Oldalletöltések száma: 10794062
2021. március 8. hétfő 14:55,
Zoltán napja van.

Vágod?

Nem vagyok egy nagy filmnéző, nagyon megválogatom, hogy mire áldozom az időmet, meg aztán türelmem sincs minden nap egész estés filmeket nézni. Jobban kedvelem a világunk érdekességeiről, technikai, természeti értékeiről szóló dokumentumfilmeket. Tudom, másnak meg más tetszik, szerencsére nem vagyunk egyformák.
   A koronavírus-járvány okozta bezártság némiképp e szokásomon is változtatott és miután a járvány miatti elrendelt kijárási korlátozások idején az ember olyan tevékenységekbe is belefog, amelyekre a hagyományos hétköznapokon nemigen vetemedne, párommal mi is elkezdtünk nézni két hazai sorozatot is a legnagyobb kereskedelmi televízió műsorából. Őszinte leszek, ha nincs járvány és kijárási korlátozás, aligha kezdek ezekbe és ha mégis, az első epizódok után, sőt már közben is mindkettőt abbahagyom. De a rendkívüli idők rendkívüli tetteket hoznak ki az emberből.
   Mindkét napjainkban játszódó széria sajátossága, hogy igyekszik nyelvezetében nagyon menő lenni. Például mindkét sorozatban a párbeszédek rendre úgy végződnek, hogy az egyik fél rákérdez a másikra: vágod?
   Egy-egy epizódban általában három-négy vágod után kezd rám törni az ideges láb szindróma és érzem kényszerét annak, hogy azonnal felálljak a tévé elől és kimenjek a szobából. De még az ajtóig sem érnék, máris ott az újabb vágod, amely ómagyarul annyit tesz, hogy érted, vagy felfogtad?
   Tudjuk, hogy bár nyelvében él a nemzet, a beszélt nyelv olyan, mint egy élőlény, folyamatosan változik, gyarapodik, átalakul, vagyis fejlődik. Nemrégiben olvastam jó néhány történetet Krúdy Gyulának az 1900-as évek elején írott Szindbád című könyvéből és meglehetősen gyakran találkoztam általam egyáltalán nem ismert szavakkal, ahogy a Magyar Próza Klasszikusai sorozat más köteteiben is olvashattam mára már elfeledett kifejezéseket, amelyeket ha érteni akartam, lexikonokhoz kellett fordulnom. Ahhoz, hogy egy-egy szó felkapott legyen, közszájon forogjon, majd viharos gyorsasággal kopjon ki a nyelvből, nem kellenek még évtizedek sem.
   Valószínűleg már csak kevesen emlékeznek a baró, télakol, bélás, cserpák, dorgó, rékli, hesszel, vagy topa szavakra. De kikopni látszik a közelmúlt sértő „közöd?” kérdése is, ahogy a köznyelv sok más kifejezésének helyét is újabbak veszik át.
   Idáig nincs is ezzel baj, azzal viszont igen, hogy a nagy nézettségű műsorok készítőinek komoly felelőssége van abban, milyen mondatokat, szavakat adnak szereplőik szájába, hiszen ha tetszik, ha nem, egy-egy sorozat, film nem csak szórakoztat, de oktat, nevel, tanít is. Ha nem figyelnek oda, akkor rosszra.
   Vágod?

#egyutt

Mostanában mindenhonnan az folyik, hogy fogjunk össze, együtt megoldjuk, együtt könnyebb, együtt menni fog, együtt erősebbek vagyunk. Az ilyen szövegek elé hastag, vagyis # jel jár, egybeírják és ékezet nélkül. Ugye ismerős?
   Aki aztán egy ilyen hastag-re rákattint, valamelyik közösségi portálon találja magát, ahol mindenki tele van jó szándékkal, mert ugyebár együtt még a koronavírus-járványt is leküzdjük. Jól is van ez így, hiszen mikor tartson össze egy nemzet, ha nem egy ilyen hatalmas bajban.
   Persze azért mi már meglehetősen edzettek vagyunk az ilyen „fogjunk össze” dolgokkal kapcsolatban, itt van mindjárt a NER-nek, vagyis Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett valami, ami éppen csak egy dologra nem alkalmas, mégpedig az együttműködésre. Senki sem veszi komolyon azokon kívül, akik ennek az együttműködési rendszernek nyertesei, azokról meg mindenki tudja, hogy kicsodák. Hát nem a többség.
   Mégis most tényleg érződött egyfajta együttérzés, összefogás az emberek között, legalábbis csíra szinten. De az ember örüljön ennek is egy ilyen végsőkig megosztott társadalmú, államilag mindenkit mindenki ellen uszított országban. Aztán a pillanatnyi nyugalomban, már amennyire itt valaha is nyugalom lenne a közéletben, egyszer csak megszólalt egy, a baloldalról szélsőjobbra sodródott, humortalan, de annál inkább gyűlölködő, nagy hatalmú ember és olyanokat mondott, amelyek miatt a jó érzésű polgárok máris billentyűzni kezdték telefonjukba a mentők számát, mert itt bizony komoly orvosi segítségre van szükség.
   Az illető úr (?) tévéinterjújában nem állított ugyanis kevesebbet, minthogy „szánalommal tekint ezekre a képviselőkre, különösen azokra, akiknek a személyi száma 2-essel kezdődik…” Bár az említett úr (?) csak néhány képviselőnőt kívánt megbántani, nagy igyekezetében sikerült neki a magyar társadalom több mint felét, legkevesebb ötmillió lányt, asszonyt lenéznie. De ezzel nem fejezte be verbális ámokfutását, egy nappal az emeletes kijelentése után gyorsan nekiment az ellenzéknek is azzal, hogy egy blokkban, válogatás nélkül tagadta ki őket a nemzet egészéből. Ezzel, ha szerényen számolunk is azokkal, akik nem e finom úriember (?) (állam)pártjára szavaztak, legalább újabb közel ötmillió embernek mutatott utat kifelé a magyar nemzetből.
   Legyinthetnénk szólván a szép magyar közmondással, hogy bolond lyukból bolond szél fúj, ha mindez egy italméréssel foglalkozó műintézményben hangzott volna el alkoholos befolyásoltságú baráti körben. De nem ott történt. Az illető úriember (?) ugyanis a legtiszteletreméltóbb magyar házban tölti be az ország harmadik legmagasabb közjogi méltóságának szerepkörét, ott ura életnek és – némi túlzással – halálnak.
   #egyuttkonnyebb, #egyuttmegoldjuk, #egyuttmennifog, #egyutterosebbekvagyunk.
   Megszólalásig.

Nem járnak a betegek

Szükségem volt egy röntgenvizsgálatra, amelyet az illetékes szakrendelőben március 11-én pillanatok alatt el is végeztek. Meghatódtam, hiszen aznap délelőtt hívtam fel a rendelőt, hogy időpontot kérjek, mire ajánlották, menjek azonnal. Igaz, akkor már érezhetően tartottak az emberek az orvosi rendelőkben elkapható koronavírustól. Miután a leletre és a képre is szükségem volt, a megadott időpontban, öt nappal később meg is jelentem a szakrendelőben. Ott szembesültem a valósággal, az írott leletet ugyan kiadták a recepción, de közölték, érdeklődjek telefonon, hogy mikor lesz újból bent röntgenorvos, vagy asszisztens, aki át tudja másolni a röntgenképet DVD-re.
   A vizsgálat óta már másfél hónap is eltelt, de a szakrendelések nem indultak újra. Az én problémám kismiska sok más embertársam bajához képest, aki egyelőre még nem szorul kórházi ápolásra, de valamilyen szakorvosi kivizsgálásra mindenképpen. Lehet szív- és érrendszeri megbetegedése, tüdőproblémája, ízületi, emésztőrendszeri baja és még ezer másfaja kórja, amelyen a háziorvos már nem tud segíteni, amíg nem végeznek el olyan vizsgálatokat, amelyeket csak a szakorvosi rendelőintézetekben lehet.
   Maximálisan érthető, hogy ma az egészségügy elsődleges feladata a koronavírus-járvány betegeinek kezelése, a lehetséges áldozatainak életben tartása, megmentése. Az is biztos, hogy a járványt okozó vírus örömmel és vígan terjedne a kisebb-nagyobb várókban összezsúfolódott, amúgy is betegségekkel küzdő – többnyire idősebb – emberek között. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy vajon hány vizsgálatra, kezelésre szoruló ember eshet áldozatul a megfelelő kivizsgálás elmaradása miatt a szükséges gyógymód nélkül maradásnak.
   Ma csak sürgős esetben fordulhat az ember más orvoshoz is a háziorvosán kívül, aki az utasításoknak megfelelően először is telefonon faggatja ki betegét és sokszor távgyógyítással igyekszik segíteni rajta. Bejuthat az ember a közeli kórház sürgősségi osztályára is, különösen, ha mentő viszi, ahol ha kivárta a maga sokórányi sorát, bizonyára tisztességesen el is látják, de egyébként semmiféle előre megbeszélt vizsgálatot, tervezett műtétet sem végeznek el.
   Jelenleg nem folytatható például a félbehagyott fogkezelés, nincsenek a járó betegek részére képalkotó, vagyis CT, MR,  ultrahang- és röntgen, gyomor és vastagbélbajokat feltáró tükrözéses, vagy éppen kardiológiai vizsgálatok. És még csak sejtetés szintjén sem tudjuk, meddig. Mindez emberéletek százait, akár ezreit is követelheti, amelyet nyugodtan hozzá lehet majd adni a járvány okozta halálesetek számához.
   Ahogy az egyik szakember a minap fogalmazott: a veszélyhelyzet feloldásakor egyszerűen rá fog zúdulni a betegek tömege a szakrendelőkre, kórházakra.
   Már, ha addig életben maradnak.

 

Ruha a döglesztőben

Megjöttem a bevásárlásból, voltam, ahogy kellett, szájmaszkban, gumikesztyűben, kerülve embertársaimat. Éppen csak letettem az egy hétre beszerzett elemózsiát, tisztító- és tisztálkodószereket, gyógyszereket, vagyis mindent, amivel otthonunk védelmében megint túlélhetünk párommal pár napot, majd első utam az általunk döglesztőnek kinevezett helyiségbe vezetett. Ott leraktam az utcai ruháimat azzal, hogy azok ellehetnek, amíg a koronavírusok annak rendje és módja szerint elpusztulnak rajtuk.
   Következett a kézmosás, átöltözés, az akár vírussal is szennyeződhetett csomagolt élelmiszerek, tárgyak kipakolása, utána a mosható szájmaszk, majd a gumikesztyű – mert hát olyan jól nem állunk olcsó és hasznos eszközökből, hogy bármiből is egyszer használatosat viseljünk – alapos szappanos mosása és újra kézmosás.
   Igen ám, de közben eszembe jutott, hogy a kapu meg a lakásajtó kilincseit is megfogtam, ahogy a kulcsokat is, indultam hát a házi készítésű fertőtlenítőszerrel mindezeket fertőtleníteni. Amikor egyre újabb felületek jutottak eszembe, amelyeket megérinthettem, feladtam. A kézfejemet már csak egy elvékonyodott bőrréteg fedi, a nagy nehezen beszerzett kézfertőtlenítő is a végét járja, és mindinkább úgy érzem, hogy ebben a csatában nem győzhetek, legfeljebb csak szerencsém lehet.
   Tapasztalom, hogy szépen megszaporodtak a szájmaszkos honfitársaim, egyik részük igyekszik mindenkit kerülni, személyesen csak a legfontosabbakat elintézni, de vannak, akik például a szájmaszk elnevezését komolyan veszik és csak a szájukat fedik, miközben orruk szabadon terjesztheti, amit akar. Mások az ajánlott személyek közötti távolságot veszik semmibe, hiszen eddig ilyenre nemigen kellett figyelni, nehéz az új módira átállni.
   Pedig meg kell szoknunk, mert az a kapcsolat, amely generációk során alakult ki ember és ember között, vagy az a világ, amelyet megszoktunk, még ha sokat is szidtuk, talán sohasem tér vissza. Nehéz a félelmet keltő koronavírus-világjárvány közepette elgondolni, hogy lesz, ahol tízezrek újra ki mernek majd menni egy-egy labdarúgó-mérkőzésre, sok ezren hallgatnak összezsúfolódva koncerteket, vagy önfeledten buliznak szilveszterkor, születésnapon. Most már azt is nehéz elképzelni, hogy majdan a férfiak találkozáskor, üzletkötés után megint kezet ráznak egymással, a hölgyek pedig könnyedén adnak puszit ismerőseiknek.
   A koronavírus egy ideig biztosan velünk marad, talán az ellene védő vakcina és az általa okozott megbetegedést gyógyító szerek valamikori feltalálása után is. Mostantól már nem hihetjük, mint korábban, hogy az emberiséget kipusztítani képes vírusok csak az amerikai katasztrófafilmekben létezhetnek.
   Olyannyira nem, hogy miután a világ számos nagy és feltörekvő hatalmának titkos laboratóriumaiban kísérleteznek gyilkos vírusokkal, velünk mostantól már bármi megtörténhet.

Karantén

A magyar szabadságszerető nép, még akkor is, ha nagy általánosságban tekintélytisztelő és vágyik is egy helyette mindenért felelős, mindent elintéző, mindenről döntő és gondoskodó „apáról”. Szabadságszerető, mert ezeknek az idővel mindinkább rátelepedő „apáknak” az uralmát időről időre lerázza magáról, hogy aztán szabadságában újabb „apának” adjon bizalmat.
   A szabadság tulajdonképpen az ember természetes állapota és minden ettől eltérő helyzetet nyugodtan nevezhetünk természetellenesnek. Még akkor is, ha tudjuk, az emberiség történetében mindig is voltak uralkodók és szabadságukban korlátozottak, vagyis a nép. Bár élni lehet leigázottan, megalázottan, korlátozások között is, de az az élet egészen más, mint amire egy modern, fejlett társadalomban létező embernek szüksége van, amire vágyik.
   A magyar nép szabadságszerető, ezt a koronavírus-járvány idejére bevezetett kijárási korlátozásokra adott válaszában is megmutatta. Jó ideig, majd’ másfél hétig a legtöbben betartották a szakemberek javaslatait, a kormány előírásait, de aztán kisütött a nap és jó lett az idő. Sokakra a már elviselhetetlenül hosszúnak tűnő otthonfogság után olyan szabadságvágy tört rá, hogy felpakolták családjukat, a koronavírus által leginkább veszélyeztetett nagyszülőkkel egyetemben és elindultak kedvenc kirándulóhelyükre (amelyet tulajdonképpen nem tilt a kijárási korlátozás, bár csak bizonyos feltételekkel engedélyezi a szabadban tartózkodást), hogy így ismét szabadnak érezhessék magukat. Kerül, amibe kerül, aki meg megfertőződött, hát úgy járt.
   A szabadságszerető magyar népet nemigen lehet sokáig korlátozni, egy helyben tartani, mert trükkös, hiszen generációk nőttek fel úgy – erre kényszerítették őket a mindenkori hatalmat kiszolgáló törvények – hogy ügyeskedve, uram-bátyám kapcsolatokkal, umbuldázva, vagyis némi csalással, vagy éppen okosba’ bármit megoldjanak, még akkor is, ha az nem jogszerű. Vagyis mindig megtalálta e nép a boldogulásához vezető ösvényeket, kiskapukat. Miért pont egy kijárási korlátozás fogna ki rajtunk?
   Ami betesz majd a többségnek, az a járvány terjedésének megakadályozását célzó „maradj otthon” elvárás következményeként leállt gazdaság. Egy ország ipara, mezőgazdasága, kereskedelme, szolgáltatása ugyanis nem olyan, mint egy modern autó, amelynek motorja a pirosnál leáll, és amikor zöldre vált a lámpa, elég csak rálépni a gázra és máris rohan tovább a jármű. Egy ország – és most az egész világ – gazdasága ennél sokkal tehetetlenebb, évtizedek kellettek ahhoz is, hogy olyanná legyen és annyi dolgos kézre, szakemberre legyen szüksége, mint volt a járvány előtti pillanatokig, vagyis hazánkban, ahogy világszerte is hatalmas lesz a munkanélküliség, emiatt pedig óriási az elszegényedés.
   Ezen pedig a korlátozások feloldása sem segít majd, pedig a magyar nép szabadságszerető.

Rémes rémhírek

Elöljáróban elmondom, hogy jelen írásomat egy ügyvéd jóváhagyásával tettem közzé. Eddig erre nemigen volt szükségem, de a minap úgy változott a törvényi környezet, hogy akár minden leírt mondatomért börtönnel büntethetnek.
   Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert a törvényhozó megalkotta a rémhírterjesztés új, második alapesetét, amely a rémhírterjesztés elkövetési helyét kiterjeszti az egész országra. Mindezt a Magyarország Bíróságai portálról tudom. A Wikipédia szócikke szerint rémhír egy hír akkor, ha annak terjesztése során zavar vagy nyugtalanság keltésére alkalmas hamis tényállítások vagy híresztelések által sérül a köznyugalomhoz fűződő társadalmi érdek.
   Most az itt a kérdés, hogy melyek azok a hamis tényállítások, híresztelések, amelyek nyomán a köznyugalomhoz fűződő társadalmi érdek sérül? És lehet-e egy a sajtóban feltett kérdés abszurd módon rémhír? Mert ha az illetékesek egy újságíróra – ne szépítsük, rólunk szól e jogszabály – ráfogják, kérdését azért tette fel, hogy a társadalom nyugtalan legyen, az illető máris a rémhírek, meg a börtön közelében találja magát.
   A rémhír kategória nem új keletű, hiszen például a Tanácsköztársaság idejéből, 1919-ből származik a „Te! Sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!” szövegű plakát, de 1947-ben a későbbi csúf emlékezetű kommunista diktátor is a „rémhírterjesztés a nyílt csatában megvert ellenség fegyvere” szöveget mondta, és volt ennek a műfajnak hagyománya a ma sokaknak oly szimpatikusra sikált Horthy-korszakban, ahogy szépen burjánzottak a rémhírek a zsidóüldözések időszakában is.
   Az ember elgondolkodik, hogy vajon a koronavírus-járvány okán megszavazott, az idők végezetéig fenntartható rendeleti kormányzás mit vél rémhírnek? Azt, ha valaki azt állítja, hogy nincs megfelelő mennyiségű és minőségű védőfelszerelés a vírus ellen és a betegekért küzdők védelmére, vagy hogy ha valaki felteszi a kérdést, miért nem tesztelik a polgárokat éjjel-nappal, hogy mihamarabb kiszűrjék a fertőzötteket? És rémhír-e, ha azt kérdezi az újságíró a vezetőtől, hogy az állásukat veszítettek a környező országok gyakorlatától eltérően miért nem kapják meg fizetésük valahány százalékát, hogy abból vegyenek a családjuknak ennivalót, fizessék a közüzemi számlákat, meg az internetet, hiszen azon tanulnak a gyerekek? Ezeket persze én se nem állítom, se nem kérdezem, már nehogy valaki is rémhíreknek minősítse valamelyiket is, csak úgy elmélkedem.
   A szakmájukat három évtizednél régebben gyakorló újságírók a cenzúra és szigorú öncenzúra idején megtanultak a sorok között írni, az újságolvasók meg cinkosan összekacsintva a szerzővel értették is, amit ő a sorok között valamilyen trükkös megoldással közölni akart.
   Úgy tűnik, le kell porolnunk a régi eszközöket.

Öregutálat

- Mit mászkál itt, miért nem marad otthon? Maguk öregek miatt van minden baj! – förmedt rá a szupermarket pénztáránál sorára váró jó hetvenes férfira a mögötte álló ötven körüli úriember. A sorban voltak, akik egyetértően bólogattak
   A nyugdíj mellett dolgozó ápolónő az egész napi kórházi munkától fáradtan, késő este, szájmaszkban gyalogosan igyekezett a lakása felé, amikor két fiatalember inzultálta, mondván, nincs rendjén, hogy az öregek szabadon összevissza mászkálnak, még megfertőzik koronavírussal az egészségeseket. És hogy nyomatékot is adjanak szavaiknak, leköpték az asszonyt.
   Kézzel tapintható az öreg-ellenesség, amelyet az ország egyszemélyi vezetőjének kijelentései generáltak. Nyilvánvalóan mondandóját óvó szándék vezérelte, nem is gondoltam másra, amikor a 65 év felettiek otthonmaradásnak szükségességéről beszélt, bár a hangsúlynak és az elmaradt mondatoknak mindig nyomatéka van. Sajnos már ennyi is elég ahhoz, hogy sokakban gyűlölet gerjedjen az idősek iránt. Az emberek nagy része úgy van beállítva, hogy mindig szüksége van olyanokra, akiket a bajokért okolhat.
   Tapasztalható volt az ellenséges hangulat a legnagyobb közösségi portálon a kijárási és az idősek időbeli vásárlási korlátozásának hatályba lépése után, ahol negyvenesek, ötvenesek osztották meg elítélően tapasztalataikat a boltok előtt bebocsátásra váró öregek viselkedése miatt.
   Életemben másodszor élek meg kijárási tilalmat, igaz, ez a mostani egyelőre még csak korlátozás. Először nyolc és félévesen, 1956-ban. Amikor azt feloldották és elmentünk megnézni, hogy élnek-e még a rokonaink, a játszótereken a padok között sírokat, a fákról akasztások emlékét őrző köteleket láttam, képük a lelkembe égett. Bár most is a szabadságunkért kell küzdenünk, ezúttal nem fegyverekre, hanem a tudósok éles elméjére van szükség és az egymás iránti mérhetetlen türelemre.
   A szabad mozgás legkisebb korlátozása is rossz, bár megértem a mostani állapot szükségességét. Azt viszont kevésbé, hogy fiatalabb embertársaim egy hangos részében morzsája sincs az empátiának. Nem tudják elgondolni, hogy egy idős ember nehezen változtat szokásain, ha eddig reggel hétkor, vagy nyolckor ment kenyeret, tejet vásárolni, akkor idő kell, míg megszokja, hogy a veszélyhelyzet miatt egy ideig csak kilenctől tizenkettőig mehet a boltba. Azt sem értik meg, hogy sok koros embernek a napi félóra-óra sétára, emberi szóra legalább akkora szüksége van, mint a már említett kenyérre, vagy gyógyszereire, mert ha ettől elzárják, oly hamar romolhat le az állapota, hogy koronavírus-fertőzés már nem is kell a megbetegedéséhez.
   Végezetül azt is meg kellene érteniük a ma ifjabbjainak, hogy ha mérhetetlen szerencséjük lesz és megérik, akkor megtapasztalják majd, hogy az öregség közel sem könnyű állapot, különösen ha ezen mások még tovább rontanak.

Vírus a köbön

Ülök a szobámban és egyre inkább eluralkodik rajtam a bizonytalanság. Miután sok százezer társamhoz hasonlóan a szakértők által is a koronavírus-fertőzés miatt leginkább veszélyeztetettnek tartott korosztályba tartozom, mindinkább fogékonnyá válok a rám ömlő riasztó hírekre.
   Mindeddig bíztam abban, hogy a világ legjobb koponyái hamarosan megtalálják a 21. század eddigi legsúlyosabb járványává vált SARS-CoV-2 humán koronavírus által okozott COVID-19 betegség ellenszerét. De ahogy haladunk előre az időben és ahogy növekszik elsősorban a korosabbak között a vírus okozta megbetegedésben elhunytak száma, úgy tapasztalom magamon és a környezetemben élő hasonló korú ismerőseimen az ijedtséget. A bőszen burjánzó álhírek mindezen még tovább rontanak. Nem csoda, hogy sokan igyekeznek bespájzolni mindenből, amelyekről úgy gondolják, velük túlélhetik a járványt.
   Reggel kétségbeesve hívott az egyik ismerősöm, hogy mit tudok, mi lesz velünk, idősebbekkel, bezárnak bennünket a lakásunkba? Aggodalma átragadt rám is, elindultam hát venni némi élelmet, hogy párommal legalább két hetet kibírjunk nagyobb koplalás nélkül, ha tényleg bezár bennünket egy rendelet a lakásunkba.
   Sok kormányzati intézkedésre nehezteltem már, különösen azokra, amelyek leginkább a széthúzást, a gyűlöletkeltést szolgálják, a politikai ellenfelek és választóik ellen szólnak, de ezúttal nem teszem. Úgy látom, most valóban komolyan veszik az illetékesek a bajt. Sajnos a tájékoztatás messze nem kielégítő, pedig a pánik ellen, amelynek azért már érezhető a szele, a valósághű tájékoztatás elengedhetetlen. Például kiállhatna egy még szavahihető vezető és az összes tévécsatornán elmondhatná, hogy ne vásároljunk fel mindent, fölösleges, mert a kereskedelem működik majd és az állam még ebben a világbajban is igyekszik megtalálni a beszerzési forrásokat. Már ha erre valóban képes.
   Vélhetően ez lenne a helyes út, ahogy az is, hogy szlovák mintára minden polgár ingyen és házhoz szállítva kapjon szájmaszkot, vagy hogy a kormány az erre szakosodott gyáraktól rendeljen meg nagymennyiségű kézfertőtlenítőt, szájmaszkot, védőfelszerelést az orvosoknak, ápolóknak, továbbá ugyancsak e szerv rendelje el más országokhoz hasonlóan a koronavírus tesztek sokaságának elvégzését.
   Kerül, amibe kerül, hiszen az utcákat járó, géppisztolyt kézben tartó katonák nem lesznek alkalmasak megvédeni bennünket ettől az ellenségtől. Pénz most nem számíthat, legfeljebb leállnak a stadionépítések, a védekezésre kell felhasználni a kormányzat önfényezésére, vagy a gyűlöletkeltésre szánt milliárdokat, és talán még akkor sem történik komolyabb baj, ha a hatalom kézből etetett dúsgazdagjai egy darabig nem tollasodnak tovább.
   De miután mindezekre kevés remény van és mert a magyar egészségügy olyan, amilyen, most már tényleg kezdek aggódni.

A dal

Pár hónap múlva lesz száz éve, hogy a nagyhatalmak igen gyalázatos módon döntöttek a Nagy Háborút követően Magyarországról. Ez a trianoni békeszerződés vagy trianoni döntés néven elhíresült terület- és népességrablás, amely sohasem gyógyuló sebet okozott a magyarok tudatában.
   Bizonyára, amikor majd lecseng a most minden híradást uraló koronavírus-járvány és ahogy közeledünk június 4-éhez, a centenáriumhoz, úgy lesz mind gyakoribb téma minden nyomtatott és online felületen a trianoni döntés. Nem is erről fogok most beszélni, megteszik azt majd az avatott történészek és az ettől is szavazatokat remélő amatőr történet(át)írók, a politikusok. A döntés a legtöbb magyar számára máig megérthetetlen, azoknak, akiknek családját érintette, feldolgozhatatlan.
   S hogy mennyire bonyolult is volt a világ 1919-1920-ban, majd a rákövetkező évtizedekben (mikor nem az?) jól mutatja, egy operettdal sorsa is. A minap olvastam a legnagyobb látogatottságú hírportálon egy érdekes összeállítást a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország című dalról. Ahogy a cikk szerzője írta, ez az a dal, amelyet egyformán betiltott a nyilas, majd a kommunista és szocialista hatalom is.
   Az 1920-ban íródott, 1922-ben bemutatott Hamburgi menyasszony című operett egyik betétdaláról van szó. S miután a bemutató két évvel követte a szégyenletes trianoni békeszerződés határozatait, az országcsonkítást, az amúgy eredetileg sem politikai tartalommal, sem Trianonra utalással nem bíró dal vált a leghazafiasabb nótává.
   Az operettben egyébként egy meglehetősen bugyuta szerelmi párbeszéd szövegkörnyezetében csendül fel az a dal, amelyet a szerzők származása miatt tiltott be a nyilas hatalom. És nem volt kedvelt a kommunizmus, majd szocializmus évei alatt sem, mert irredenta szövegűnek ítélték meg az akkori vezetők, vagyis az elvesztett szülőföld visszafoglalására, az anyaországhoz visszacsatolására buzdító zeneműként tartották nyilván.
   A rendszerváltásnak nevezett esemény óta a dal újra szabadon játszható és ahogy látjuk a jelenlegi hatalom múltba révedését, ez így is marad – helyesen – még sokáig. A dalt művészi alkotásként nemigen tartják sokra mindazok, akik távoli múltban történt eseményként kezelik a százéves trianoni döntést és még az operett szerelmesei sem nagyon ismerik, kedvelik a dal környezetét adó operettet.
   Nyilvánvalóan mindezt az elgázosításokat már meg nem érő, 1935-ben elhunyt Vincze Zsigmond zeneszerző és az 1945 februárjában az egyik haláltáborban meggyilkolt Kulinyi Ernő szövegíró, a leghazafiasabbnak tartott magyar dal két zsidó származású szerzője sajnálattal venné tudomásul.
   Daluk sorsában, mint cseppben a tenger, benne van az elmúlt száz évünk.

Béremelés

Kusza, zűrzavaros világban élünk, amelyben igen kevés felemelő hírt kapunk az ál- és valódi hírek áradatában. Pedig jó hírekre nagyon is szükségünk van a koronavírus-járványtól terhelt hétköznapok sodrában.
   Ezért is töltött el örömmel a minap olvasott információ, miszerint végre megemelik az országgyűlési képviselők eddigi megalázóan alacsony bérét. Gondoljunk csak bele, többen még a bruttó egymilliós havi illetményt sem érték el. Igaz, kiegészítésként azért csurrant cseppent némi apanázs útiköltség, telefonhasználat, lakhatási támogatás, nagyon olcsó, ám a hírek szerint finom parlamenti étkezés formájában.
   Kicsit elkalandoztam, mert hát a százezres költségtérítésekkel szemben ugyebár ott vannak a költségek is, már ha vannak, vagyis ezt nem lenne szabad beleszámítani a képviselői jövedelmekbe. A lényeg az, ami a borítékban szerénykedik. Az pedig összehasonlítva egy hazai első osztályú labdarúgó havi jövedelmével, megszégyenítően alacsony. Mert ugyebár mi az a 8-900 ezer forint? Hát persze hogy csak morzsa.
   Kicsit javított szegény képviselőink helyzetén a másfél éve megszavazott törvény, amikor is kétszázezerrel növelték önmaguk bérét a honanyák és honatyák. Nézve az infláció ütemét, ideje volt most megint srófolni egyet felfelé az alapbéreken. De nem is ezért történt az emelés, hanem azért, mert a törvény szerint az alapbérüknek a mindenkori nemzetgazdasági havi átlagos bruttó bér háromszorosával kell egyeznie. A KSH adatai szerint tavaly 11,4 százalékkal nőtt a magyar átlagbér.
   Ez biztosan így van, miért is kételkednék a kormánytól független intézmény szavaiban, bár sokfelé az országban az ilyen bérfejlesztések, meg a közel négyszázezres bruttó átlagkereset többnyire az anderseni mesékbe illenek, különösen, ha az egészségügyi dolgozók, rendőrök, tanárok és a többiek alacsony bérére gondolok. Rajtuk kívül még a nyugdíjasoknak sem kell törniük a fejüket, hogy hova tegyék a rengeteg nyugdíjukat, bár ők azért nem szólhatnak egy szót sem, hiszen az önmagukhoz bőkezű képviselőik a nyugállományúak ellátmányát is megemelték 2,8 százalékkal. Egy átlagnyugdíjas akár még havi négyezer forinttal is többet kap. Na ugye!
   A mostani emelés után a képviselői alapbér 989 700 forintról 1 103 400 forintra emelkedik, de így is nettóban csak 733 ezret vihetnek haza a haza szolgálói. Van még némi kereseti lehetőségük a honért munkálkodóknak, sokak fizetését, nyugdíját meghaladó pénzt kapnak ugyanis a bizottsági tagságokért is. Amúgy az országgyűlésben a legmagasabb fizetése a parlamenti rendet felügyelő és ott fegyelmet tartó, minden magyar ember, még a tőle eltérő gondolkodású képviselőtársai irányába is messzemenően elfogulatlan házelnöknek van, az ő bére alig háromszázezerrel, mindössze hárommillióra nő.
   Aki mindezt irigyli jobb, ha szakemberhez fordul.