Oldalletöltések száma: 10821133
2021. április 15. csütörtök 13:56,
Anasztázia és Tas napja van.

Rémes rémhírek

Elöljáróban elmondom, hogy jelen írásomat egy ügyvéd jóváhagyásával tettem közzé. Eddig erre nemigen volt szükségem, de a minap úgy változott a törvényi környezet, hogy akár minden leírt mondatomért börtönnel büntethetnek.
   Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert a törvényhozó megalkotta a rémhírterjesztés új, második alapesetét, amely a rémhírterjesztés elkövetési helyét kiterjeszti az egész országra. Mindezt a Magyarország Bíróságai portálról tudom. A Wikipédia szócikke szerint rémhír egy hír akkor, ha annak terjesztése során zavar vagy nyugtalanság keltésére alkalmas hamis tényállítások vagy híresztelések által sérül a köznyugalomhoz fűződő társadalmi érdek.
   Most az itt a kérdés, hogy melyek azok a hamis tényállítások, híresztelések, amelyek nyomán a köznyugalomhoz fűződő társadalmi érdek sérül? És lehet-e egy a sajtóban feltett kérdés abszurd módon rémhír? Mert ha az illetékesek egy újságíróra – ne szépítsük, rólunk szól e jogszabály – ráfogják, kérdését azért tette fel, hogy a társadalom nyugtalan legyen, az illető máris a rémhírek, meg a börtön közelében találja magát.
   A rémhír kategória nem új keletű, hiszen például a Tanácsköztársaság idejéből, 1919-ből származik a „Te! Sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!” szövegű plakát, de 1947-ben a későbbi csúf emlékezetű kommunista diktátor is a „rémhírterjesztés a nyílt csatában megvert ellenség fegyvere” szöveget mondta, és volt ennek a műfajnak hagyománya a ma sokaknak oly szimpatikusra sikált Horthy-korszakban, ahogy szépen burjánzottak a rémhírek a zsidóüldözések időszakában is.
   Az ember elgondolkodik, hogy vajon a koronavírus-járvány okán megszavazott, az idők végezetéig fenntartható rendeleti kormányzás mit vél rémhírnek? Azt, ha valaki azt állítja, hogy nincs megfelelő mennyiségű és minőségű védőfelszerelés a vírus ellen és a betegekért küzdők védelmére, vagy hogy ha valaki felteszi a kérdést, miért nem tesztelik a polgárokat éjjel-nappal, hogy mihamarabb kiszűrjék a fertőzötteket? És rémhír-e, ha azt kérdezi az újságíró a vezetőtől, hogy az állásukat veszítettek a környező országok gyakorlatától eltérően miért nem kapják meg fizetésük valahány százalékát, hogy abból vegyenek a családjuknak ennivalót, fizessék a közüzemi számlákat, meg az internetet, hiszen azon tanulnak a gyerekek? Ezeket persze én se nem állítom, se nem kérdezem, már nehogy valaki is rémhíreknek minősítse valamelyiket is, csak úgy elmélkedem.
   A szakmájukat három évtizednél régebben gyakorló újságírók a cenzúra és szigorú öncenzúra idején megtanultak a sorok között írni, az újságolvasók meg cinkosan összekacsintva a szerzővel értették is, amit ő a sorok között valamilyen trükkös megoldással közölni akart.
   Úgy tűnik, le kell porolnunk a régi eszközöket.