informálják közönségüket, szélesítsék olvasóik tudását, látókörét és ott, ahol szabadság van, a köz érdekében ellenőrizzék és ha szükséges, kritikával illessék a hatalmon lévőket.
   Az újságíró mintegy két évszázadon át tekintélyes hivatású, irigyelt foglalkozású szakember volt. Aztán feltalálták az internetet és a közösségi portálokat, a blogokat és egy csapásra megsokszorozódott az újságírók száma. Ezek az emberek ugyanis abból a szempontból, hogy valamit el akarnak mondani, elújságolni egy adott kisebb, vagy nagyobb közösségnek, tulajdonképpen újságírók lettek úgy, hogy sokuknak fogalma sem volt, és ezernyi leírt mondat után sincs mondandójuk etikai, erkölcsi hatásairól, ahogy az általuk közölni szánt és fontosnak tartott közlendők százszázalékos igazságtartalmáról sem. Nagy tisztelet a kivételeknek.
   Az igazi újságírás a politikai elvárások kényszerében, a netes hír-, vagy álhírközlés tengerében pedig veszni látszik. Nem csak azért, mert megélhetési kényszerből, vagy ideológiai elhivatottságból egyik, vagy másik politikai oldal propagandistájává kényszerül, vagy lényegül át az egykor többre hivatott újságíró, hanem azért is, mert a modern hírközlés, a könnyen kezelhető szerkesztői felületek, kommunikációs eszközök miatt már jóval kevesebb újságíróra van szükség, mint volt korábban.
   Egy felmérés során a minap azt kérdezték az újságíróktól, hogy milyen szavak jutnak eszükbe az újságírással kapcsolatban. Talán nem meglepő, hogy leggyakoribbak a bizonytalanság, túlélés, kiszolgáltatottság, alulfizetett, függőség kifejezések voltak.
   Egykor újdondászoknak is hívták az újságírókat, de illetik őket tudósító, riporter, hírlapíró, publicista, zsurnaliszta, rosszabb esetben firkász kifejezésekkel is. De bárhogy is nevezik az újságírót, bármilyen ügyesen is igazodik a megfelelő irányba, biztató jövőképről már csak akkor írhat, ha jó a fantáziája.

Vitték

„Mi soha sem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk” – mondta a magyar miniszterelnök 2018. szeptember 11-én Strasbourgban.
   „Elvittek a rendőrök az otthonából egy embert a véleményéért.” Újsághír egy 2020. május 11-ei eseményről.
   A történet közismert, egy szegi férfi megírta véleményét, kérdéseket tett fel Facebook idővonalán arról, hogy vajon helyes volt-e a járvány tetőzésének a miniszterelnök által kijelölt május 3-ai időpontja után lazítani az óvintézkedéseken, hiszen – vetette fel a férfi – valaminek tetőzése éppen azt jelenti, hogy az adott pillanatban az éppen a legmagasabb szinten van. Például egy árvíz a tetőzésekor a legveszélyesebb, hiszen fékezhetetlen erejével mindent visz, pusztít, amit ér és ellene gőzerővel kell védekezni. Nagyjából ennyi a férfi ellen rémhírterjesztés okán megfogalmazott vád és a rendőri intézkedés alapja.
   Igaz, az úr tett fel kérdést a „diktátornak” címezve is, de hát ebben sem volt semmi, hiszen hazánk jó ideje egyszemélyi vezetőjét, akinek jóváhagyása nélkül jószerével levegőt sem lehet e hazában venni, sokan tartják annak, ami. Amúgy, ha valaki határozatlan időtartamig szóló felhatalmazás birtokában diktátumokkal (parancsokkal, rendeletekkel) kormányoz, nehéz más jelzővel illetni. De mielőtt útnak indulnának hozzám a rend derék őrei, jelzem, ez csak eszmefuttatás, vélemény és semmiképpen sem rémhír. Másoknak nyilvánvalóan más a véleményük erről, például azoknak, akik a diktátumokhoz a korlátlan felhatalmazást megadták, vagy akik ezzel egyetértettek.
   Kérdeztem is az ügyvédemet, hogy miután e sorokat közzéteszem, szerinte mi várhat rám? Készítsem-e össze a létfontosságú gyógyszereimet, fogkefémet és aludjak ruhában, ahogy valamennyi újságíró kollégámnak kellene, aki véleményét megfogalmazó publicisztikát ír egy újságba?
   A szegi úr Facebook bejegyzése azt mutatja, hogy azt egy értelmes, gondolkodó ember tette közzé, osztotta meg aggályait ismerőseivel egy mindannyiunkat érintő és igen sokakat elbizonytalanító állapotról, a járvány kezelésének módjáról, az adatok hiányosságairól és az általa vélt információ-elhallgatásokról. Véleményével messze nincs egyedül. (Azóta már egy gyulai embert is bevittek egy ártatlan Facebook bejegyzéséért, összességében az MTI egyik híre szerint a rémhírterjesztők elleni eljárások száma közelít a százhoz).
   Mindannyian jó híreket akarunk hallani, olyanokat, amelyek nyomán azonnal megteltek a kedvelt vidéki fürdőhelyek, újra benépesedtek a budapesti utcák, és amelyek hallatán az emberek védőeszközök nélkül újra bátran ellátogathatnak barátaikhoz, meglátogathatják idős rokonaikat és az élet visszatérhet a rendes kerékvágásba azzal, hogy remélhetőleg mindez csak egyszeri kaland volt az életünkben, mármint azokéban, akik túlélték.
   De ehhez miért kell elhallgattatni az aggodalmukat megfogalmazókat?