Megszaporodtak mostanában az ufóészlelések. Bár az okát még csak nem is sejtem, de tény, a legtöbb azonosítatlan repülő tárgyat Amerikában látják az emberek.
   Mostanában megint felerősödött a vita, miszerint lehet-e élet a végtelenül hatalmas világegyetemben másutt is, mint a Földön. Azok közül, akik úgy vélik, az emberi faj a világ ura, sokan hívei a laposföld- és hasonlóan tudományos más elméleteknek is, mások tudják, hogy az idegenek már jó ideje közöttünk élnek, például a gyíkemberek, sok földi baj okozói. Megint mások szerint Isten csak a Földet népesítette be, miközben az Univerzum egésze is hatáskörébe tartozik, bár erre sincs közvetlen bizonyíték, de hinni azért lehet benne.
   Aztán ott vannak azok, akik szerint egykor a földönkívüliek azért jöttek ide, hogy belepiszkáljanak a neandervölgyiek (vagy még előbb a majmok) DNS-ébe és létrehozzák a Homo sapienst. A munka csak részben sikerült, az évezredek során sok lett a rossz tulajdonságokkal rendelkező selejt. Már persze, ha egy gonosz, hitvány emberre szabad ezt a jelzőt használni.

Sokaknak tetszett, hogy szeptemberben hatályba lépett a közszférában a kétmillió forintos bérplafon. Na nem éppen az elmúlt szeptemberben, hanem több mint 12 évvel ezelőtt a pofátlannak nevezett bérek és végkielégítések korában. Az akkori szabályozás szerint a közszféra munkavállalóinak havi munkabére az előző évi bruttó nemzetgazdasági havi átlagkereset tízszerese lehetett.
   Nyilvánvalóan mindez már a múlté, mert mindannyian örömmel olvashattuk a felemelő hírt, miszerint hazánk egyszemélyi vezetőjének a munkabére 2023 márciusától a sűrűn sorjázó és változó törvények valamelyikének alapján, vagyis szigorúan jogszerűen 860 ezer forinttal havi bruttó 5 727 000 forintra nőhet. Bizonyára a mindenkori munkám értékét mutatja, hogy ez a szám sohasem jelent meg a fizetésemben. Még a tizedrésze sem. De ezzel a magyarok zöme így van.
   Személy szerint örülök e béremelésnek, mert hogy is nézne ki egy regionális középhatalmi státuszra törekvő nemzet első és legnagyobb hatalmú embere, ha a háta mögött sajnálkozva súgnának össze az uniós országvezetők, hogy nézd ezt a szegény embert, alig tud kijönni a fizetéséből. Ilyen szégyen már nem fenyeget. Mert bár uniós összehasonlításban a magyarok bruttó átlagkeresete oly alacsony, hogy csak a bolgárok tudtak bennünket lehagyni a legalacsonyabb bérűek versenyében, a vezetői bérek tekintetében a mi egyszemélyi vezetőnket csak kilenc ország kormányának első embere előzi meg a legmagasabb bérek összehasonlításában. Mögöttünk olyan szűkölködő országok vezetői sorjáznak, mint például Finnország, Csehország, vagy Spanyolország, hogy a többieket szánalomból ne is említsem.

Folyóparti házak. Joachim Ferenc alkotása (1964 előtt).

Fiatal házasként egy szocialista nagyvállalat gyártmányszerkesztőjeként igyekeztem a rajztáblámon mozgásra, működésre ösztönözni a formatervező által megálmodott termékeket, de nagyon keveset kerestem vele. Hogy egyről a kettőre jussunk, a hivatalos munka után évekig sokszor éjszakába nyúlóan egy maszek kötödében dolgoztam, én voltam az esti műszak. Az első teljesen önálló műszakom után másnap feldúltan fogadott a főnök azzal, hogy látja, tönkre akarom őt tenni.
   - Na, ez mostantól kezdve éppen a fele legyen! – mutatta a mérlegen a pulóver lapjainak súlyát – és amikor felvetettem, hogy az a ruhadarab az első mosás után egy kétéves gyerek méretére zsugorodik össze, vagy teljességgel szétesik, meglepve nézett rám. – Mosás, hát te miről beszélsz? Felveszik és hordják, amíg le nem esik róluk.
   Mindez akkor jutott eszembe, amikor a helsinki Aalto Egyetemnek két éve publikált tanulmányáról olvastam, amely szerint a divatmárkák napjainkban kétszer annyi ruhát gyártanak, mint a 2000 előtti években. Mindezt a fast fashion (gyors divat) üzleti modell diktálja számukra. A gyors divat kifejezés lényege, hogy a gyárak alacsony költséggel, tömegesen gyártsák az éppen divatos ruhadarabokat és addig juttassák el az üzletekbe, ameddig legerőteljesebb irántuk a kereslet.
   Egykor elképzelhetetlen volt, hogy elődeink egy ruhadarabot csak azért cseréljenek le, mert szebb, divatosabb került a boltokba.

A felszínes szemlélő, különösen, ha ritkán veszi igénybe a szolgáltatást, joggal érezheti úgy, hogy a vészharangok zúgása eltúlzott, közel sem akkora a baj, mint azt a bírálók harsogják. (A közösségi portálokon az igazán elkötelezett állampárti hívők e bírálókat a kormány-vezérelte lapokban használt kifejezés nyomán „sivalkodóknak” nevezik). Az egészségügyről, a valamennyiünket érintő szolgáltatásról van szó, amelynek esetében – hadd éljek én is e kifejezéssel – a bőrünkért, életünkért nem lehet eléggé hangosan „sivalkodni”.
   A minap jelent meg az egyik napilapban, hogy az OECD adatai szerint míg Európában 6-8 ápoló jut egy orvosra és Amerikában 12-14, addig Magyarországon 1,5 (másfél!). Persze lehet mindennek egy optimista olvasata is, például úgy, hogy míg Amerikában 14 nővér vár egyetlen doktorra, aki megmondja, mit tegyenek, addig nálunk három nővére két orvos is jut, vagyis sokkal jobb itt az nővér-orvos arány. Minden csak értelmezés vagy önámítás kérdése.
   Magyarországon alig akad olyan szakápoló, akinek munkaidejében húsznál kevesebb beteget kell ellátnia, ugyanakkor az éjszakásoknak gyakran akár negyven, ötven betegre is kell figyelniük, velük törődniük. Akik egy kórházi osztályon fekszenek, segítségre szorulóan rosszul lehetnek, ha nem éppen az életüket kell az egy szem ápolónak megmentenie. Egy erősebb front idején akár egyszerre többekét is. Innen kezdve az élet már csak lutri.

Tájkép. Ismeretlen festő alkotása.

Hosszabb ünnepek idején, mint például karácsonykor az ember ráér az ágyban lustálkodni, vagy semmire sem gondolva, semmivel sem törődve ülni a tévé előtt és azon elmélkedni, hogy hova is vezet az állandó rohanás, nyomulás, küzdelem, harc. Ahogy angolul mondják: doing nothing – how nice, vagyis semmit sem csinálni, milyen szép.
   Az angolokról váltsunk a kínaiakra, akikről általános a vélekedés, hogy szorgalmas, sokat dolgozó emberek. Olvastam a minap, hogy sokan közülük nem az angol módit választják, hanem egy másik életfilozófiát, a wu weit. Ez egy ősi kínai fogalom, amely tétlenséget vagy erőfeszítés nélküli cselekvést jelent.
   Gondolom, már e pontnál is sokaknak szimpatikus ez az életfelfogás. A wu wei a konfucianizmusból vált a kínai államforma és a taoizmus fontos fogalmává. Leggyakrabban egy ideális államforma megjelölésére használták, beleértve a császár viselkedését is. A wu wei a konfliktusmentes személyes harmóniát, az önkéntesség és az önzetlenség állapotát írja le. Általában egy szellemi vagy elmeállapotot jelöl, és a konfucianizmusban összhangban van a hagyományos erkölcsösséggel. Persze egy európai embernek már a konfucianizmussal is meggyűlik a baja, hiszen egy számunkra nehezen értelmezhető, az alapítójáról, Konfuciuszról elnevezett filozófiai iskoláról, átfogó eszmerendszerről beszélünk. Gondolom néhány igen penge eszű, a kínai tudományokban jártas nyugati embert leszámítva, többségünknek ez már nagyon magas. Nekem mindenképpen.

Fekete nap volt aznap az általam látogatott közösségi médiafelületen. Még csak éppenhogy friss és tragikus újdonság volt a 20. század szerintem legjobb labdarúgójának (bocsánat Puskás, Hidegkúti, Kocsis, Bozsik, Grosics, Sándor, Tichy, Albert, Bene, Farkas és a többi kiválóság) a brazil Pelének halálhíre, amikor a közösségi portálon szörfölgetés közben egyre-másra bukkantak elém a halálhírek. Volt, akit nem is ismertem, de családom legnagyobb fájdalmára volt közöttük egy mindössze 42 éves fotóművész is, akinek még legalább fél évszázadig élnie kellett volna.
   A háború miatt is rengeteg halottat termelt az elmúlt esztendő, vélhetően ennél is rosszabb volt a helyzet száz évvel ezelőtt, hiszen a Nagy Háború és a spanyolnátha után alultáplált, beteges, rossz körülmények között élő tömegek soraiban vígan aratott a halál. De akkor nem volt tévé, internet és nem volt mindenkinek a zsebében okostelefon, így hát csak a szomszédok, rokonok balsorsáról értesülhettek az ismerősök, családtagok.
   Most meg elég megnyitni a Wikipédia ezzel foglalkozó szócikkét és máris látható, hogy a neves emberek közül, akik többségében adtak is valamit a világnak, mily nagy számban fejezték be egyetlen év alatt földi pályafutásukat. Arról már nem is beszélve, hogy mekkora különbség van a megélt életévek között.

Együtt. Simon M. Veronika alkotása (21. század eleje).

Kamaszként nagy lelkesen elmélkedtünk barátaimmal arról, hogy az új év, amit éppen csak elkezdtünk, bizonyára rengeteg jót, újdonságot, élményt tartogat majd számunkra, hiszen ilyen évszám nem túl gyakran fordul elő az emberiség történelmében. Ez a nekünk oly fontosnak tűnő esztendő 1961 volt, amelyet, ha leírva kicsit forgattunk, akkor visszafelé is ugyanezt a számot kaptuk. (A történelemből tudjuk, az az év végül is nem tartozott éppen a legjobbak közé, bár Gagarin felrepült az űrbe, idelent megépült a berlini fal). Akkori tudatlanságukban eszünkbe sem jutott, hogy vannak úgynevezett palindrom évszámok, amelyek visszafelé olvasva is ugyanazt az értéket mutatják, vagyis 1991, vagy 2002, ahogy egykor majd 2112 is ilyen lesz.
   Azóta sajnos kiderült, hogy a számmisztika, miszerint a számoknak nem csak mennyiségi, de minőségi értékük is van, ezen a téren mit sem ér, pedig egyáltalán nem túl gyakoriak a palindrom számok. Ha ezek után valaki arra gondolna, hogy egy olyan kusza számú év, mint 2023 sem kecsegtethet jóval, gyorsan tiltakoznom kell. Persze nem arra gondolok, hogy véget ér majd a testvérháború a szomszédságunkban, erre nemigen vennék mérget, ahogy arra sem, hogy jobb lesz az idehaza uralkodó állampárt és kormányának gazdaságpolitikája, amellyel a világ jelenlegi 10. legmagasabb és egyúttal unió-első inflációjú országunkat sikeressé, a forintunkat meg értékállóvá teheti, mert ehhez nem lenne elég egy szimpla palindrom szám. De ilyen évszám 89 évig amúgy sem lesz. Ugyanakkor van még, amiben bízhatunk.

Azt senki sem állíthatja, hogy 2022-ben unatkoztunk, bár az valószínűleg jobb lett volna számunkra. És most hagyjuk is a már-már csak formalitásként létező parlamenti választásokat, ha valami előre látható volt, az a bekövetkezett eredmény.
   Éppen csak túljutottunk valahogy a járványon, már ha egyáltalán beszélhetünk erről és nem csak arról van szó, hogy a megváltozott kormánykommunikáció miatt lett kevesebb a Covid-fertőzöttek, elhunytak száma és máris szembesültünk egy ugyancsak világméretű energiaválsággal meg az EU-bajnok magyar inflációval. Volt persze közben olyan apróság, mint a KATA-törvény év közbeni, több százezer munkavállalót sújtó változtatása, a rezsiköltségek brutális megemelése, hatástanulmányok nélküli kapkodó törvényhozás és kormányzás milliók életét keserítő változtatásokkal és mindennek tetejébe a szomszédunkban dúló értelmetlen háború.
   De ez a múlt, amelynek hozadékait mind súlyosabban görnyedve a terhek alatt, 2023-ban is cipeljük majd. Közben meg elmélkedhetünk azon, vajon mi vár ránk, túléljük-e az előttünk álló esztendőt, nem fagyunk-e meg télen, mert nem tudjuk kifizetni a gázszámlát és nem válik-e világháborúvá a két európai testvérnép harca.
   Szerencsére a jövőt illetően van mire, pontosabban kire támaszkodnunk. A balkáni Nostradamus, az 1996-ban 86 évesen elhunyt vak bolgár jósnő, Baba Vanga ugyanis 5079-ig minden évre megtette a maga jövendölését. Ahogy a Sky History megírta, az asszony egy pusztító napvihart látott 2023-ra, mégpedig súlyos következményekkel.