Borzalmas napokat élnek Németországban, Belgiumban, Ausztriában, Hollandiában többfelé, az addig számunkra esetleg csábító körülmények között élő emberek. Egyik pillanatról a másikra jött egy villámárvíz és tett vagyontalan földönfutóvá ezreket. Ők még jól is jártak, ha nem vette el az ár az életüket is, mert rengetegen tűntek el és e sorok írásakor már jóval több mint másfél száz halottról tudnunk.
   Az áldozatok többsége a németországi Észak-Rajna-Vesztfália és Rajna-vidék-Pfalz tartományban halt meg. És még nincs vége. Felső-Bajorországban is szükségállapotot hirdettek a hatalmas esőzések miatt, az ausztriai Salzburgban is állt a víz az utcákon, Hollandiában egy kisváros majd’ teljes lakosságát kellett evakuálni. A gazdasági kár a több milliárd eurót is elérheti.
   Idehaza is pusztító esőzések, viharok, zivatarok voltak az elmúlt napokban, szerencsére emberi életek elvesztése nélkül. Ugyanakkor a nyugat-európai árvíz sújtotta települések képeit, vagy a pár nappal korábbi kétkilométeres japán sárlavina rombolásának, gyilkolásának videofelvételeit látva az embert elkapja a jeges rémület, hiszen ráérezhet a dermesztő tényre: bármelyikünkkel, bármikor végezhet a fellázadó természet. Azt hisszük, hogy békében, elfogadható életmódban élünk, aztán a bolygónk csettint egyet és mindezektől már el is köszönhetünk. Ha nem éppen az életünktől.

Bármerre járok, rendre szembe vernek a hatalmas plakátokon virító emodzsik (emojik) és felettük a soros nemzeti konzultáció kérdései. Mondanom sem kell, hogy az ország lakosainak többségével azonos módon mindez cseppet sem érdekel, annak tartom, ami: környezetszennyezésnek, félrevezetésnek, agymosásnak, felesleges pénzégetésnek, illetve a megfelelő célszemélyek gazdagodási forrásának. Mindez már megszokott, szót sem érdemelne, ha a most futó kampány gazdája nem próbált volna meg újítani. De azt tette, mégpedig a fiatalítás jegyében a plakátok kérdéséit érzelmileg meg is válaszoló emodzsikkal.
   Az emodzsik (kiejtve: imodzsik) hangulatjelek, amelyek mára már egy új nemzetközi nyelvet is alkotnak, mert egy-egy rövid okostelefonos szöveges üzenetbe könnyebb egy-egy ilyet elhelyezni, mint szöveget írni. Ezt a nyelvet vette igénybe a kormány propagandája is, nem titkoltan az amúgy rájuk egyre kevésbé kíváncsi és őket alig pártoló fiatalok szimpátiáját megcélozva.
    Bár nap mint nap találkozom emodzsikkal és nagyjából egyik-másik jelentését értem is, nem használom őket, az okostelefonok előtti korszakból itt maradt kövületként az írott szó híve vagyok. Ennek ellenére igyekszem érteni azokat, mert így talán megértem levelezőtársaim érzelmeit, jelen esetben például szeretett kormányunkét is. Kedvencem az az orrán párát, füstöt, gőzöket, gázokat, vagy ki tudja miket jobbra, balra kifújó, kilövellő emodzsi, amely felett ott virít a soros kérdés, miszerint vajon a derék magyar polgár tart-e attól, hogy a kormányzatilag az egyik fő közellenségnek kikiáltott közel 91 éves magyar származású amerikai üzletember újra támadásba lendül-e.

Kisvárosi délelőtt. Fényes Adolf alkotása (1904).

Tudom, sokan rosszallóan fogadják majd kijelentésemet, hogy nem hiszek a csillagjegyekben. Sok minden másban sem hiszek, ha ez így megy tovább, a szkeptikusok társaságai versengeni fognak értem. A csillagok állása és az emberi sorsok összefüggése végképp az élvonalban van e téren.
   Újságíróként többször is összesodort az élet egy kedves asztrológus hölggyel, akinek emlékeim szerint valamilyen formában tanult szakmája is volt ez a meglehetősen különleges tudomány. Élvezettel hallgattam mindig az elemzéseit, megállapításait, bár továbbra sem lettem elfogadója ezeknek az ismereteknek. Ugyanakkor tudom, hogy nagyon sokan napindítóként először a rájuk vonatkozó aznapi (csillag)jóslásokat nézik meg kedvenc portáljukon, hogy aztán aszerint legyen jó vagy rossz a napjuk.

Minden népnek, nemzetnek kötelessége megőrizni arra érdemes ősei, nagyjai emlékét. Persze az, hogy kiket nevezünk egy nemzet nagyjainak, többé-kevésbé közmegegyezés kérdése, hiszen például a hadvezérek, politikusok, országvezetők, egy-egy hatalom által kedvelt művészek megítélése időről időre változhat és az egykori, a nép elé példaként állított hősök gyorsan kitörlődhetnek a közemlékezetből, az iskolák tananyagaiból.
   Azt, hogy ki volt életében feltétlen tiszteletre méltó ember, kevés kivétellel utólag nehéz eldönteni, mert általában mindegyik politikai hatalom igyekszik a számára valamiért fontosnak látszó ősök fényezésével magát jobb színben feltüntetni. Tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni, de érdemes megemlíteni a legnagyobb királyunkként számontartott Mátyást, akit ma, több mint félezer évvel uralkodása után bölcsként, igazságosként, közszeretetnek örvendőként ismerünk, miközben a történetírók szerint ez teljességgel hamis. Nevezett királyunk ugyanis kora gyűlölt uralkodója volt, akit egyformán utáltak a közrendűek, jobbágyok és nemesek, de még a rokonai is.
   Nem kedvelem, ha egy közterületet, intézményt egykor élt személyről neveznek el és nem azért, mert igen nagy valószínűséggel rólam sohasem fognak utcát elnevezni. Sokkal inkább azért, mert

Beszélgetők. Ismeretlen festő műve (20. század eleje).

Elgondolkodva léptem be a kis büfébe, ahol útközben hetente egyszer ebédet veszek magamnak. Mielőtt kinyitottam volna az ajtó megszokott mozdulattal magamra öltöttem arcmaszkomat. A kis büfében, a szűk térben már többen ácsorogtak, meg is állapítottam magamban, hogy milyen fegyelmezetlenek, hiszen járvány van, védekezni kellene, de ők valamennyien csupasz arccal várakoznak, beszélgetnek, sorukra várva. Aztán beugrott, hogy nem ők voltak szabálytalanok, hanem én a maszkommal túl óvatos, hiszen végre oly alacsony lett az új COVID-fertőzöttek és áldozatok száma, hogy a kormányzat gyakorlatilag lezártnak tekintette a járvány hazai harmadik hullámát, annak minden korlátozó intézkedésével.
   Óriási hír ez és még azok közül is sokan elhitték ennek bejelentését, akik egyetlen kormányzati, állampárti, vagy a kormány által működtetett, finanszírozott szervezet, hivatal, nyomtatott vagy elektronikus médium hírét sem hiszik el. A járvány – harmadik hullámának – végét ugyanis nagyon jó elhinni.

Kétkedéssel vegyes érdeklődéssel fogadtam az ellenzékinek nevezett pártok bejelentését, miszerint hat, a jelenlegi állampárttal szemben álló párt szövetségre lépett azzal a céllal, hogy mind a 106 egyéni választókerületben egyetlen jelöltet állítsanak az uralkodó hatalom jelöltjével szemben és szövetségük választási győzelme esetén közösen elfogadott program és elvek alapján együtt kormányozzanak majd.
   Végre! – kiálthattak fel az ellenzéki pártok teszetoszaságát évek óta mind lemondóbban figyelők, akik közül sokan már végképp leszámoltak azzal, hogy e pártok az önös érdekeiken túllépve képesek lesznek egyszer a választásra jogosultak messze több mint a felét egységesen képviselni.
   Folyamatosan nőtt az érdeklődés az ellenzéki összefogás pártjai által meghirdetett előválasztás iránt is, amelyről nagyjából annyi tudható, hogy az előválasztani hajlandók valamikor valamilyen formában a pártok és jelelőszervezetek jelöltjei közül egy szavazat erejéig kiválaszthatják azt a személyt, akit ők a maguk országgyűlési képviselő-jelöltjeként, illetve miniszterelnök-jelöltjeként szívesen látnának az állampárti jelöltekkel szemben a jövő évi választások szavazólapjain.
   Az előválasztás mifelénk új lehetősége is izgalmasnak tűnt mindaddig, amíg az ebben részt venni szándékozó pártok el nem kezdtek trükközni és egymás javára visszalépni. Így ahelyett, hogy az évtizedek alatt elkoptatott politikusaik helyett friss, még le nem járatott, magasan képzett, okos, tág látókörű, vezetésre és képviseletre képes jelölt jelölteket kínálnának a velük szimpatizálóknak, mind kisebb választási lehetőséget és ki tudja milyen háttéralkukat tálalnak a leendő előválasztóiknak.

Patakparton. Pálnagy Zsigmond alkotása (20. század első negyede).

Nehéz manapság olyan fiatalt találni, akinek kezében nincs ott az okostelefon, éppen ne azt tapogassa, szörfözzön vele a nagyvilág digitális hullámain, ne társalogjon, vagyis chateljen. Az okostelefon mára olyan, szinte elengedhetetlen eszközünk lett, mint előtte a karóra.
   A nagyvilágban, ahogy hazánkban is a használatban lévő mobilok száma meghaladja a népesség számát. Ez pedig azt jelenti, hogy még a Föld legeldugottabb zugában is találkozhatunk mobilhasználókkal.
   A minap arról olvastam egy értekezést, hogy az okostelefonok használata még a tudatlanságot és mélyszegénységet is segíthet felszámolni, de legalábbis csökkenteni. Bár világ nagy részén csökken a mélyszegénység, de Fekete-Afrikára ez nem igaz. Számtalan kutatás foglalkozik azzal, hogy hogyan lehetne ezen az állapoton változtatni és talán nem meglepő módon sok eredmény mutat arra, hogy a mobiltelefonok szélesebb körű elterjedése lehet az egyik megoldás.
   A kutatók megállapították, hogy azoknak a gyerekeknek, akik hozzáférnek az okostelefonhoz és vele az internethez, nő az általános képzettségük. És nincs ez másként a felnőttekkel sem, mert akinek van mobilja, annak számtalan olyan terület is megnyílik, amelyhez addig nem fért hozzá. A telefonjával például sok mindent el tud intézni.
   

Csak nézőpont kérdése, hogy hogyan értékeljük a számunkra már véget ért labdarúgó-Európa-bajnokságot. Felfoghatjuk előre bekalkulált kudarcként, de örülhetünk is annak, hogy csoportunkban, amelyben csapatunk mellett a jelenlegi és korábbi világbajnok és a címvédő Európa-bajnok szerepelt, nem egy gyenge, lélektelen produkciót bemutató magyar válogatott lépett pályára. Nem, ez a csapat nagyon is szerethető volt az egy év csúszással megrendezett 2020-as Eb meccsein.
   Csak a legderűlátóbb szurkolók láttak esélyt a továbbjutásra. Noha a labdarúgásban bármi megtörténhet, elegendő csak az eurómilliókat érő világsztárokkal megtűzdelt jelenlegi világbajnok Franciaország, vagy az előző világbajnok Németország csapata elleni magyar döntetlenre gondolni, de a realitás azért mégis más volt. Mint a fogadóirodák oddsai mutatták, messze rosszabb kilátásokkal vágott neki Magyarország az európai megmérettetésnek, mint 2016-ban. Míg öt évvel ezelőtt még a negyeddöntő elérésére több mint tíz, addig ezúttal a csoportból való továbbjutásra is csak néhány tizedszázaléknyi esélyt adtak a fogadóirodák a magyar válogatottnak.
   Ennek ellenére ez a csapat, ahogy már említettem, szerethető volt. Még azoknak is, akik szurkoltak ugyan a magyar színekben futballozóknak, de érzelmeikbe belerondított a napi politika és emiatt érezték úgy, hogy aránytalanul sokba kerül nekünk egyszemélyi vezetőnk foci iránti túlméretezett szenvedélye.