Oldalletöltések száma: 10794044
2021. március 8. hétfő 14:09,
Zoltán napja van.

Mínusz öt év

Miközben a magyar kormány hazánk legfontosabb feladatának az iszlámhívők már jószerével nem is létező migrációjának visszaszorítását tekinti, addig a lakosság minden felmérés szerint egyértelműen az egészségügy mind rosszabb állapotát tartja a legnagyobb bajnak.
   Valóban eredményes a kormányzati népbutító taktika, el is takarja szemünk elől a tényt, hogy „nincs hova hátrálni az állami egészségüggyel”. Ez a megállapítás hangzott el ugyanis a minap a magyar egészségügy helyzetét nemzetközi összehasonlításban vizsgáló tanulmány bemutatásakor, ahol az is kiderült, hogy nincs olyan terület, ahol ne a mezőny sereghajtói közé tartozna Magyarország.
   Aki végignézi az adatok sorát és addig még nem érezte rosszul magát, a tényektől biztosan felmegy a vérnyomása. Pedig nem árt vigyáznia mindenkinek magára, mert a hazai alapellátásban, szakrendeléseken, vagy kórházakban folyamatosan romlik a helyzet, mind kisebb az esély az időben megkezdődő gyógyításra, gyógyulásra. Jól érzékelhető a kormányzat törekvése, hogy akit lehet, áttereljen a magángyógyászat felé, pedig a legtöbben nem tudják megfizetni a vizsgálatok, kezelések árait. Ahogy a tanulmány készítői is írták, az egészségügyi költésen belüli 30 százalékos arányt meghaladó magánkiadások egyéni tragédiákhoz és rengeteg járulékos költséghez vezetnek.
   Hiba lenne az egykor viszonylag jól működő magyar egészségügy pusztulását teljesen a jelenlegi hatalom nyakába varrni – van sara benne jócskán, ez nem is vitás –, mert a rendszerváltás után valamennyi kormányzat igyekezett elodázni a sürgető reformokat. Nem csoda, ha tartanak tőle, hiszen egy olyan hatalmas, szinte átláthatatlan szervezet üzemeltetéséről van szó, amelyben nem lehet csak néhány módosítást végrehajtani, ahhoz hogy minden jól működjön, alapjaiban kellene átalakítani az egész rendszert.
   Erre persze várhatunk, előbb lesz újra világszínvonalú a magyar foci, mint rend a magyar egészségügyben, bár az előzőre is dőreség nagyobb téteket feltenni. Így aztán maradnak a szomorú tények, például, hogy a születéskor várható élettartamunk öt évvel marad el az uniós átlagtól, vagy hogy a 15 (!) évesnél idősebb lakosság 59 százaléka szenved tartós betegségben, ahogy a kiugróan rossz halálozási statisztikánk sem újdonság.
   Az is kiderült, hogy az állam reálértéken 2016-ban kevesebbel járult hozzá az egészségügy fenntartásához, mint 2003-ban, a bruttó hazai össztermék, a GDP messze kisebb részét fordítja a kormányzat az egészségügyre, mint az uniós átlag. Ezzel összefüggésben a lakosság számára egyre nagyobb terhet jelent az egészségének fenntartása, vagy a betegsége gyógyíttatása.
   Vajon öt évvel rövidebb életünkkel és sokévnyi hiányzó egészségünkkel ki fog velünk elszámolni?

Erős emberek

Az emberek többsége hajlamos saját sorsát, életét nehéznek tartani, panaszkodnak is, ha erre alkalmuk adódik és nyilván sokszor igazuk is van. Mert ki az, akinek ne lettek volna már anyagi, munkahelyi, magánéletbeli nehézségei, vagy éppen ne lennének kellemetlen, fájó nyavalyái? Tudjuk, persze hogy tudjuk, a világ tele van nyomorgó, gyógyíthatatlan beteg, tragédiák sorát elszenvedett emberrel, mégis mindenkinek leginkább a maga baja fáj.
   Napi gyaloglásaimhoz a telefonomra letöltött hangoskönyvek egyikében a minap egy olyan író művével találkoztam, aki portrékötete készítése előtt már több mint tíz esztendeje elvesztette látását. A szerző olyan embereket szólaltatott meg, írt róluk portrékat, akik valamilyen fogyatékkal kényszerülnek élni, de sorsuknak nem adták meg magukat, hanem sportolni kezdtek és a sportban kiteljesedtek, komoly sikereket értek el.
   A jól látó, halló, mindegyik végtagjukat mozgatni képes emberek fel sem tudják fogni, hogy miféle akadályokat kell leküzdenie akár csak egy pohár víz eléréséhez is egy érzékszervi, mozgásszervi, vagy mentális problémákkal küszködő embertársunknak, vagy milyen az élete a szervátültetetteknek. E könyvben azok az emberek beszélnek helyzetükről, mindennapjaikról, akiknek sokszor megalázás, lenézés, bántás, kiközösítés a sorsuk és sűrűn tapasztalják az érzéketlenséget másságuk okán.
  Miközben sétálok a csendes utcákon, hallgatom azokat az emberi tragédiákat, amelyek bármelyikünkkel megtörténhetnek. A nagyreményű diák esetét, aki fel akart ugrani a már mozgó vonatra, de álmait egyik lábával együtt a vonatkerekek gyűrték maguk alá, a teljesen ép és tehetséges ifjú hölgy történetét, aki egyszer csak kezdett megvakulni, a süketen született és emiatt ezer veszéllyel, közömbösséggel találkozó, de lélekben az átlagnál erősebb asszony hallóknak felfoghatatlan sorsát, a vesetranszplantációra váró, kétnaponta sok órát dialízissel töltő, életét már-már feladó férfi, a máj-, vagy szívátültetésen átesett emberek újrakezdését, a karok nélkül született fiú alig elképzelhető életét és még sok hasonlóan balszerencsés embertársunk küzdelmét, akik felvették a kesztyűt az élet kihívásaival, végzetükkel szemben.
   Eleinte olyan lehangolónak éreztem e portrékat, hogy nem is akartam végighallgatni a sok bajt, kínlódást, küzdelmet, de oly erőt, optimizmust sugároznak a történetek, hogy folytattam. Jó lenne, ha ismernék ezeket a körülményeket azok is, akik ha fel nem is lökik, de közönyösen elmennek egy vak, mozgásában korlátozott, nehezen beszélő, vagy súlyosan beteg ember mellett és segítség helyett inkább elfordítják a fejüket.
   Mert legközelebb a sors egy számukra nem túl szép napon talán éppen rájuk haragszik majd meg.

Mindennapi zacskóink

Az eladó könnyű kézzel nyúl a műanyag zacskó után, gyorsan elrejti benne a vásárolt terméket, a vásárló meg elégedetten indul kifelé az üzletből. Mindannyian nap mint nap átélhetjük e jelenetsort, sőt, ha nem kapunk műanyag zacskót, hát hiányérzetünk támad és elégedetlenkedünk is miatta. Pedig a felmérésünk szerint egy-egy ilyen zacskót átlagosan csak húsz percig használunk, mielőtt az szemétté lényegülne át. Vannak természetesen utólagos felhasználási módjai is a műanyag zacskóknak, tárolhatunk bennük, vagy például kiválóan lehet velük kibélelni a konyhai szemetesünket, hogy aztán ha megtelnek, mégiscsak szemétté váljanak.
   Korunk egyik nagy problémája a csak évszázadok alatt lebomló műanyagok hihetetlen mennyisége, amelyek minden lehetséges természetes helyet elszennyeznek. Hitelesnek tűnő adatként olvasható a világhálón, hogy másodpercenként (!) mintegy 160 ezer műanyag zacskót gyártanak a világon és minden percben egy teherautónyi vegyes műanyag szemét kerül az óceánokba.
   Világszerte egyre több országban foglalkoznak már e gonddal, csak az elmúlt pár évben hatvannál is több ország és száznál több város korlátozta a műanyag zacskók forgalmazását. Sajnos hazánk nem éppen példamutató e téren, hiszen tavaly novemberben „nem nyerte el a kormány tetszését” a műanyagszennyezés korlátozása érdekében készült és beterjesztett termékdíjtörvénymódosítási-tervezet. Ne törjünk még pálcát a kormány fölött, lehet hogy valami jobbat találnak majd ki helyette, de a lassú munkához, mint tudjuk, idő kell.
   Mindez azért sem mindegy, mert a legfrissebb kutatások szerint a hazai folyók, a Duna és a Tisza is mikroműanyag-részecskékkel szennyezettek, még nagyobb baj, hogy a műanyag darabok már megtalálhatóak a csapvízben és a palackozott vizekben, bekerülnek a táplálékláncba is, ezzel ma még alig felbecsülhető veszélyt előidézve. A műanyag modern kori életünk meghatározó része, aligha tudnánk a legtöbb tömeggyártású terméknél mással helyettesíteni, éppen ezért kellene azoknál az egyszer használatos tárgyaknál mellőzni, amelyek nélkül még könnyen boldogulnánk.
   Magyarországon 2015-ben több mint 1,6 millió tonna műanyagot gyártottak, míg a műanyaggyártás világszinten meghaladta a 300 millió tonnát és nemigen hihető, hogy azóta csökkent volna a mennyisége. Ugyanakkor az évente előállított sok millió tonna műanyagnak csak mintegy 10 százalékát hasznosítják újra, a többi hulladék, a becslések szerint ebből pedig évi több százezer tonnányi kerül a szeméttelepekre vagy a kazánokba, de ez utóbbival is a környezetünket szennyezik.
   Az emberek száma a Földön rohamléptekben növekszik, és lehet, hogy éppen a műanyag lesz a vesztünk. Ha nem születnek hathatós intézkedések, nemes egyszerűséggel belefulladunk majd a műanyaghulladékba.

Egy kis depresszió

A huszonnyolc éves fiatalasszony kétéves gyönyörű leánygyermekét cserbenhagyva megölte magát. Szülés utáni depresszió volt a borzalmas cselekedet indítéka, legalábbis így szól a szakvélemény, de azért ezt olyan nagyon biztosra nem lehet venni. A tehetséges, magas végzettségű, csinos fiatalasszony nem küzdött anyagi gondokkal, szerették a munkahelyén és állítólag még élettársával sem voltak többször vitái, mint általában a párkapcsolatokban.
   A család persze vigasztalhatatlan, a leányka nem érti, hova tűnt a mamája, az elhunyt édesanyja pedig képtelen felfogni a történteket, kimondatlanul is a tragédiában teljességgel vétlen kicsit okolja, lánya halála óta rá sem tud nézni unokájára.
   Van, aki azt mondja, hogy a mentális betegségek éppúgy gyógyíthatók, mint a test bajai, ha valakinek pszichés problémái adódnak, vagy éppen tüdőgyulladást kap, egyaránt megkaphatja a szakember segítséget. Mégis a mentális bajok nehezebben feltárhatók, nem jelzi a kórt láz, megváltozott laboreredmény, EKG. Ráadásul míg az említett tüdőgyulladást még az orvoslásban járatlan családtagok is képesek úgy-ahogy felismerni, vagy legalábbis a tünetek miatt orvost hívni, a lélek megbetegedése közel sem egyértelmű a külvilág számára. Mert amíg a láz csillapítható, addig az elhatalmasodó depresszió, hogy még ennél is súlyosabb mentális betegségeket ne is említsek, már nem csak kellemetlen a családnak, munkatársaknak, de idegessé is teszi őket és általában nem váltja ki belőlük az együttérzést, a segíteni akarást.
   Hazánk mindig is élenjáró volt az öngyilkosságok számában, s bár csökkenő tendenciát mutatnak a számok, egy 2016-ban az Egészségügyi Világszervezet, a WHO által publikált elemzés szerint nemzetközi összehasonlításban is rossz a helyzetünk e téren. A szervezet szerint Európában hazánknál csupán Litvániának rosszabbak az öngyilkossági mutatói. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2016-ban 1317 férfi és 446 nő halt meg önkeze által és feltűnő a statisztikában az is, hogy jó ideje háromszor annyi férfi, mint nő látja ezt a végső megoldást kivezető útként a mind kibírhatatlanabbnak érzett sorsából.
   A legtöbb öngyilkosságot fontolgató ember előzetesen küld jeleket, hallat segélykiáltásokat, amelyeket talán a szakemberek megértenének, de a mindennapi életben agyonhajszolt, sok gonddal küzdő, a megélhetésért harcoló családtagok nemigen figyelnek fel ezekre. Ráadásul, ha szakember segítségét kérik, akkor ebben a mentálisan bajban lévőnek is együtt kell működnie, ellenkező esetben már csak meglehetősen kemény eljárás után kerülhet az illető egy szakorvos kezébe, amelynek kezdeményezését a legtöbb család nem vállalja fel.
   Gondoljuk végig, hova vezethetnek a mentális bajok és ne legyintsünk rá, hogy az csak egy kis depresszió.

Túlkorosság

Szerencsés korban élek, mert ritkán ér hátrányos megkülönböztetés, vagyis diszkrimináció. Van persze ilyen, találkozunk is mindannyian nem is kevéssel, de azok beépültek mindennapi életünkbe és már jószerével rájuk se rántunk, és vannak jó megkülönböztetések is, mint például a 65 éven felüliek ingyenes utazási lehetősége, vagy az influenzaoltás, amelyet sokan ugyancsak ingyen kaphatnak meg.
   Hozzá kell tennem, hogy a magyarság azon tagjai közé tartozom, akik nem kis szerencsével emberhez méltó életet élhettek az elmúlt közel egy évszázadban. Sok honfitársunknak ez sokáig nem adatott meg, mert hol a múlt század harmincas, negyvenes éveiben államilag gyakorolt, százezrek bőrére menő brutális megkülönböztetés, később
a német származás, a kulák család kisértő árnya, az üldözött politikai beállítottság, vallásosság, netán egy nem túl közkedvelt kisebbséghez tartozás okán volt kénytelen elszenvedni nyilvánvaló, vagy csak úgy, suba alatt kifejtett diszkriminációt. Az utóbbiak helyzete mára még tovább romlott.
   Hogy visszatérjek eredeti gondolatmenetemhez, a minap szembesültem egy, a korosztályomat érintő diszkriminációval és bár bosszantott, csak legyintettem rá, de aztán szép lassan berágta magát az agyamba, a bőröm alá. Történt ugyanis, hogy a számlámat kezelő – hazai piacvezető – bankomnál a bankkártyámhoz kiegészítő utasbiztosítást akartam kötni. Nem nagy ügy, pár perces eljárás és egy évig van egy biztosításom a nem várt idegenbeli bajok esetére.
   A bank munkatársa, akivel a csevegő felületen végigvettük a lehetőségeket, igen tisztességesen tájékoztatott minden fontos ismeretről. A tájékoztatója végén miután arra kértem, hogy kössük meg a biztosítást, néhány személyes adatot kívánt egyeztetni. Amikor a koromra került a sor és kiderült, hogy betöltöttem a 70. életévemet, sajnálattal közölte, hogy rám már nem vonatkozik ez a lehetőség, vagyis túlkoros vagyok. Na ez fájt!
   Elgondolkodtam ezen a diszkrimináción. Vajon az előbb oktalan módon nyugdíjba zavart, majd a mind fenyegetőbb orvos- és pedagógushiány miatt visszacsalogatott, szép számmal hetven felett dolgozó doktorokat, tanárokat hányszor különböztetik meg hátrányosan koruk miatt, holott létük munkájuk az ország számára elengedhetetlen.
   Különösen a fejlett államokra jellemző, hogy az emberek hosszabb ideig élnek, mint elődjeik, a fiatalok pedig meg nemigen akarnak nagy családot, emiatt elöregszenek a társadalmak. Ezt az állapotot nem kellene feltétlenül tragédiaként megélni, hiszen a javakorabeli hölgyek és urak igen komoly élet- és szakmai tapasztalattal rendelkeznek, őket koruk miatt lenézni, leírni, diszkriminálni minősíthetetlen cselekedet, még ha biztosításuk esetleg nagyobb egészségügyi kockázattal is jár.
   Kortársaim nevében is mondom: meg vagyok sértve.

Nagylelkűség

Bolygónk, amióta csak ember él rajta, mindig is veszélyes hely volt. Nem volt ez másként akkor sem, amikor csak néhány ezren lézengtek rajta és most sem, amikor majd’ nyolcmilliárdnyian próbálunk életben maradni, boldogulni a Földön. Az emberek egy részének mindig akadtak nehézségei, tragédia sújtotta őket, alig-alig tudták fenntartani magukat, míg a szerencsésebbeknek jobb sors jutott. Nekik – bár ez cseppet sem magától értetődő – segíteniük kell(ene) a bajbajutottakat.
   Amióta anyagi helyzetem úgy-ahogy megengedi, segítem a rászorulókat. Ne vegye ezt tőlem senki sem dicsekvésnek, hiszen nem tekintem érdemnek, de támogattam már vörösiszap- és cunamikárosultakat, fogyatékkal élőket, gyermeksegítő alapítványokat, árvíz- és tűzkárosultakat, elszegényedett családokat, számtalan civilszervezet tevékenységét, kormánypolitika sújtotta rádiót, újságot, családom rászoruló tagját. Mindezt mindig a tekintélyes mértékű adókkal csökkentett jövedelmemből tettem, ahogy teszem napjainkban a kérkedésre aligha okot adó nyugdíjamból. Bizonyára sokan cselekszenek még ugyanígy és ez így is van rendjén.
   Mindebből olvasóim is láthatják, nagyon is egyetértek a támogatásokkal. Igen nagy büszkeséggel tölt el a tudat például, hogy hazánk kormánya egy víztisztítómű és egy tartományi népesség-nyilvántartási rendszer létrehozását segítette a közeli Vietnámban, ahol további 60 millió euróból 500 ágyas onkológiai kórházat is épít. Ezek mellett az összességében 440 millió eurós segélyhitellel még más fontos beruházásokban is oroszlánrészt vállal nagyvonalú hazánk.
   Ugyancsak szép dolog, hogy 505 millió forintos adományt kap az aleppói Szent Lajos Kórház, a damaszkuszi Francia Kórház és az Olasz Kórház, 261 millió forintot az iraki Erbili Káld Katolikus Érsekség az Alkos-i iskola újjáépítésére, 320 millió forintot a Richárd Testvér Kongói Betegekért Alapítvány, 320 milliót a Szír Katolikus Egyház Moszuli Érseksége, és 320 milliót a Szír Ortodox Egyház Moszuli Érseksége. Újabb kétmilliárd forinttal támogatja hazánk kormánya két mexikói templom felújítását. És a sor még közel sem teljes.
   Adományoz továbbá nemes kormányunk 5,1 milliárd forint Ugandának is, hogy a menekülőknek ne kelljen Európába vándorolniuk. S hogy a lényeget ne felejtsem: mintegy 20 milliárd forint adományt kapott már eddig kilenc határon túli labdarúgó akadémia. Naná, hogy minden összeg a mi adóbefizetéseinkből származott.
   Nyilvánvalóan joggal osztogatja adóforintjainkat a kormány, hiszen itthon minden célra és feladatra, minden rászoruló magyar polgár megsegítésre bőségesen jut pénz.
   Büszkeséggel tölthet el e segítőkészség mindannyiunkat, de még jobban örülnénk, ha az adakozók saját adózott jövedelmükből lennének nagylelkűek.

Afromagyarok

Az Operaház huszonnyolc énekeséből tizenöten írták alá azt a nyilatkozatot, amelyben afroamerikainak vallják magukat.
   Igen meglepett a hír, hiszen idehaza – természetesen nem kimondva, de félreérthetetlenül utalva rá – folyamatosan egyik-másik vallás, vagy rassz ellen hangolja az aktuális hatalom a magyar embereket. Sokan még ellenállnak, de az agymosás jellemzője, hogy elég csak nagy ártatlanul megnézni például egy állami hírtévés riportot és az ember észre sem veszi, hogy közben ordas idegengyűlölővé vált. Pedig eredetileg nem is volt szándékában.
   A fent idézett hír alapja, hogy a Magyar Állami Operaház igazgatója George Gershwin világhírű műve, a Porgy és Bess előadása előtt a jogviták elkerülése érdekében szükségesnek látta e különös nyilatkozattételre kérni a művészeket. A mifelénk furcsának tűnő megnyilvánulást az váltotta ki, hogy a jogtulajdonos Ira Gershwin, a zeneszerző 1983-ban elhunyt testvére és a dalszövegek írója rendelkezése szerint csak fekete színészekkel szabad előadni a darabot. Amikor az Operaház megszerezte az előadás jogát, egy olyan szerződést kapott, amelyben nem szerepelt ez a kitétel. A tavalyi bemutatóból is volt már emiatt némi vita, az idei előtt ennek megelőzése okán kérte a darabban fellépő énekeseket az igazgató arra, hogy írják alá az említett nyilatkozatot.
   Nyilván a mű előadási jogait birtokló testvér a szerző akaratát képviselte rendelkezésével, amely szerint csak akkor adható elő a darab, ha az összes előadóművész színes bőrű, vagy hogy politikailag korretek legyünk, afroamerikai, afroeurópai, vagy afromagyar. Mint tudjuk, afroeurópai énekest akár még találhatna is egy-két országgal arrébb az Operaház, de hogy afromagyar operaénekesek sora várná idehaza a felkérést, annak erősen kizárható a lehetősége.
   Az ügy egyelőre jobbra-balra lötyög a magyar sajtóban, mint lavórban a víz és nem tudni, hogy hogyan is fog végül nyugvópontra jutni. Közben azért érdemes megemlíteni, hogy a nagyvilágban találni rá nem is egy példát, amikor valaki tiltakozásból egy, a bőrszíne, vallása, rassza miatt üldözött embercsoport tagjának vallja magát.
   Ezúttal nem pont erről van szó. Pedig jobb hely lenne a világ, ha mind több közösség nyilvánulna meg ehhez hasonlóan. Például a szélsőségekre hajlamos pártok szimpatizánsai nyilatkozatban vállalhatnák, hogy ők egyúttal cigányok, zsidók, színes bőrűek, vagy arabok, az állampárt feltétlen hívei kinyilatkoztathatnák, hogy ők tulajdonképpen liberálisok, esetleg baloldaliak, de mindenekelőtt demokraták. Az ellenségek barátoknak, a főnökök beosztottaknak, a magukat okosnak tartók meg butának vallhatnak magukat.
   Ez utóbbihoz elég lenne csak megszólalniuk.

Iskolazöldség

Nem sokáig volt részem benne, de évtizedekkel később is emlékszem az iskolában tízóraira kapott tejre, íze még mindig itt van a számban. Vagy inkább az agyamban.
   Az iskolatej program múltja messzire nyúlik vissza, a neten fellelhető egyik adat szerint községi költséggel 1931-ben Orosháza óvodájában és elemi iskolájában indult ingyenes tejakció, míg a Wikipédia szerint a gyerekeknek először 1937-ben Makón szerveztek ingyenes tejakciót, amelyet tejtízórainak hívtak.   Az ingyenes, szervezett keretek között történő iskolai tejosztásnak többször is nekiugrottak az aktuális hatalmak, majd szüntették meg sokszor ugyanők. Legutóbb 2004. május 1-jén lépett érvénybe az iskolatej program újraindításáról szóló rendelet.    Azt azért érdemes megemlíteni, hogy akárhányszor is állították le a gyerekek ingyenes tejívását, azt sohasem a kisebb-nagyobb nebulók iránti utálat, sokkal inkább az állami költségvetés szűkössége váltotta ki. Sok pénz az oktatásra, gyermekélelmezésre bizonyára most sincs, elviszi az erre is szánható összegek jelentős részét az olyan fontos kiadások sokasága, mint a stadionépítések, a látványberuházások, a megállíthatatlanul áradó méregdrága gyűlöletkampányok egymásba érő sora, a tizenegy játékosból tíz külföldi légióst foglalkoztató labdarúgó klubok finanszírozása, a csókosok gazdagítása. A felsorolást mindenki folytatni tudja, már persze, ha politikai szimpátiája, beállítottsága ezt megengedi.
   A már említett rendelet szerint a diákok tejének költségét a kormány állja, persze nem saját üvegzsebéből, hanem az adófizetők pénzéből. Ehhez kap jövőre igen nagyvonalú támogatást hazánk, mégpedig a kormányzó hatalom által oly fennhangon szapult Brüsszeltől.   Mint kiderült, az Európai Unió 250 millió eurós programjának köszönhetően a tagállamok iskolásai a következő tanévben is tejet, gyümölcsöt és zöldséget kapnak annak érdekében, hogy körükben egészséges táplálkozási szokások honosodjanak meg. Hazánk e programban a legtöbbhöz hozzájutó országok közé tartozik, mert az iskolagyümölcs- és iskolazöldség-programot 1, 2 milliárd, az iskolatejprogramot pedig 625 millió forintnyi euróval támogatja az unió. Ez pedig a gyümölcs és zöldség terén a kilencedik, míg a tej esetében a tizenkettedik legmagasabb összeg.   Szerencsére pártunk és államunk kőkeményen állja a sarat a pénzével kérkedő szövetség bürokratáival szemben. Nyilván az adományt élvező diákokhoz is alig-alig juttatja majd el annak a hírét, hogy kinek a pénzén is esznek-isznak, azt meg végképp nem, hogy ez az unió talán mégsem az ördögtől való szerveződés. Mert ha ez mégiscsak kiderül, még az a csúfság is megeshet, hogy a végén ezek a gyerekek felnőve egy egyesült európai államok hívei lesznek.   Nem veszélytelen az uniós gyümölcs meg a tej.

Drónmadarak

Lassan ott tartunk, hogy akinek nincs egy csinos drónja, az megnézheti magát. Bár a valóságban még nagyon sokaknak nincs ilyen repülő jószáguk, a jövő a robotok és mesterséges intelligencia mellett egyértelműen e repülő alkalmatosságoké. Olyannyira, hogy van már olyan világcég, amely egyes helyekre drónokkal szállítja ki a neten megrendelt portékákat.
   A drónok sok mindenre alkalmasak. Már most meg lehet velük ölni bárkit a magasból úgy, hogy az illető észre sem veszi, hogy meghalt, vagy rakétával kilőni egy-egy kijelölt célpontot, igaz ezeket többnyire a hadseregek teszik, de hát oly sok hasznos dolog került már át a haditechnikából a mindennapos használatba, hogy a drónok ilyen célú civil felhasználásában sem lehet kétségünk. De lehet velük természetfilmeket, légi felvételek is készíteni, vagy meglesni a meztelenül napozó szomszédasszonyt.
   Egyes új-zélandi marha- és juhtenyésztők újabban kínai technológiájú drónokkal terelik állataikat. A kamerával felszerelt és kutyaugatást hallató távirányított repülő eszközök csak kiegészítők az ebek mellett, de ha én terelőkutya lennék Új-Zélandon, elkezdeném félteni az állásomat. Meglehet, hamarosan a Hortobágyon is drónokkal tereltetik majd a juhokat a juhászok puli helyett, már ha előfordul még ilyen feladat a nagy magyar pusztaságban.
   A pulik és pumik mellett szól a gépekkel szemben, hogy az utóbbiakat szeles és esős időben egyelőre nem tudják használni, ráadásul a drónok gyorsan lemerülnek, és szervizigényesek, szemben az okos és sokat bíró kutyákkal.
   Hamarosan ezen is változatnak majd a gyártók, olyannyira, hogy már a drónok akkumulátorainak lemerülésére is van részmegoldás. Elkészült ugyanis az olyan robotrepülő prototípusa, amely ha a sok repkedés közben kezd fáradni, vagyis lemerülni az akkuja, a madarat utánozva megülhet egy párkányon, póznán, vagy vezetéken. A drónok egy új markoló mechanizmus segítségével a jövőben időnként megállhatnak munka közben, így nemcsak kevesebb energiát fogyasztanak, hanem stabilabbá is válik a repülésük, ezáltal pedig nagyobb hatótávolság is elérhető velük.
   Az ember csak tátja a száját a naponta megjelenő csúcstechnológiás termékek láttán. Mindez nagyszerű mindaddig, amíg az életet könnyítik meg, de ha a robotok, mesterséges intelligenciák, vagy éppen a mind többre képes drónok átveszik az alkotó, munkát végző szerepet, rögvest megkérdőjeleződik az ember létének szükségessége.
   Néhány évtizeden belük akár tízmilliárd ember is lakhatja majd egyidejűleg a Földet, és akkor e népek majd otthon ülnek és várják, hogy végezzen a takarító robot, beszélgetnek a mesterséges intelligenciákkal, és lesik, hogy hozza-e már ebédjüket a szolgáltató drónja. Állítólag a mai ötvenesek már élhetnek majd ebben a gépesített világban.
   Csak el ne unják majd nagyon magukat.

Felfüggesztve

Tényleg nem vagyok közönyös, életünk számtalan mozzanata érdekel, de annak ellenére, hogy hetek óta ez a sajtó központi témája, engem mégis teljesen hidegen hagy. Természetesen arról az ezerszer felvetett kérdésről van szó, hogy vajon kizárják-e a magyar állampártot az európai pártcsaládjából, vagy sem.
   Ma már tudjuk, nem zárták ki állampártunkat, hanem uniós pártbeli tagságát a maga kérésére is (?) felfüggesztették. Ha valaki nem érti, ne fektessen bele sok energiát, nem is érdemes megérteni. S bár az utcán egyik-másik, a politika iránt még nem teljesen apatikus ismerősöm a „hogy vagy, mi van veled” típusú kérdések után szóba hozta a kizárás lehetőségét, de arra már egyikük sem tudott válaszolni, hogy nekünk, a vidéki kisváros mellékutcájában élőknek miért is érdekes a magyar állampárt sorsa az említett szervezetben. A legtöbb, ami ebből kijött, hogy csökken állampártunk vezérének érdekérvényesítő képessége. Ettől persze az unió félmilliárd polgára még köszöni jól megvan, sőt, még jobban meglennének az izgága magyar politikus nélkül.
   Szóval ez a felfüggesztés engem messzemenően hidegen hagy, olyannyira, hogy arra már nincs is igazán jó kifejezés. Nem így persze az, hogy mi van a magyar kórházakban, ahol a sok hiányzó orvos, nővér mellett már műtőssegédek sincsenek és emiatt a műtétre előkészített, a műtőbe betolt beteget olykor szépen kitolják és hazaküldik, vagy hogy a szakrendeléseken, fogászatokon miért van több hónapos várólista és foglalkoztat az is, hogy milyenek a betegek gyógyulási kilátásai, életben maradási esélyei az orvos nélkül maradó településeken.
   Tudom, hogy csúf tőlem, de az állampárt ügyénél az is sokkal jobban érdekel, hogy miért olyan a hazai oktatás, amilyen és miért nem a 21. század kihívásaira képezik ki a fiatalokat, vagy hogy miért kell már minden tizedik magyar gyereknek külföldön megszületnie. Az is jobban érdekel az állampárti blama helyett, hogy miért kerülnek mind rosszabb anyagi helyzetbe az egész életüket végigdolgozó emberek pár év nyugdíjas lét után, illetve hogy miért talál előbb magyar szobafestőt, villany- vagy gázszerelőt a német és osztrák polgár, mint a kalandvágyból itthon maradó. Szóval van itt elmélkedni való számtalan, az uniós pártcsalád belügyén kívül is.
   Az már messzemenően jobban foglalkoztat, hogy az amúgy jól kiérdemelt uniós pofont akár arra is felhasználhatja az állampárt és hazánk egyszemélyi vezetője, hogy eltávolítson bennünket az unióból, bár köztudott, annak nagyvonalú támogatása nélkül hazánk igencsak szegénnyé válna.
   Amúgy minden állampárti brüsszelezés, függetlenségi harc ellenére vagy éppen ezért idén januárban egy félmérés során a magyarok 85 százaléka (!) nyilatkozott úgy, hogy Magyarországnak az unióban a helye.
   Ennyi talán elég is a felfüggesztésről.