Vagy másfél évtizeddel ezelőtt egy napon besétáltam a lakóhelyem szerinti okmányirodába, és kértem, hogy adjanak időpontot személyi igazolványom meghosszabbításához. Az ügyintéző hölgy egy pillanatnyi gondolkodás után megkérdezte, hogy ráérek-e, és van-e nálam fénykép. Amikor igennel válaszoltam, behívott az irodájába és elkészített minden szükséges iratot.
   Már önmagában ez az igencsak ügyfélbarát viselkedés is nagyon meghatott, de az igazi meglepetés akkor ért, amikor másnap a postaládámban volt az új személyim. Akkor nagy lelkesen ezt meg is írtam, kifejezve elismerésemet a közigazgatás dolgozóinak. Nem sokkal később aztán romlott a helyzet, már nem lehetett csak úgy besétálni az időközben kormányablakokká átlényegült irodákba, olykor heteket kellett várni időpontra és ugyancsak annyit a megújult vezetői engedélyre, személyire, útlevélre. Volt persze amelyik hamarabb kész lett, volt amelyikről már jószerével le is mondtam, de a várakozás mindegyikre jellemző volt.
   Két héttel ezelőtt, amikor megkaptam a jogosítványom érvényességének meghosszabbításához szükséges orvosi engedélyemet, hamarosan kaptam egy értesítést is e-mailben, amelyben tájékoztattak, hogy vezetői engedély kiállítására vonatkozó ügyemet nyilvántartásba vették. Még azt is odaírták, hogy okmányomat gyártásra továbbították. Újabb két nappal később pedig arról érkezett levél, hogy már postára is adták a jogsimat, amelyet másnap meg is kaptam.
   Az egész ügylet elvarázsolt. Nem kértek fényképet – gondolom korom miatt a hatóság arra jutott, hogy a régi képemhez képest már nem leszek képes öregebb ábrázatot ölteni – és nem kellett fizetnem egyetlen fillért sem a számomra oly fontos műanyag kártyáért. Meg voltam hatódva. Meg is dicsértem környezetemnek az ügyintézőket, az illetékes hatóságot, hiszen oly jó érzés, ha nem packáznak velem, nem állítanak mindenféle bürokratikus akadályt elém, hogy csak azokat leküzdve juthassak ügyemben célba.
   Nem titkolom, meglehetősen kritikus vagyok a szinte naponta változó törvényekkel, az éjfél előtt egy perccel beadott, és egy-két napon belül elfogadott törvényjavaslatokkal, a megállás nélkül változó és így erős jogbizonytalanságot okozó jogi környezettel, a törvénygyárban, futószalagon gyártott, többnyire salátatörvényekbe rejtett, követhetetlen előírás-változásokkal szemben. És akkor egyszer csak ott az örömteli meglepetés, mindezek ellenére a közigazgatás gépezete teszi a dolgát, kiválóan működik.
   Remélem, hogy mindez nem csak a koronavírus-járvány miatt elodázott igazolványérvényességi idők meghosszabbítása miatt kialakult várólisták felszámolása okán történt így, hanem ez a napi gyakorlat, ami ugyanígy működik majd a későbbiekben is.
   Hamarosan lejár ugyanis egy másik igazolványom érvényessége is.

Nagyjából két évtizeddel ezelőttig, vagyis az okostelefonok, okosórák, okoskütyük megjelenése előtti korszakig, ha az ember rosszul érezte magát, legfeljebb megmérte a jó öreg higanyos hőmérőjével a testhőmérsékletét, bevett valamilyen, a család által erre megfelelőnek találtatott gyógyszert, ami éppen akadt otthon. Vagy másként kezelte a bajt, mondjuk kalapkúrát tartott, vagyis addig ivott valamilyen alkoholos italt, amíg a maga elé tett egy kalap helyett már kettőt látott, esetleg csak legurított egy-két kupica mindent gyógyító pálinkát, mielőtt orvoshoz fordult volna.
   De aztán megjelentek az okoseszközök, az olyan viselhető portékák, amelyek egyre több mindent mérnek. Mára ott tartunk, hogy az okosórák és a viselhető orvosi eszközök használatával akár egész nap nyomon követhetjük egészségünk állapotát. Mérhetünk számtalan olyan mutatót, amely jelzi, ha baj van a testünkkel. Ez nagyszerű, csakhogy a sok adat azt is hipochonderré, képzelt beteggé teheti, aki erre korábban nem volt hajlamos.
   A Deloitte Global előrejelzése szerint 2024-re várhatóan már eléri a 440 millió darabot a viselt okosóráknak és az okostapaszoknak abban az évben gyártott darabszáma. Ez utóbbiak szakemberek által felírt viselhető orvosi eszközök, de egyre inkább recept nélkül is elérhetővé válnak, és alkalmazásuk rohamosan nő a fogyasztók körében. Ilyen okoseszköz többek között például az inzulint adagoló, vagy a sztrókot előre jelző okostapasz.
   A koronavírus-világjárvány idején lett közhasználatú eszköz a pulzoximéter, amellyel a család felelős tagja rendre megmérte a korábban leginkább csak a tévék kórházsorozataiból ismert szaturációt. Valószínűleg ennek sokaknál volt élet-, de legalábbis egészségmentő hatása, még többeknél meg kiválóan alkalmas volt a betegség érzetének kiváltására.

Állok a szupermarket hűtőpultja előtt és nem hiszek a szememnek. Az előző héten vásárolt kedvenc sajtom éppen egy százassal drágult egy hét alatt, bár már azt megelőzően is változott az ára. Naná, hogy felfelé.
   Bámulom a bőséges kínálatot és az árakat, amelyeket nagyjából ismerek, hiszen rendszeres vásárló vagyok. Szinte hallom a surrogást, ahogy kúsznak felfelé az árak, egyfajta versengést sejtek mögötte, hogy melyikük képes magasabbra jutni. A húsok, húskészítmények kemény versenyben állnak a tejtermékekkel, a konzervek a fagyasztott ételekkel és az egész bolt sok száz portékája a másikakkal. Az építőanyagtól, a lókapán át a kerti törpéig sehol sem jobb a helyzet.
   Közben egy másfajta hangot is hallok, egy léggömbből kiáramló levegőhöz hasonlót, ahogy az emberek fizetésének, nyugdíjának, megtakarításainak értéke zsugorodik mind kisebbre. De nem szólhatunk egy szót sem, hiszen mi még mindig békében élünk és ennek ára van. Ahogy a rossz gazdaságpolitikának is. Vagy a világjárványnak, meg az oroszok Ukrajna ellen harmadik hónapja tartó „villámháborújának”.
   Az emberek ilyen körülmények között erősen törik a fejüket. Ki a megélhetésén, ki a vagyona megmentésén vagy a megtakarításainak értékvesztésén. Mert okosnak lenni ebben a helyzetben igen nehéz. Aki teheti ingatlant vásárol, ha nincs annyi pénze, megpróbálja másként befektetni, de ez nem egyszerű feladat.
   A bankok ugyanis nem jótékonysági intézmények, ha kis kockázatú állampapírba fektet a polgár, a robogó infláció miatt csak a kárát enyhíti valamelyest, ha nagy kockázatú részvényekbe, akkor nyerhet vele, de a zaklatott világgazdaság miatt jó eséllyel akár mindenét elveszítheti.

Vízpart. Tamás Noémi alkotása (20. század utolsó negyede).

Rengetegen hiszik, hogy a végtelen univerzumban rajtunk kívül is vannak értelmes lények, sőt az emberi civilizációnál messze fejlettebb létformák, társadalmak is léteznek. Sokan próbálják tényekkel bizonyítani is azt, hogy már jártak földönkívüliek nálunk, nyomokat hagytak, többek között az emberi DNS-be is belenyúltak, nekik köszönhetően vagyunk olyanok, amilyenek. A lényeg, hogy amióta fejlett csillagászattal, űrkutatással bír az emberiség, azóta keresi a kapcsolatot az idegenekkel.
   A NASA Jet Propulsion Laboratory munkatársa, Jonathan Jiang és kollégái április elején jelentették be, hogy a BITG (Beacon in the Galaxy) projekt keretében olyan kódolt rádiójeleket bocsátanának ki, amelyeket foghatnak az idegen civilizációk. Az Oxfordi Egyetem Future of Humanity Institute (FHI) kutatóközpontjának egyik munkatársa szerint viszont rossz ötlet üzenetet küldeni a földönkívülieknek.
   A tudósok elgondolásuk szerint matematikai és fizikai alapfogalmakat sugároznának, hogy megteremtsék a kapcsolat alapját. Ezt a földi élet biokémiai összetételére vonatkozó információk követnék, majd további adatokat küldenének a világűrbe a Naprendszer galaxisunkon belüli helyzetéről és még a Naprendszer és a földfelszín digitalizált térképét is eljuttatnák valahova, valakiknek. Azzal kapcsolatban ugyanis, hogy a jeleket egyáltalán valaha is fogja majd valaki és ha igen, képes-e azokat értelmezni, a kutatóknak csak reményeik lehetnek. Biztos, ami biztos, az üzenet az emberek digitalizált képeit is tartalmazná, sőt meghívót is sugároznának a földönkívülieknek.

Ha valaki elzárva magát a napi hírektől még mindig úgy hiszi, hogy egy olyan világban él, amelynek érti a működését, akkor aggasztóan nagyot téved. Az a világ, amelyben a ma embere igyekszik életben maradni, boldogulni, mérhetetlenül összetett és gyakorlatilag kiismerhetetlen.
   A világ globalizációellenes népessége rendre tiltakozik a világszintű egységesedési folyamatok és azok következményei ellen. Hogy egyszerűen fogalmazzunk, a globalizáció olyan, mint amikor valaki orra bukik Amerikában a járdán és Ázsiában kezd emiatt vérezni egy ottani lakos orra. Parányira zsugorodott világunkban minden mindennel összefügg. Ha az orosz diktátor hadseregével meg akarja leckéztetni a szomszédját, a világ számtalan országában lép fel élelmiszerhiány, gyártó üzemek állnak le sorra, jobb esetben csak csökkentik termelésüket alkatrész, vagy alapagyaghiány miatt. A jóléti államok boltjaiban lázasan rohannak felfelé az árak, és mind több termék hiányzik a polcokról. Bár ehhez még háború sem kell, elég egy jó kis világjárvány és máris megszakad a szállítási, ellátási lánc. Már akkor is hetekre leáll a kereskedelem és sokfelé a termékelőállítás, ha egy óriás konténerszállító hajó megfeneklik a Szuezi-csatornában, elzárva a vízi utat hajók százai előtt.
   Egy ideje a közgazdászok már figyelik a felsorolt okoktól független változást is, amelyről a Geopolitical Futures azt írta, hogy „a deglobalizációt a gazdasági folyamatokba, de sokkal inkább a globális gazdasági rendszerbe vetett bizalom hiánya vezérli. 2008 után az emberek kételkedni kezdtek abban, hogy a globalizációnak csak pozitív következményei lehetnek az emberek életére, és abban, hogy a globális összeköttetések és az egymásrautaltság a stabilitás erejét jelentik”.
   Pedig nap mint nap élvezzük a globalizáció áldásos hatásait, mondjuk, ha télvíz idején is megfizethető áron vehetünk paradicsomot és paprikát a boltban, amikor éppen egy finom lecsóra fájdul meg a fogunk. Vagy, ha valamilyen eszközre van szükségünk, amelyet éppen a világ túlfelén gyártanak, mert mindez számunkra is elérhető, megvehetjük és ide is hozzák nekünk. Ugyanakkor a deglobalizációban hívő választópolgárok azt várják el a saját kormányuktól, hogy védjék meg őket a globalizáció káros hatásaitól. Jó példa a – szerintem hibás – felfogásra a briteknek egyelőre leginkább csak bajt hozó Brexit, vagy éppen az amerikai-kínai kereskedelem terén tapasztalható huzakodás. Ha körbenézünk, aligha látunk sikeres gazdasággal, jól működő iparágakkal, kereskedelemmel működő befelé forduló országot.
   Néhány kemény diktatúra távol tartja magát a globális világtól, de vélhetően a globalizációt károsnak tartók sem cserélnénk el életüket az ottaniakéval.

Dombos táj. Köves Izsó alkotása (19. század utolsó negyede).

A hírek folytonos követése is hasonló függőséghez vezethet, mint a videójáték – írta az egyik szakportál a cikke címében. Az oldalon megjelent interjúban egy pszichológus beszél a függőségről, amelyet elsősorban az internetes játékok váltanak ki.
   Arról tapasztalatlanságom okán nem tudok beszélni, hogy milyen is a játékfüggőség, mert bár az első néhány számítógépemen még olykor-olykor munka közben, pihentetőként lejátszottam egy-két parti pasziánszt, az akkor igen kedvelt digitális kártyajátékot, de egy idő után felváltottam ezt az egyik igen népszerű internetes nyelvtanító alkalmazás használatával. Mint kiderült az is szórakoztató lehet.
   Éppen ezért nem is a magam, hanem a szakember véleményét írom meg, aki szerint nem baj, hogy az emberek és nem csak az ifjak, de a felnőttek sokasága is játszik a laptopján, okostelefonján, mert a többség tudja, hol a határ és csak a gamerek, vagyis a számítógépes játékosok alig 3-5 százaléka tekinthető függőnek.
   Arról sajnos nem láttam adatot, hogy vajon hány felnőtt válik hírfüggővé, de saját környezetemben is látom – magamat is beleértve –, hogy ki, hányszor, milyen gyakorisággal veszi kézbe az okostelefonját, hogy megtudja, mi is történt az elmúlt pár percben a nagyvilágban.

Fogy a magyar. Olyannyira, hogy az előrejelzések szerint 2100-ra, ami már csak 78 évre van a mától, kevesebb mint nyolcmillió magyar ember élhet a határainkon belül. A népességcsökkenést a politika többféle szülésére buzdító intézkedéssel, pénzbeli támogatással kívánja megakadályozni, láthatóan csekély sikerrel. Pedig, mint kiderült, a népességfogyás csökkentésében óriási lehetőségek vannak. Csak hát ezek amellett, hogy sokba kerülnek, kevés szavazatot hoznak és macerásak.
   Egy kutatás eredménye megmutatta, hogy 2002 és 2019 között durván egymillió magyar ember veszítette az életét úgy, hogy meg lehetett volna menteni őket. Bár az mindenképpen dicséretes, hogy az elkerülhető halálozások száma évről évre csökken, nemzetközi összevetésben a magyarországi adatok így is rendkívül magasak. Ezek a számok az egészségügyi ellátórendszer hatékonyságát mutatják.
   A mutatószámok összeállításánál a szakemberek az olyan okok miatt bekövetkezett halálozásokat összegzik, amelyeket kezelhető vagy megelőzhető kórok váltanak ki és amelyek a rendelkezésre álló és nem kifejezetten méregdrága eljárásokkal gyógyíthatók lettek volna. Megelőzhető betegségek például azok, amelyek elsősorban az életmód miatt következnek be, mint mondjuk a dohányzás okozta tüdőrák, míg a kezelhető okok közé azok az életmóddal kevésbé összefüggő, de orvostechnológiailag kezelhető okok kerülnek, mint például egy vakbélgyulladás műtétjének szövődménye.

Rialto. Libray Károly Lajos alkotása (1850).

- Könnyű neked, a te munkád érdekes, sohasem ugyanaz.
    Úgy két évtizeddel ezelőtt, amikor egy kistérségi televízióban tettem a dolgomat, mint főszerkesztő, az egyik ismerősöm vágta hozzám végső érveként a fenti mondatot, amikor arról esett szó, hogy mennyire nem szeret bemenni a munkahelyére, mert minden nap egyforma, midig ugyanazt kell csinálnia.
    Mindez annak nyomán jutott eszembe, hogy elolvastam egy cikket a világ legunalmasabbnak tartott munkáiról végzett kutatásról. Az amerikai Personality and Social Psychology Bulletin című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány azt vizsgálta, hogy széles körben milyen állásokat, hobbikat és emberi tulajdonságokat tartanak a legunalmasabbnak, és hogy ezek a meggyőződések milyen következményekkel járnak az emberi kapcsolatokra nézve.
    A kutatásból az is kiderült. hogy a világ legunalmasabbnak tartott embere valószínűleg egy vallásos adatbeviteli adminisztrátor, aki szeret tévét nézni és egy kisvárosban él. Mielőtt bárki is magára ismerne és kikérné magának az ő unalmasságát, természetesen ez egy általánosítás, ami bizonyára csak kevesekre illik. Sokkal többeket foglalkoztathat a kérdés, vajon a munkájukat csak ők érzik unalmasnak, vagy a tanulmány készítői is annak találták-e azt. A kutatók a válaszadók véleményei alapján arra jutottak, hogy a legkevesebb kihívással járó, legmonotonabb munkák a könyveléssel, takarítással, banki ügyintézéssel és adatelemzéssel kapcsolatosak.