„Minél inkább rajong valaki valakiért, annál hülyébb”.
   Így összegezte sommásan az egyik rádióban a műsorvezető annak a kutatásnak a következtetésit, amely szerint azok az emberek, akik megszállottan figyelik a gazdagok és hírességek életét, alacsonyabb pontszámú eredményt érnek el a kognitív (megismerési, információfeldolgozási és gondolkodási) teszteken, mint a nem rajongók. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Zsila Ágnes vezetésével készült, a celebek, a zenei és filmvilág hírességei után átlagon felüli érdeklődést mutató emberek megismeréssel kapcsolatos képességeit vizsgáló kutatás, amelynek az eredményeit közlő publikáció nemrégiben látott napvilágot.
   Kiderült, amit persze előtte is tudtunk, ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma rajongó és rajongás sem. Egyébként a kutatók a rajongást egészségesnek gondolják, hiszen egy zenész iránti lelkesedés vezethet el egy fiatalt a hangszeres zenetanuláshoz, vagy nyelvtanulásra ösztönözheti, ha érteni akarja kedvenc énekesének dalszövegeit, és ilyen az is, amikor egy híres sportoló imádata rendszeres sportmozgásra késztetheti az addig tunya életmódot folytató követőjét.
   Mindannyian ismerjük azokat a képsorokat, amikor egy-egy banda bálványozói sikoltozva, olykor ájulásig rajongva csápolnak a koncerteken, vagy egymást taposva igyekeznek autogramot kapni egy filmsztártól és mindent elkövetnek, hogy hozzá is érhessenek ideáljukhoz. Ezt az állapotot, amely leginkább egy ember ifjúkorát jellemzi, a többség a későbbiekben egészséges módon kinövi és a legtöbben legfeljebb nosztalgiával gondolnak vissza egykori lelkes önmagukra. A baj akkor keletkezik, amikor valakinek a rajongása odáig fajul, hogy saját életét a rajongott személyéhez igazítja, önazonosságát az illetőével törekszik felcserélni. Számtalan olyan rajongó van, aki lemásolja a sztár szokásait, viselkedését, öltözködését és ezzel háttérbe szorítja saját életét, személyiségét, önálló gondolkodását.
   Hiba lenne részemről, ha nem hoznám szóba a politikusok iránti rajongást. S bár az említett kutatás elsősorban a művészek, gazdag celebek iránti odaadással foglalkozott, érintette a politikusok iránti bolondulást is, amelynek eredménye aligha mutatott mást, mint egy körülrajongott sztár esetében. Pedig ezek az emberek közel sem öltözködnek úgy, mint a dívák, s bár gyakran fényezik magukat, cselekedeteiket, ők mégiscsak azok, akik többnyire a szerencséjüknek köszönhetően jutnak rivaldafénybe. Ám ennek ellenére némelyiküket egyesek feltétel nélkül imádják és minden tettüket egészen rendkívülinek, mérlegelés, gondolkodás nélkül elfogadhatónak, követendőnek tekintik.
   Ez utóbbi példánál javaslom felidézni a fenti bevezető mondatot.

Nagy valószínűséggel igen figyelmetlen voltam mindeddig az egyik rizsféleség vásárlásakor, észre sem vettem, hogy az rasszista. Na nem a termék, hanem az azt világhírűvé tevő fotó, vagyis a cég logója.
   Előre kell bocsátanom, mélyen elítélek minden bőrszín, származás, vallás alapján történő megkülönböztetést. Ilyen nemigen divatos felfogásom ellenére is meglepett az a döntés, amelyet két sok évtizedes amerikai cég hozott.
   A világszerte rizst és a másik, a különféle szószokat árusító cég termékeiről ugyanis még 2020-ban levették a közismert képeket. A változtatás csak mostanában ér el bennünket. Az egyiknél több mint háromnegyed évszázadig egy idősebb fekete úr képe volt látható. A vállalat termékei egy csokornyakkendőbe öltözött idős afroamerikai férfi, bizonyos Frank Brown nevű chicagói főpincér képét viselték és akit a logó életre hívói Ben bácsinak neveztek el. A cég forrása szerint az igazi Ben bácsi afroamerikai rizstermesztő volt. Az utóbbi évek amerikai rasszizmus elleni tüntetései, tiltakozásai során sokan erősen kritizálták a Ben bácsi nevet, mert faji megkülönböztetésnek tartották. A fehér déliek ugyanis bácsinak szólították a fekete férfiakat, így kerülték el a Mr., vagyis az úr megszólítást.

„Nincs az a béremelés, amit ne tudnék elinflálni!”
   E mondat egy korábbi, a csomagjáról elhíresült pénzügyminiszterünktől származik. De míg ő ezt kimondta, addig a többi kollégája mélyen hallgat erről. Pedig napjainkban valami hasonlónak vagyunk elszenvedői, akaratlan résztvevői, vagy éppen bábui a kormányzati sakktáblán.
   Amiatt, hogy hogyan lehet a nép közé kiszórt pénzt visszaszerezni, nem kell nagyon megeröltetnünk az eszünket, elég a hétvégi bevásárlásunk után összehasonlítani az e célból félretett egy hónappal korábbi blokkot és kiderül, jó sok termék ára – és vele az adó – drágult. De az állam más módon is visszanyerheti a jótékonyan osztogatott pluszpénzeket. Mondjuk újabb adókat vethet ki, amelyet a lakosság közvetlenül nem érez meg – a rezsicsökkentés miatt az embereknek fogalmuk sincs, hogy mennyibe kerül a villanyáram, gáz, víz és csatornaszolgáltatás valódi árán – és így a drágulásért, a pénzromlásért csak áttételesen teszi felelőssé a kormányzatot. A kormányzati propagandának köszönhetően sokkal előbb Brüsszelt, a külföldi piacokat, a spekulánsokat és mindenki mást okol a nép. Pedig egy ország gazdaságpolitikájának alakításában mindenki előtt a kormányzatnak és az adott állam nemzeti bankjának van kulcsszerepe.

Mosónők. Neogrády Antal alkotása (19. század vége).

Sok veszély fenyegeti az emberiséget, a Föld légkörének elszökésétől, a Nap minden eddiginél pusztítóbb kitörésén, idegen civilizációk invázióján, aszteroidával ütközésen át a járványokig. És az igen hiányos felsorolásból nem felejthetjük ki az emberiség legnagyobb ellenségét, önmagát sem.
   Az emberi civilizáció eddigi története nem más, mint háborúk története. Előfordultak persze más, fontos dolgok is, korszakalkotó találmányok, felfedezések születtek, látványosan fejlődött a tudomány, az orvoslás, gyógyszerek sokasága vált közhasználatúvá, megvalósult az élelmiszer, vagy a hideg elleni védő öltözetek tömegtermelése, szóval a háborúkon túl sem unatkoztak a hat-hét évezrede társadalomban élő emberek. Mégis a lényeget majdnem mindig a háborúk jelentették, amelyekkel területet, gazdasági befolyást lehetett szerezni, nyersanyagokhoz és egyeseknek hatalmas vagyonhoz lehetett jutni. Vagyis a halottakat, rokkanttá, földönfutóvá vált százmilliókat leszámítva sokaknak nagyon is megérte.
   A háborúk modern kori lehetséges kimenetelét a mind korszerűbb és pusztítóbb fegyverek határozzák meg, de legalábbis valószínűsítik. Ennek jegyében kezdődött az első atombomba kifejlesztése. Az atomkorszakot a Manhattan-program keretében a Chicagói Egyetem sportpályája alatt megépített atomreaktorban a világon elsőként 1942. december 2-án elvégzett irányított nukleáris láncreakciótól számíthatjuk és nem sokat kellett várni az első, 1945. augusztus 6-án az USA által Hirosimára ledobott, kedvesen Little Boy-nak elnevezett atombombáig. Ez és a három nappal később Nagaszakira hullott második atombomba összesen mintegy kétszázezer halottja jelezte: új korszak kezdődött a háborúk világában.

Szeretlek anya…, szeretlek kicsim…, szeretlek…
   Aligha akad egy magára valamit is adó amerikai film, amelyikben ne hangzana el a szeretlek szó, a kelet-európai mentalitásnak túl sokszor is, mert hát minek kimondani azt, ami úgyis nyilvánvaló? Vajon erősíti-e az anya-gyerek kapcsolatot, ha az anya mindennap elmondja iskolába induló gyermekének, hogy szereti? Az lenne a furcsa egy anyától, ha nem szeretné csemetéjét. Vagy az apja. Vagyis a szeretet szó állandó hangoztatása a legtöbbször nem más, mint mesterkéltség, üres szócséplés.
   Ugyanezt érzem akkor is, amikor a leglátogatottabb közösségi portálon látom, ahogy egyesek a szeretetről értekeznek. Hamisnak, hiteltelennek érzem, mert elég kimenni az utcára, belépni egy boltba, felszállni tömegközlekedési eszközre és máris érezheti az ember a szeretet hiányát. De ugyanígy zavarónak érzem, amikor egy állandóan gyűlöletet keltő politikus a keresztényi szeretetről papol. Amúgy az illetőnek igaza van, mert a kereszténység egyik alapvetése a felebaráti szeretet, vagyis az embertársaink felé kinyilvánított önzetlen, jóindulatú törődésünk. Kérdezem: mi, akik jó ideje itt élünk e 93 ezer négyzetkilométeren, a mindennapok nagy általánosságában mikor érezzük egymás iránt az önzetlenséget és a jóindulatot?

Balatoni kikötő. Belányi Viktor alkotása (20. század eleje).

Módosították az időjárást a kínai kommunista párt 100. születésnapján tartott tömegrendezvények előtt – tudatták a világgal a hongkongi South China Morning Post munkatársai és hihetünk is nekik, mert közelebb voltak a történésekhez, mint mi.
   Mint kiderült, a párt július 1-én ünnepelte megalakulásának 100. évfordulóját, amelynek megünneplésére kínai mértékkel mérve is hatalmas tömegek készültek. De, mint már oly sokszor tapasztaltuk, az időjárás még a legmeghatóbb eseményekbe is keményen bele tud rondítani, ha úgy tartja úri kedve. Az időjárás mindenbe belecsúfító kedvének elvételére szolgál a tudomány számtalan vívmánya, amelyet kínai felebarátaink kiválóan képesek alkalmazni. Mint kiderült, a tömegrendezvények előtt néhány órával a külvárosok és a környező területek felett olyan anyagokat juttattak a felhőzetbe, amelyek esőt idéztek elő ez pedig javított Peking különösen szennyezett levegőjének minőségén.
   A hírből megtudhattuk azt is, hogy a kutatók szerint Kína a világ egyik legnagyobb és legkifinomultabb időjárás-módosító hálózatát építette ki, ahogy mellékesen azt is, hogy az eső cseppet sem zavarja a pártot ünnepelni kívánó tömegeket, legfeljebb az, ha nem kapnak levegőt. Ezúttal, mint megtudtuk, kaptak.

Az elmúlt hetek botrányos ügyeinek zaja elnyomta annak a nagy fontosságú közös nyilatkozatnak a hangját, amellyel tizennégy vallási közösség, egyház nyilvánította ki állásfoglalását. Kár, mert fontos ügyről van benne szó, még ha rögvest némi bökkenője is akadt a nagy igyekezetnek.
   Ahogy a vallási közösségek, köztük a katolikus, protestáns, ortodox egyházak és a zsidó hitközségek képviselőinek közös nyilatkozatában olvasható: „Megteremtette Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: »Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!«”.
   Az is olvasható benne, hogy a biblikus álláspontot Ferenc pápa budapesti látogatása során is hangsúlyozta megerősítve, hogy a házasság szentsége egy férfi és egy nő között valósul meg. Mint írták, a zsidó hagyományban is a nő-férfi kapcsolat házasság általi szentesítése az emberi méltóság alapja. A nyilatkozat első olvasatra elfogadható, különösen, ha az ember nem agglegény vagy szingli nő, nem elvált, nem homoszexuális vagy leszbikus, nem tartozik más módon a most hivatalos síkon oly elítélendővé tett LMBTQ emberek közé és ha az illető nem cölibátust – nőtlenséget – fogadott pap.

A kedves hangú hölgy, miután tisztáztuk, hogy hajlandó vagyok részt venni a telefonos közvélemény-kutatásában, továbbá kiderült, hogy hajlott korom ellenére is beletartozom a felmérésük célcsoportjába, kérdésemre még hozzátette, hogy nagyjából 12-13 percet fog igénybe venni ez a kérdezz-felelet akció. Ez volt az az információ, amely után gyorsan megköszöntem, hogy rám gondolt, de az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyen dolgokra fordítsak közel negyedórát.
   Tegnap meg e-mailben keresett meg az egyik szolgáltató, amelynek szolgáltatását többnyire elégedettséggel veszem igénybe, hogy válaszoljak néhány létfontosságú kérdésükre, a válaszok ismeretében ugyanis javítani tudják a szolgáltatásukat. Miután ezért semmit sem kell fizetnem – fizetik a céges partnerei, persze azok meg így, vagy úgy úgyis rám terhelik, vagyis végső soron mégiscsak megfizetek mindenért – úgy gondoltam, legalább az időmmel segítem őket. Nyilván figyelmetlenül futottam át azon a tényen, hogy a kikérdezés 15 percet vesz igénybe. Hozzávetőleg, a hatodik percben sokalltam be, de becsületbeli ügynek éreztem, hogy válaszoljak a többnyire szerintem csak idő és helykitöltő kérdésekre is.

A Margit-híd újjáépítése. Gábor Marianne alkotása (1948).